Hazugság vs. igazság

Pár hétig a következő nagy dilemma előtt álltam: mondjam-e el az igazságot az örökbefogadási procedúra következő lépésén (az egyéni interjún) vagy sem.

Meséljem-e el, hogy nem is vagyok egyedülálló, hogy ketten vállalnánk gyereket, csak adminisztratív okokból nem vághattunk bele ketten? Hogy nem is most szeretnénk örökbefogadni, hanem úgy 3 év múlva, ha mondjuk az addigi lombikok nem sikerülnének? Hogy azért kezdtem el ezt az egészet most, mert nem szeretnék negyven évesen belevágni a több éves folyamatba? Ezek nem szégyellni vagy titkolni való dolgok. Ettől még jó szülők leszünk, és még annak az esélye is nagyobb lesz, hogy kisbabát, nem pedig nagyobb gyereket fogadhatunk örökbe, ami pedig mindenki érdeke.

Vagy hallgassak erről az egészről, hiszen csak a bajt keresném ezzel? Hiszen ki tudja kivel ülök majd szemben, emberek hoznak majd döntést rólam, ami azt jelenti, hogy az illetők lehetnek kretének és korlátoltak. Vannak a világon elkeserítően hülye szabályok is*. Ráadásul ki tudja, lehet, hogy ez az egész olyan, mint az állásinterjú: mindenki hazudik, így az igazat mondók hátrányosabb helyzetbe kerülnek. A cél szentesíti az eszközt.

Végülis az igazmondás és az átláthatóság mellett döntöttem, mégpedig több okból. A legfontosabb, hogy nem tudtam volna (nem szoktam) hazudni. A dolgokat elhallgatni igen, azt esetleg be tudtam volna vállalni, de úgy gondoltam, szeretnék hinni egy olyan világban, ahol az igazság az egyetlen járható út. Azt szeretném, hogy a lányom/fiam is így gondolkozna majd: hazugság és manipuláció nélkül legyen képes boldogulni a világban. Szóval akkor hogy indíthattam volna el az örökbefogadást egy óriási hazugsággal?

Nem bántam meg, pedig emiatt lehet, hogy a kérelmemet el fogják utasítani. Az történt ugyanis, amitől féltem: egy szabálytisztelő, kedves, de korlátolt szociális munkással találtam magam szemben, aki, ha tényleg egyedülálló nő lettem volna, boldogan jegyzetelte volna a sablonkérdésekre a sablonválaszt. Így viszont teljesen meg volt kavarodva. Az egész interjú emiatt rémesen alakult, és a lehető legrosszabb helyzetben találtam magamat: igazat is mondtam, meg nem is.

Mert azzal indítottam, hogy kérdezés nélkül elmeséltem: 12 éve élek valakivel és 2,5 éve szeretnénk gyereket. A nő válasza pedig az volt, hogy erről jobb lett volna, ha nem tud. Mert igen, ez kizáró ok. Egyedülállóként csak akkor fogadhat örökbe valaki, ha tényleg egyedülálló. Az, hogy utána találkozik-e a nő valakivel, aki esetleg majd veri a gyereket, nem érdekli őket. Az, hogy velem ez nem fordulhat elő, mivel már van valakim, szintén nem érdekel senkit. Szóval ezt az első két percben felmértem, és rájöttem: itt nem kérnek az igazmondásból.

Elmondtam tehát ezen kívül a lombikot, mert rákérdezett. Nem mondtam viszont el Z. életkorát, a mostani lombikot (amit egyébként tegnap elkezdtem) és nem válaszoltam őszintén arra a kérdésre, hogy miért szeretnék gyereket**. Egyszóval, rémesen éreztem magam. A nő megígérte, hogy megpróbálja úgy továbbítani a kérelmemet, hogy ne kerüljenek bele a problémás részek, de láttam rajta, jobban félti a saját bőrét (állását) ennél. Még lesz két interjú: egy a pszichológussal, egy pedig hármasban, ő, a pszichológus és én.

Az a helyzet, hogy kicsit elment a kedvem ettől az egésztől. Amilyen jók voltak az eddigi foglalkozások, olyan hiteltelennek tartom ezt a mostani bohóckodást. Felháborító, hogy hazugsággal többre mentem volna, mint így. Ezt nem én találom ki, a nő is megerősítette. Azt is felhárorítónak tartom, hogy úgy általában mindenki feljogosítva érzi magát arra, hogy ítélkezzen felettünk: a Lukács dokijaitól elkezdve a saját pszichológusomon keresztül az örökbefogadós szociális munkásig.



* Most hirtelen az jut eszembe, amikor a szüleim külföldön laktak és mielőtt nyaranta hazajöttek volna, be kellett kapcsoltatni a vonalas telefont a lakásban. A húgom ezt soha nem tudta elintézni egyedül, mert nem a matáv nem hitte el bemondásra, hogy ő a papám lánya (a papám nevén volt a telefon). Iszonyú bonyolult módon érhette volna csak el, hogy bekapcsolják a telefont. Végül egy sokkal egyszerűbb megoldást választott: egy haver (= férfihang) hívta fel minden évebn a matávot a lakásból, azt állítva, hogy ő a Papám, így a dolognak nem volt akadálya. Csak hazugsággal lehetett elérni azt, amihez elviekben joga volt.

