Süket fülek

Martine-hoz hasonlóan én is találtam süket füleket. Pedig már azt hittem, értelmesen eltársalgok az (amúgy szimpi) utaskísérővel az értelmetlen előírások c. fejezetről. Már-már azt hittem, hogy nagy a cinkos egyetértés közöttünk, mikor az utolsó mondatával pont az ellenkezőjét bizonyította be: nem értett ő meg semmit!

Hang: Megkezdjük a leszállást, kérjük, csatolják be öveiket.
Utaskísérő: Hölgyem, úgy látom, nem csatolta be a babát.
Én: Igen, mert nem akarom kivenni a hordozóból, épp alszik. Amúgy is sokkal jobban van védve ebben a csatos hordozóban, mint ha azzal az övvel* kötném magamhoz.
Utaskísérő: Sajnos a szabály, az szabály.
Én: De lássa be, ha a hordozóban marad, sokkal nagyobb biztonságban lenne egy esetleges ütközés során, hiszen két pánttal van szorosan hozzám kötve. Plusz a feje is védve van valamennyire. Ráadásul nem kellene felébresztenem!
Utaskísérő: Nekünk kötelességünk megkérni Önt, hogy az Air France által biztosított övet használja.
Én: Jaj, de hát nem akarom felébreszteni...
Utaskísérő: Segítek, esetleg becsatolhatjuk úgy, hogy a hordozóban marad.
Bonhomme: Oááááá! Oááááááááá!
Én: Na látja, most felébredt. Grrrrrr. most már mindegy. (Kiveszem a hordozóból és beszíjazom)
Utaskísérő: Köszönöm, akkor megoldódott a probléma!
Én: Dehogy oldódott meg, felébredt a gyerek!
Utaskísérő: Hölgyem, ne bánja. A gyerek biztonsága mindennél többet ér!

* A saját biztonsági övemre rögzített öv, amit a gyerek dereka köré kell kötni.

Illusztráció az előző bejegyzéshez

Ez nem egy beállított fotó, azért nem vagyunk annyira elvetemült bibliofilek! De ma, amikor nagy csönd hallatszott ki a nappaliból, és sietve benyitottunk, ez a látvány tárult a szemünk elé. Alig bírtuk abbahagyni a nevetést. Hogy került a kezébe, és ráadásul ilyen profin? A legviccesebb az volt, hogy másodpercekig (talán több percig is, mert volt idő előkeríteni a fényképezőgépet, meg behívni a folyosón cigiző mamámat) a levegőbe emelve tartotta a kis lábait, csináltunk is egy sorozat képet.

20%-os kedvezménnyel 80%-ban gyerekkönyveket

Veszélyes dolog mostanában könyvesboltba mennem, vagy akár egy Libri előtt elsétálnom. Ezzel a 20%-os kedvezménnyel mindig rá tudom magam beszélni arra, hogy bemenjek és megvegyek egy rakás régen vágyott könyvet, és egy halom másik olyan könyvet is, amelyről nem is tudtam, hogy vágytam rá (például ezt).

De leginkább Boninak veszek olvasnivalókat: pici babáknak valót, képeskönyveket, mesekönyveket, de olyanokat is, amelyeket pár év múlva majd önállóan elolvashat. Több érvem is van rá, hogy felvásároljam a gyerekrészleget: először is ez a kedvezmény, illetve az a tudat, hogy ha hazamegyük, nem vásárolhatok neki bármikor magyar nyelvű könyveket, harmadsorban pedig mivel Z. kocsival megy haza, és egy csomó mindent itthagyunk, még helyünk is lesz (talán utoljára egy ideig).

A környezetem nem túl lelkes. Mindenki (még Z. is) azt kérdezi, hogy nem viszem én ezt túlzásba? Jó, hogy megbeszéltük Z-vel, hogy nem fogunk túl sok játékot vásárolni Boninak, de úgy hittem, el alól a szabály alól a könyvek kivételek.

Lehet egy gyereknek (vagy akár egy felnőttnek) túl sok könyve?

A mi kis problémaforrásunk

Szokásos kép: megyünk az utcán hárman, azaz Bonit Z. tolja a babakocsiban. Én mellettük megyek és jobb esetben csak dirigálok (jobbra menj, balra menj, ne ilyen lassan, gyorsabban, most itt kell átmennünk, nem erre kanyarodunk stb.), rosszabb esetben türelmetlenül kikapom Z. kezéből a gyeplőt babakocsit és én tolom tovább. Így mindenki jól jár, hiszen én jobban tudom, merre megyünk és hogyan kell oda menni, sőt, egyszerűen mindent jobban tudok - gondolom fölényesen.

