Az ásó, a kapa és a nagyharang

Egyre többen kérdezik tőlem, hogy akkor most mikor házasodunk össze. A kérdés az én értelmezésemben, illetve annak fényében, hogy mit gondolok a házasságról, teljesen fura.  Nem mintha a házasságot hazugságban fogant, ördögi találmánynak gondolnám. Nem ellenzem: közönyös vagyok. És az sem igaz, hogy nem hinnék abban, hogy két ember harmonikusan és hűségesen élheti le életét együtt. Viszont szerintem ezt a két embert sokkal inkább összeköti a közös gyerek, mint (tudom, közhely, de) holmi papír arról, hogy ők egy pár. Hogy is lehetne állítani az ellenkezőjét? Ha gyereket vállal az ember, azzal azt is vállalja, hogy valamilyen szinten egy életre elköteleződik a másik fél iránt. Ha máshogy nem, de a gyerekein keresztül mindig is tudni fog a volt házastársáról (arról nem is szólva, hogy a gyerekeiben pedig fel is ismerheti egyik-másik vonását). Úgyhogy mivel mi már teljesítettük a lényeget, nem értem, miért kéri számon rajtam hirtelen mindenki a mellékeset.

Mondjuk én gyerekkoromban sem álmodoztam arról, hogy egyszer fehér ruhás menyasszonya leszek egy fehér lovon érkező hercegnek és világra szóló lakodalmat csapunk (a sztereotipiák foglya vagyok, na). Estihez hasonlóan én sem szeretem a vőfélyes, menyasszonytáncolós esküvőket, ahol fél mondatot, ha lehet váltani a pár valamelyik tagjával, annál több jut viszont a részeg rokonokból (most abba is hagyom a klisék puffogtatását). Voltam azért olyan esküvőkön is, ahol jól éreztem magam és ami számomra is bevállalható lenne, szóval nem ez tart vissza. A fő ok, ami miatt a házasság soha nem érdekelt különösképpen, az a válás intézményének megléte. Mert még ha örökre szólna! De így, hogy bármikor felbontható és új lappal lehet indulni, így semmi tétje nincs annak, ha örök hűséget fogad két ember egy közjegyző előtt. (Az egyetlen kivétel talán az lehet, amikor templomban teszik ugyanezt, de erről nem tudok nyilatkozni; nem vagyok hívő.)

Mindezek ellenére fűnek-fának (nőgyógyásznak, főbérlőnek, autószerelőnek stb.) úgy beszélek Z-ről, mint a férjem. Ez annyira egyszerű így, nincs magyarázkodás, félreértés és úgy látom, a mi (hajlott) életkorunkban ez az elvárás: egy 37 éves nő ne a barátjára (párjára!) hivatkozzon, főleg, ha az 26 évvel idősebb nála. Aztán meg még az is lehet, hogy (most meglepő fordulat következik azoknak, akik gyors következtetést vontak le a bejegyzés első feléből) összeházasodunk.

Hatásvadász módon azt szoktam mondani, hogy ha mi összeházasodnánk, az Orbán Viktor miatt történne. Z. annyira meg van rémülve a magyarországi állapotoktól, hogy szerinte most, hogy már egy gyerekről is gondoskodnom kell, jobb lenne, ha lenne francia állampolgárságom is, ki tudja hová jut az ország. Én meg úgy vagyok vele, hogy miért ne? Nem hiszem, hogy valamit is hozzátenne a kapcsolatunkhoz vagy elvenne belőle, szóval nekem mindegy. Még az anyagi oldalát kell ellenőrizni a dolognak, mert ha kiderül, hogy rosszabbul járnánk (adózás stb.) akkor persze vissza az egész. De ez sem most fog történni: egyelőre minden energiánk arra megy el, hogy a falak színét meg a konyhát kiválasszuk...