Légzésfigyelő

A kórház nem csak az elején volt ilyen szuper, végig élveztem az ottlétet, ha szabad így fogalmaznom. A legjobb a Gomb volt: ha bármi problémám akadt, megnyomtam egy gombot és azonnal jött valaki segíteni, és megmondta, megmutatta, elhozta, beírta, megnézte, véleményezte stb. Féltem is attól, hogy milyen lesz itthon egyedül, szerencsére eddig nincs semmi probléma. Az is jó volt bent, hogy egy percre sem kellett egyedül hagynunk Bonhomme-ot, valamelyikünk mindig ott lehetett mellette, még akkor is, amikor a sárgaság elleni kezelés miatt 2x4 órán keresztül fényterápiát kapott.

Az orvosok, ápolónők és védőnők előtt pedig le a kalappal, annyira kedvesek és segítőkészek voltak. Agyonbecézték a kisfiamat (és gondolom az összes babát az osztályon). Na meg az egész tök jól van szervezve, minden olajozottan működött, azóta is vezetem az excel-táblázatot, amit ott kaptam (mikor mennyit szopott stb., most átlag napi kilencnél tartunk).

Légzésfigyelőt viszont soha senki nem látott közülük (ezért kicsit gyanús a használati utasításnak az a kijelentése, mi szerint a kórházak is ezt használják). Mindenkinek el kellett magyaráznom, hogy mi az és hogyan működik. A reakciók változatosak és viccesek voltak. Legtöbben sajnálkozva néztek rám, mondván, hogy szegény anyuka, aki ennyire aggódik.. Az egyik ápolónő meg is kérdezte, hogy beszéltem-e már erről a félelmemről szakemberrel? 

Amúgy pedig ez a világ egyik legjobb találmánya (az epidurális érzéstelenítés mellett). Amióta használjuk, bátran le merem fektetni a kiságyába és nem ellenőrzöm percenként (csak félóránként), hogy lélegzik-e. Még Z is, aki erősen ellenezte az elején, teljesen függővé vált.