Ilyen rémes hárpia lesz belőlem, ha nem vigyázok. Márpedig gyakran nem vigyázok és még engem is meglep, hogy mennyire  nehezen engedem át az irányítást. Türelmetlen vagyok, ha Z. pelenkáz (nem hajtja ki az összes fodrot!), ha popsit töröl (biztos száraz?), ha etet (lecsöpöööööög!), ha nem találja a fél pár zoknit/bodyt/törlőkendőt/stb (minden ott van a helyén), ha fényképez (miért vagyok a képeken mindig bűnronda? nyilván ez is a fotós hibája) és még sorolhatnám.

A bőrömön tapasztalom, hogy egy gyerek - noha összekovácsol, és általa lettünk végre család - mégiscsak rengeteg konfliktust generál. Pedig a nagy vonalakban nyilván tökéletesen egyetértünk, különben nem kötöttünk volna ki együtt. De a napi kis hülyeségek fel tudják őrülni az embert. Nap mint nap közösen kell döntenünk és megoldást találnunk olyan kis semmi problémákra, amelyek leírva teljesen idétlen apró-cseprő ügyeknek tűnnek, a valóságban viszont, nagy tételben, konfliktusokat okozhatnak.

Mert a természet hiába adományoz a friss anyukáknak egy jó adag kitartást az éjszakázásokhoz és angyali türelmet a babához, arra nincs semmi kitalálva, hogy egymás rigolyáit hogyan viseljük el. Nem azt mondom, hogy veszélyben a kapcsolatunk (szerencsére), hanem inkább csak csodálkozom, hogy mivé lett a mi nagy egyetértésünk.

Mostanában arra keresek megoldást, hogy miképpen tudnám elviselni Z. folyamatos aggódását anélkül, hogy felmenne az agyvizem tőle*.Nem tudom figyelmen kívül hagyni, de (nyilván) a veszekedés sem gyógyír a problémára, hiába tűnik ez olyan kézenfekvő reakciónak. Humorral elütni? Talán. Nem beszámolni mindenről? Ez is lehet egy megoldás. Belenyugodni? Hm, nem az erősségem, de megpróbálhatnám. Észérvekkel jobb belátásra téríteni? Nem tudok jól érvelni, de esetleg rokoni segítséggel menne.

*Egyetlenegy példa a rengetegből: Z. nem szereti, ha a nap belesüt Bonhomme szemébe, amíg sétálunk. Legyen szó akár egy 5 perces útról, képes hátrafelé gyalogolni (ha a hordozóban viszi), vagy a saját kezét a gyerek arca elé tartani (babakocsis változat), illetve beszereztünk már egy rémesen ronda babanapszemüveget is, azt erőlteti rá. Én már magától a témától ("belesüt a gyerek szemébe a nap" problémakör) ideges leszek, nem érdekel, hagyjon békén, hagyja a gyereket is békén...

Libidógyilkosság

Most csak ilyen párbeszédes posztokra futja... de le kell írnom, hogy hogyan ráztam le szerencsésen egy pasit a minap, amikor kimenőről hazafele menet, éjszaka, egyedül leszálltam a villamosról a VIII. kerületben. Szóval ez a 100 kilós, egyáltalán nem kellemes - sőt, fenyegető - kinézetű pasi utánam jött és leszólított:

- Ne haragudj, hogy az előbb hozzáértem a válladhoz...
- Semmi gond, helló!
- Megijedtél, mi? Höhö.
- Semmi baj, de mennem kell...
- Nekem nincsen csajom má' három éve...
- Igen? Hát nekem meg van férjem!!!
- Höhö, nem hiszem el! Pécsről jöttem fel, Soroksáron dolgozom...
- Bocs de mennem kell, vár a kisbabám otthon...
- Peeer-sze...! (alaposan végignéz) A k*rva életbe ekkora mellek! Basszus, ennek tényleg van kisbabája! Eteted, ugye? (mutogat)
- Igen, megyek is...
- Hát akkor helló!

Kritika ért (de jól viselem!)

