Két (költői) kérdés

Nem kell sokszor figyelmeztetnem magam arra, hogy valószínűleg ez életem egyik legboldogabb periódusa. Ha valamikor, hát most jól értem, mit jelent a mának élni kifejezés. Kismamának lenni szuper, reuma ide, aranyér oda. Gyakran kérdezik, hogy ugye nagyon várom-e már, hogy megszülessen. Várom, de nem sürgetem az időt, az úgyis olyan gyorsan megy. A hátralévő másfél hónap minden másodpercét ki szeretném még élvezni!

Félmunkaidőben dolgozni isteni, sokkal hatékonyabb és motiváltabb vagyok, mint amikor 8 órát ülök a gép előtt (ami egyébként nem emberi, komolyan). Jó érzés abba is belegondolni, hogy nemsokára mással leszek elfoglalva egy ideig, távol a napi munkahelyi csatározásoktól, ami így négy órában még élvezetes is amúgy. A múltkori 7 órás ikeázás utáni időszakot leszámítva teljesen kipihent vagyok. A nőgyógyászom folyton csupa jókat mond, állítólag minden mindig oké, szerdán már 2 kiló 20 deka volt a baba, kész gyerek! Azt hittem régebben, hogy a 24. héttől kezdve rettegni fogok a koraszüléstől, de fura módon nem félek (noha azért megkönnyebbültem, amikor betöltöttem a 32. hetet). Aztán itt van az is, hogy Z. végre felújította a házát, ami évek óta csak terv volt, nemsokára költözöm, tök izgi az egész.

És mióta jól látszik az állapotom, mindenki iszonyúan kedves. Átadják a helyet a villamoson, átengednek a zebrán (közben mosolyogva intenek), olyan emberek kérdezgetnek a hogylétem felől, akikkel még egy szót sem váltottam. A múltkor egy olyan kolléganőmtől kaptam egy kis babaágy-szerűséget (nem tudom, hogy hívják, amiben napközben elvan a baba), akit szinte nem is ismerek. A menzán érdeklődnek, hogy immunis vagyok-e a toxoplazmózisra. Az utcán ismeretlen nők kérdezgetnek a babáról (és mesélik a saját szülésüket, vicces). A legelképesztőbb eset pedig a héten történt: épp a boltban vásároltam, amikor odajött hozzám egy nő, megnézte a hasamat, majd jól a szemembe nézett és azt mondta: Maga gyönyörű!

Még a kocsit is simán leműszakiztattam

Eddig tartott a Hogyan dicsekedjünk ildomosan? című  rovat. Most jön az, hogy Miért nem vagyok normális? Néha ugyanis egy kis árnyék suhan át a boldogságomon. Semmi komoly, csak éppen ha a megelőző lombikok sorára gondolok (nem szoktam gyakran), akkor azért rossz kedvem lesz.  A héten egy olyan ismerős lány jött át vacsorázni, aki kimerítette az összes támogatott lombikos lehetőséget, túllépte az engedélyezett korhatárt és a végén nem lett babája. Szinte végig erről beszélgettünk, láttam rajta, hogy magát okolja (kellett volna vitamint szednie mégis, nem kellett volna kirándulni menni a beültetés után stb., stb.) és közben két dolog járt fejemben: lehet, hogy egy hajszál választott el ettől a fent illusztrált nagy boldogságtól, és hogy ez egy megismételhetetlen, utolsó alkalom. Na ekkor mindig szomorú szoktam lenni.

(33+5)