Ida

Ma reggel bementem dolgozni, de haza kellett jönnöm, két okból kifolyólag is. Először is, készülődik megint valami reumaroham, ennek kapcsán fél 11-re már három orvossal is beszéltem telefonon, és két konzultációs időpontot is kaptam a hétre (a reumatológusom gratulált, olyan cuki!). De ezt majd elmesélem. A másik pedig az, hogy nem tudok koncentrálni, erről is írok majd talán. Már a lombikok alatt is sokkal nehezebben ment a munka, de most egyenesen képtelen vagyok dolgozni, bármilyen fellengzősen hangzik is. A hétre kiírt az orvos, úgyhogy most számolom a perceket a holnapi eredményig.

Addig is elmesélem, milyen hihetetlen dolog történt a barátnős hétvégén. Ehhez tudni kell, hogy a szállodánk Párizsnak azon a környékén volt, ahova nagyon ritkán megyünk Z-vel, viszont ott töltöttem az első három évemet: ott laktam különböző cselédszobákban, ott jártam egyetemre négy évig és ott voltam, túlzások nélkül állíthatom, iszonyúan boldog (bár ez a hétfői nap sem volt kutya!). Délután leraktam a cuccomat (Z. bevitt kocsival), és gyalog elindultam Kathrinért a pályaudvarra. Már évek óta nem jártam ebben a kerületben, szóval szó szerint megrohantak az emlékek. Benéztem az egyetem kávézójába: te jó ég, mennyit ültem itt mindenféle jegyzetekkel meg könyvekkel. Mennyi idő eltelt azóta, mennyi minden változott. Vajon mit szóltam volna, ha beleláthattam volna a jövőbe? Tetszett-e volna, ha látom 15 évvel idősebb önmagamat, amint elsétál az egyetem előtt és rácsodálkozik, hogy ma már mindenki laptoppal kávézgat? Arra lyukadtam ki, hogy igen, meg lettem volna elégedve magammal, szóval a nosztalgiába valamiféle öröm is vegyült.

Aznap este Kathrinnal kettesben vacsoráztunk, mert Nina későn érkezett, Helena pedig szombat reggel jött. Sok éttermet végigjártunk, egyik sem tetszett (milyen jó, hogy a sushit nem mertem bevállalni!), míg végül ráakadtunk egy szimpi kis helyre az egyetem közelében, még emlékeztem rá diákkoromból (nem mintha akkor meg tudtam volna fizetni). Egy ázsiai, de franciául tökéletesen beszélő fiatal lány szolgált ki minket, aki nagyon ismerősnek tűnt. Jobban megnézve viszont már nemcsak ismerős volt, de felismerni véltem. Csak hát, gondolom, nincsenek ekkora véletlenek a világon. Pont most, a nosztalgiahétvégén, amikor az Albumom is nálam van? Agyamra ment volna a nagy nosztalgiázás? Kathrinnal megkonzultálva végülis arra jutottam, hogy megkérdezem tőle, legfeljebb majd hülyének néz. Amikor legközelebb odajött, megszólítottam:

– Elnézést, az Ön keresztneve véletlenül nem Ida?

A lány (kissé csodálkozva): De igen…

Én (izgatottam): És a testvérét meg nem Bertille-nek hívják??

A lány (a nyakamba borulva): Tám-ko!!!

Ha filmen látom, el sem hiszem: Ida az a – most már felnőtt, 22 éves lány – akire 15 évvel ezelőtt vigyáztam, amikor ő még 7–8 éves cuki kislány volt. Az nem kifejezés, hogy órákig nem tértem magamhoz. Mint kiderült, Ida két hete jött meg Kambodzsából, és pontosan egy hete dolgozik abban az étteremben, ahova hosszas keresgélés után ültünk be Kathrinnal. Nos, ez a történet méltán bekerülhet a hihetetlen, de mégis igaz történetek közé. Így születnek monozigóta hármasikrek...

Másnap megittam egy kávét Idával, mert az étteremben nem tudtunk beszélgetni. Megmutattam neki az albumot, amelyben róla is volt két kép, meg egy rajz, amit anno nekem készített. Ezt az albumot egyébként az első évem után csináltam, tele van fotóval, metrótérképpel, képeslappal, múzeumi belépővel stb. és amúgy Budapesten tartom nagy becsben. De annyira, hogy amikor egyszer azt hittük, hogy betörtek hozzám, az első gondolatom az album volt.

Idát és Bertille-t Vietnámból fogadták örökbe a szüleik. Most elmeséltem Idának, hogy amikor először megláttam őket, jól meglepődtem, mert az anyjuk telefonban nem tartotta fontosnak megemlíteni ezt a kis részletet. Emlékszem, a szülők nyitottak ajtót, majd a nappaliba érve megláttam a lányokat. Akkor, 21 évesen még soha nem találkoztam ilyen variációval (európai szülők, vietnami gyerekek), úgyhogy jó hangosan majdnem megkérdeztem tőlük: – Na jó, de hol vannak az Önök kislányai?? (értsd: a szomszéd kis ázsiaiakat már látom)

Ida elmesélte, hogy őt még egy vietnami kórházból hozták el a szülei, hogy valójában nem édestestvérek Bertille-el (ezt mondjuk mindig is gondoltam, annyira mások voltak), hogy Bertille-t viszont árvaházból adták örökbe, mert hepatitiszes volt (ezt sem tudtam). Elmondta azt is, hogy ő is szeretne örökbefogadni, ha majd családalapításra kerül a sor, és hogy nem igazán szeretné felkutatni a biológiai szüleit, vagy talán majd egyszer, mindenesetre most mással van elfoglalva.

Kislánynak is nagyon aranyos volt, és nagyon helyes fiatal lány lett belőle. Annyira jó volt hallani róla, a szüleiről, a húgáról, a családjáról. Abban az időben az ő lakásukhoz tartozó cselédszobában laktam (kilátással a Sorbonne-ra…), és ebben a szobában, ahol annyi bulit rendeztem és barátnőket szállásoltam el, és ahonnan egyszer a szél kivitt egy franciául írt szerelmes levelet, amihez egyébként semmi közöm nem volt, csak valakinek le kellett fordítanom magyarra, mert ez a valaki éppen egy magyar pasiba volt hulla szerelmes, szóval ahonnan ez a levél kireppent, és szépen átszállt a szomszéd filozófiaszakos csajhoz, aki viszont buzgón áthozta nekem, és én meg azt sem tudtam, hogyan magyarázzam meg ezt a erotikus töltésű, enyhén szólva felfűtött levelet… na szóval, ebben a szobában most Ida lakik!

UI: Az étteremben kisebb fajta szenzációt keltett a Nagy Találkozásunk. Egy kissé távolabb ülő pár nem habozott, és megkérdezett minket a részletek felől. Olyan volt, mintha hájjal kenegettek volna, amikor a nő azt szerette volna tudni, hogy de most tulajdonképpen melyikünk vigyázott melyikünkre?

Ida (balra) semmit nem változott