Bácsi: - Miért sír a baba?
Én: - Nem tudom. Mérges.
Bácsi: - Nekem is vannak unokáim! A lányomnak [...] a fiam viszont [...] a legkisebb pedig 3 éves.
Én: - Édes drága bogaram, de mi a baj?
Bácsi: - Maga vigyáz rá?
Én: - Igen.
Bácsi: - Ááá, rögtön gondoltam! Az anyukák nem ilyenek.

Mint tyúk, aki kést talált

Franciául ez a kifejezés (comme une poule qui a trouvé un couteau) azt jelenti, hogy az illető olyan helyzet elé került, amivel nem tud mit kezdeni. Így álltam én is első budapesti sétám második percében az utca végén. Nagy lelkesen lementem Bonival vásárolni, de arra nem gondoltam, hogy be sem tudok menni a boltba!

Ilyen probléma elé még nem kerültem a lassan hét hónap alatt. Kifelé egyébként láttam egy nőt, aki egyedül feltornázta a babakocsiját, de én erre még gondolni sem mertem. Elkezdtem teljesen más szemmel nézni Budapestet: hol tudok felmenni egyedül a babakocsival? Hová ne merészkedjek egyáltalán?

(aztán még olyan is van, hogy hol tudok szoptatni? hol tudom úgy megetetni Bonit, hogy ne tűnjön fel az asztalra kent almakompót? mikor kell elindulnunk úgy, hogy fürdetésre hazaérjünk?)

Visszenyerem az emberiségbe vetett hitemet

Soha nem utaztam még ilyen kellemesen! Z. ritkán tette meg ezt az utat ilyen nehezen.

A biztonsági ellenőrzéshez nem kellett sorba állnunk. Külön odakísértek, a bőröndömet fel- és letették, még Bonhomme-ot is segítettek kivenni majd visszatenni a hordozóba. Mindenki folyamatosan mosolygott ránk, pedig hajnalok hajnala volt. Legelőször szálhattunk be a gépbe, és a kézipoggyásszal itt is kaptam segítséget. Leszállásnál az utasok hozták utánam az elpotyogtatott tárgyakat. Ketten is felajánlották, hogy leveszik a futószallagról a csomagomat. Egy férfi pedig kérés nélkül kifizette helyettem a 300 Ft-ot a kocsiért, mert csak euró volt a pénztárcámban. Boni végig tündéri volt, aludt vagy gagyarászott, illetve most éppen sikítozni tanul, azt gyakorolta.

Mindeközben Z. a milliónyi cuccunkkal egyedül tette meg ugyanezt az utat, autóval. Éjjel érkezett meg és tízszer fordult, mire felcipelt mindent a lakásba.

Na így szeretek utazni!

Anyának lenni

Anyának lenni azt jelenti, hogy az ember:

- elautózik az isten háta mögül az IKEÁ-ba kiságyért, pelenkázóasztalért és kádért,
- másnap a fájós lábával összeszereli az asztalt és az ágyat,
- majd harmadnap 8-tól 17 óráig kitakarítja az egész lakást, és visszatömegközlekedik az isten háta mögé.

Mindezt azért, hogy a lányát, amikor megérkezik az unokájával, egy tiszta és bababarát lakás várja. Pénzt nem fogad el az árukért, pedig kevés az a nyugdíj: de ő tényleg szívesen adja.

Hát ezért (is) szerettem volna annyira gyereket. Hogy kiegyenlítődjön a világon a feltétel és fenntartás nélküli szeretet: én már annyit kaptam, tovább szerettem volna belőle adni.

(a történet hitelessége kedvéért megjegyzem, hogy a takarításon kívül a papám is szerepet játszott a dologban)

Vegyen fel gitárt, mint Tamko!

Nagyon profin tudom levenni a gitárt a tartójáról, és szörnyen elegánsan ülök le vele a metronómmal meg a kottával. De nagyjából idáig tart a tudományom. Utána szerintem kínszenvedés lehet engem hallgatni, bár én, személy szerint, még mindig nagyon élvezem, amikor játszok (azon az öt hangon, amit eddig megtanultam).

Bár aki este lát engem végigvonulni a foutcán, határozott léptekkel, vállamon a gitárral, az akár azt is hihetné, hogy valami muvészno siet a koncertjére. Viszont ha ez a külso megfigyelo ezután bekukkantana a zeneiskola Django Reinhardt-termébe, nagyon elcsodálkozna! 

Mindenesetre szeretek gitárral közlekedni: úgy érzem, jól áll.