** Elmondtam, hogy át szeretném adni egy gyereknek a tudásomat, a világról alkotott véleményemet, a szokásaimat, az anyanyelvemet és a kultúrámat, hogy mindezekből és más tapasztalatokból saját világképet és életet gyúrjon magának. Hogy szeretnék tanúja és esetleg irányító szereplője lenni annak, hogy egy ember felnő. Elmondtam, hogy a gyerekek cukik és viccesek. Megemlítettem az ösztönöket. Elmeséltem, hogy szeretnék anyaként szeretni egy gyereket és alig várom már, hogy lemondjak dolgokról emiatt. Hallgattam viszont arról, hogy szeretném, hogy feltétel nélkül szeressenek, legalább az első 10 évben, és hogy azt is szeretném, hogy életem végéig legyen valakim, akire esetleg támaszkodhatok. Ilyen önző szempontokra nyilván nem volt kíváncsi a nő, pedig utána beszéltem egy háromgyerekes barátnőmmel, aki gyereknevelésből a példaképem lesz majd, és ő első helyen említette ezt a szempontot. De én úgy látszik, nem tehetem meg, hogy ezt kimondjam.

Így is lehet(ne)?

Nemrég kiderült, hogy az egyik kolléganőm ugyanabban a reumában szenved, mint én. Nagyon megörültem, ha szabad így fogalmaznom, mert soha senkit nem ismertem ezzel a betegséggel, csak az index fórumát olvasom néha (de azon mindig hajbakapnak valamin, leggyakrabban az étrenden, elképesztő, felnőtt emberekről beszélünk, kéremszépen!).

Szóval ez a lány most babát vár, és persze tökre érdekel, hogy javult-e az állapota vagy sem mióta terhes (egyébként javult). A múltkor elmondta, hogy mennyire örül, hogy kislánya lesz, mert a betegség sokkal gyakrabban fordul elő férfiaknál, szóval ha lány lesz, nagyobb az esélye, hogy a baba nem örökli a kórt. Azzal búcsúztunk, hogy sok lánybabát kívántam neki a jövőre nézve, és tudjátok, mit mondott?

– Nem szeretnénk többet. Egy gyerek bőven elég!

Én, aki már két éve azon izgultam, hogy belefér-e majd az időnkbe a kistestvér, illetve folyamatosan azon görcsölök gondolkodom, hogy Z. meggyőzhető lesz-e a második gyereket illetően, hát, jól meglepődtem. Számomra az egy gyerekes családok nem is igazán azok. Valami hiba, meddőség, megromlott párkapcsolat állhat a háttérben, gondoltam. Egy gyerek tök jó, de akkor legyen már testvére is, aki barátja és közös emlékek felidézésében társa lesz későbbiekben. Két gyerek, azaz egy testvérpár, ez a minimum. Három gyerek, az már viszont a tuti, egy egész csapat, többen vannak, mint a szülők. Ez már tényleg egy nagy család, különféle interakciókkal, bonyolult szövevényekkel, hangos vasárnapokkal. A négy gyerek ugyanez, csak még jobb. Z. húgának hat (6!) gyereke van, és én még ilyen összetartó és rokonszenves családot nem láttam. Szóval, elképzelni nem tudom, miért állhat meg valaki egynél. Meresztettem is a szememet rendesen.

Végülis az ember saját maga keresi a bajt az életében. Előre megállapított ideákhoz, elképzelésekhez és igényekhez próbálunk igazodni, iszonyú belső küzdelmet róva így saját magunkra. Elfogadni és beletörődni nehéz: sokkal könnyebb lenne – na nem azt akarom mondani, hogy a lécet alacsonyabbra tenni, mert én megértem a lányt is, nincs azzal semmi gond, ha csak egy gyereket vállal, hanem  – megvalósíthatóbbakat remélni. Ami passzol a lehetőségekhez. De ehhez mázli kell, hiszen nem tudjuk előre, melyek a lehetőségeink, mire megtudjuk, gyökeret eresztettek az elvárások.

Éjjeli őrjárat

Ez a csütörtöki pofon azért volt nagyon váratlan, mert egy ideje pont azt hittem, hogy kigyógyultam. Tök büszke voltam magamra, hogy augusztus óta nem kutakodok az inteneten, nem néztem meg semmit se a laparoszkópiáról, se a DHEA-ról, aminek az eredménye pedig a leleten meghatározott tartományhoz képest aggasztó volt (aggasztónak tűnt). (Nem is írtam róla, ugye milyen jó vagyok?) És nemcsak, hogy kigyógyultam, hanem terjesztettem az igét, azaz izgulni vágyó barátnőmet fontoskodva lebeszéltem erről és mérsékelt internethasználatra intettem.