Végletek

Van nekünk egy varázspálcánk: Egy hurkapálcika végére rögzített pörgettyű, amit ha megfúj a szél, vagy ha ráfújok, pörögni kezd. Azért varázserejű, mert Bonhomme minden sírás-rívást azonnal felfüggeszt, amint mozgásba hozom előtte a szerkezetet. Nem is szoktam gyakran elővenni, nehogy megtörjön a varázs és elunja. Viszont ha nagyon nagy a baj, és sürgősen sírnia kell egy nagyot, csak előkapom és meglengetem előtte.

Ilyenkor még könnyes szemmel ugyan, de megbabonázva nézi, követi a szemével. És amikor így, a sírás és a nevetés határán elmosolyodik, hát ilyenkor ennivalóan édes.

Az is előfordul olykor, hogy felnevet. Hö! - mondja határozottan, ami szerintem valami olyasmit jelent, hogy most ugyan rossz a kedvem, éhes is vagyok, fáradt is vagyok, a fogam is jön, na de azért ez tényleg nem semmi, ez a színes kis  izé, amit itt lóbálsz előttem!

És néha nem áll meg egy felnevetésnél. Nem bírja tovább, felveti a kis fejét és felkacag: Höhöhö! Majd abbahagyja és várja, hogy újra megpörgessem, amire egy újabb Höhöhö!-vel reagál. A kacagása ellenállhatatlanul ragadós, én is vele nevetek, ő minden egyes alkalommal tovább gurgulázik, én egyre gyorsabban lóbálom a pörgettyűt, ő pedig csak kapálózik és nevet, nevet...

Ilyenkor megrohan egy érzés, pontosabban elönt, elborít: az élettel való teljes megelégedettség érzése. Szerintem EZ az a boldogság, amit keresünk az életben, amiről könyveket és cikkeket írnak. Mert én ilyenkor asszem teljes mértékben, hiánytalanul boldog vagyok.

És fordítva: ha a haja szála is meggörbülne, nem tudom, hogy élném túl...

Szabadságra kellene mennem egy picit

Fárasztó azért ez a babázás, agyilag is, fizikailag is. Ezért történhetett talán, hogy ma reggel (vagy délelőtt? vagy már tegnap este?) véletlenül (szétszórtság? kapkodás? még sötét volt?) nem egy, hanem két, azaz KETTŐ órát csatoltam fel a karomra. 

De nem is ez a nagyon fura... hanem hogy mikor vettem észre!

Könnyű vasárnapi reggeli 17 lépésben

Pár éve hatalmas népszerűségnek örvend Párizsban a brunch műfaja. Arra gondoltunk, itt az idő, hogy Bonhomme-mal is kipróbáljuk a reggelizésnek ezt a laza, könnyed hangulatú, beszélgetős, barátokkal találkozós vállfaját egy divatos étteremben. Hogyan is zajlott, miután kis késéssel megérkeztünk?

1. Nem fér el a babakocsi (ja, elfelejtettem volna mondani foglaláskor, hogy babakocsival érkezünk? azt hittem, ez részletkérdés), asztalt kell cserélnünk.
2. Az asztalcsere közben Bonhomme felébred, kiveszem.
3. Ha már az ölemben van, megszoptatom (ezt amúgy is így terveztem). Közben kihozzák a croissant-okat.
4. A többiek civilizált módra esznek belőle, és fél kézzel habzsolok (hétkor keltem és dél van!), leeszem Boni fejét, az ingemet, ilyenek.
5. Ha már megszoptattam, tisztába is kellene tenni. Percekig keresem a műanyag kis pelenkázót a babakocsira erősített táskában (közben leizzadok, iszonyú meleg van), hát nem otthon hagytam?
6. Mindegy, akkor tisztába teszem a padon, amin ülünk. Jó étvágyat! Közben megérkezik az első fogás (mentaszószos uborka, omlett, saláta, lazac, olivabogyós muffin).
7. Egyre melegebb van (a verandán ülünk), leveszem Boniról a pólóját, én pedig megszabadulok a sízoknimtól. Közben a többiek jó étvággyal esznek, valamiről beszélgetnek is, de mi vajon miről? El vagyok foglalva a ruhákkal, a pisis pelussal és azzal, hogy nehogy Bonira ömöljön a teáskancsó tartalma.
8. Átadom Bonit az asztal fölött Z-nek (praktikus!), mert kihűl az omlettem. Végre, végre! Befalok mindent, ami a tányéromon van.
9. Kihozzák a második fogást (rebarbaratorta, joghurt, körte), istenien lakomázom a többiekkel, és a luxus netovábbja: még beszélgetni is tudok.
10. De vajon Z. hogy eszik? Sehogy, rója a köröket Bonival az étteremben.
11. Megeszem a körtéjét és a joghurtját (nehogy má' visszavigyék)
12. Szedelőzködünk, gyerekcsere, Z. megeszi a tortáját, és pedig visszaadom Bonira a pólóját. A társaságban lévő 6 éves kislány cukin érdeklődik, hogy vajon magamnak is hoztam váltóinget? (itt udvariasan a foltokkal ékes ingemre mutat)
13. Már mindenki kiment, én még Bonit csatolom a babakocsiba, keresem az asztal alatt a kis cipellőjét, megtalálom a pisis pelust.
14. Nem találom viszont a fehér kardigánját, se az én táskámban, se a babakocsiban, se az asztal alatt A többiek kint várnak az étterem előtt, a pincér kerülget.
15. Előremegyek az ajtóig, visszaküldöm Z-t a kardigánért, aki szintén nem találja. Rövid vita arról, hogy a nők vagy a férfiak tudnak-e hatékonyabban keresni.
16. Mindegy, ráadom a kék kardigánt, közben jut eszembe, hogy a fehér a harmadik táskában van, amit a társaság egyik férfi tagja gavalléran kivitt az étteremből, hogy tudjak navigálni.
17. Ufff... kiléptünk az ajtón!

Vajon eljönnek-e velünk legközelebb a többiek?

Globalizáció

Micsoda nagyképű cím....grrr. De tiszta őrület, hogy itt a bio és a helyi zöldségek KÖZÖTT kell választanom. Olyan nincs, hogy bio ÉS helyi, illetve van, a répa meg a cékla, de a cékla keserű, a répából meg nagyon sok a selejt, szóval igazából nincs. Az üzletekben kaphatók ugyan francia zöldségek (azt viszont nem írják ki, pontosan honnan is származnak), de ezek nem biók. Kénytelen voltam a múltkor dániai biorépát venni. Nem igaz, hogy közelebbi nincs! Vagy tényleg nincs? A múltkor véletlenül meg perui spárgát vettem - nem néztem meg, ki gondolta volna, hiszen itt a kertben is megterem a spárga. (és még csak bio sem volt, ezt magunknak vásároltam).

Mi idegesít még? Az, hogy ha itt az ember ízes, friss idényzöldségekből és -gyümölcsökből szeretne válogatni, akkor a legjobb, ha egy hipermarketben próbálkozik. Annyira szeretném egy piacon letudni ezeket a vásárlásokat, kosárkával, kofákkal stb. stb. De nem lehet parkolni, csak szombatonként van, és a választék semmi, rebarbara pl. soha nincs. Hát hol itt az autentikus tavaszi életérzés?

Ha már itt tartunk, elmesélem azt is, hogy mennyire zavar, hogy Bonhomme dolgainak 95%-a Kínából jön. Az ember erre nem is döbben rá addig, amíg gyereke nem lesz. Pl. emlékszem, a kórházi listán rajta volt a kis sapka, és egyszerűen sehol sem találtam olyat, amit nem Kínában gyártottak. Azóta hozzászoktam, hogy minden ruhája onnan jön, még az iszonyú drága márkák is, mint pl. ez. (Ők még ráadásul hülyének is nézik az embert. Vagy az van ráírva, hogy Designed in France, vagy pedig hogy Made in PRC) De még a színes gyerekkönyveket is Kínában nyomtatják, őrület. Mi meg csak ülünk a fenekünkön itt Nyugaton, és megpróbálunk nem tudomást venni arról, hogy a kínaiak gyártják éhbérért a minket körülvevő tárgyak zömét. Egyelőre.

Biztos a másik oldalát kellene néznem a dolgoknak. Pl. a mamám, aki vidéken nőtt fel, 16 éves koráig csak két gyümölcsöt ismert, az almát és a szilvát. Megtermeltek mindent ők maguk, de erre rá is ment az összes szabadidejük. Szóval mit panaszkodom. Köthettem volna Boninak sapkát francia gyapjúfonalból (meg is vettem) de izé, azóta sincs időm kötni.