Nagy lendülettel érkezett tehát karöltve az önvádaskodás és az önsajnálat, de szerencsére hamar kifújt. Z. nem is érti, miért voltam egyátlalán annyira oda, Hát úgysem a Lukácsot szeretted volna, nem? – kérdezte ámélkodva (férfilogika). Egy kézlegyintéssel elintézte ama félelmemet, hogy a szülői projektünk esetleg nem koherens. Viszont megállapítottuk, hogy tényleg nem mindennapi dolog lehet, hogy ennyire döntésképtelenek vagyunk.

Na, de nem is erről akartam írni. Hanem hogy amikor szombaton hazajöttem az (utolsó) örökbefogadós tanfolyamról, Z.-t nagy hotelkeresésben találtam: az az ötlete született, hogy látogassuk meg D.-t Amszertdamban, aki Párizs-Papeete útvonalat (a mázlista) Amszterdam érintésével teszi meg és a szombat estét ott tölti. Most kellett rájönnünk, hogy innen Amszerdam csak 2,5 óra. Hát mit mondjak, szuper volt csak úgy átruccanni. Egyszer voltam, 15 éve, és teljesen elfelejtettem, hogy milyen fiatalos és kozmopolita város. Még úgy is megérte, hogy már sötétben értünk oda, és mivel a maraton miatt nem kaptunk szállást, még aznap éjjel visszajöttünk.

Minőségi idő

Ma pszichoterápiába illő módon, nagyon jót beszélgettem a... reumatológusommal. Az első kérdése az volt, ahogy beléptem, hogy hogyan állunk a lombikkal. Ebből keletkezett egy hosszú beszélgetés, amely során megint elmeséltem neki a Lukács vs. Edit problémánkat, a kettős traszfer kérdését, a gyerek utáni vágyamat. Nem akart befolyásolni (mivel a Lukácsban dolgozik, nem is lett volna értelme), csak megjegyezte, hogy biztos jobb lesz a döntés után. És hogy biztos sikerülni fog – ami tök hülyeség, mert honnan tudná, ez egy lottó, de mégis, annyira jól esett.

Kiderült, hogy egyidősek vagyunk, ami rémes, mert én tízzel többnek néztem: magamat még mindig a 26 évesekkel azonosítom. A felesége (aki egyébként a Lukács meddőségi laborjában biológus) 8 évvel fiatalabb nála, és még nem akar gyereket, ellenben ő igen. Szerinte esetleg gyerek nélkül is le lehet élni egy életet (szerintem nem), és feltette azt a költői kérdést, hogy vajon mitől jön rá az emberre egyszer csak ez a szülővé válás iránti sóvárgás.

Már majdnem arra gondoltam, hogy tényleg milyen iszonyú jó fejek ezek a belgák, amikor kiderült, hogy francia (még mindig nem tudom beazonosítani a legtöbb akcentust), ráadásul Párizsnak annak a részéből, amelyik otthon mondjuk a (mutatis mutandis!) Rózsadombnak felel meg. Ez mondjuk nem lep meg, ízig-vérig arisztokrata külseje és fellépése van, olyan esterházyas. Azért emigrált egyébként Belgiumba, mert itt könnyebb bekerülni az orvosi egyetemre. (Hm. Remélem, elvégezni ugyanolyan nehéz.)

Ha orvos lennék, asszem én sem tudnék kizárólag a beteg ízületeire (petefészkeire, orrmanduláira, szaruhártyájára stb.) összpontosítani. Hiszen minden ember más élettörténettel, reményekkel és félelmekkel érkezik, és az emberi lélek teljes skálája felvonultatik, hát hogy nem lehet ezt figyelembe venni? Most persze az Editre gondolok, ahol annyira de annyira nem érdeklem az orvosokat, általában épp hogy odavetnek két szót, majd ülhetek is a vizsgálóasztalra, aztán csókolom. Lehet, hogy a fordító beszél belőlem, hiszen egész nap a számítógép előtt ülök, de szerintem ezek a közömbös orvosok elmennek a lényeg mellett.

Kapcsolati tőke és értelmetlen előírás

Napok óta próbálok valakit elérni a közjegyzőnél, hogy pár kérdést föltegyek neki a hogyan továbbról: jogerőssé vált ugyanis a fizetési meghagyásos kérelmem. Míg nyáron viszonylag készségesek voltak, mostanában egy undok és modoros kiscsaj veszi föl a telefont és nem kapcsol senkit, nem segít semmit, hanem leráz (vegye fel a kapcsolatot egy ügyvéddel, nézze meg a honlapon, postai úton forduljon hozzánk stb.). Az eszem megáll. Olyan kérdésekre szeretnék választ kapni egyébként, amelyekre ők nyilván csípőből vágják a választ. Egyértelművé vált, hogy nem fogok belőlük semmit sem kiszedni telefonon, viszont most az örökbefogadásos tanfolyam és a lombik miatt nem tudok csak úgy hazamenni. Meg egyáltalán, miért menjek haza, ha telefonon is el lehet(ne) intézni?

Ezt a közjegyzőt egyébként a húgom kolléganője ajánlotta, akinek egy barátnője dolgozik ott. És egyetlen egyszer láttam ezt a kolléganőt, szóval kb. azt sem tudom, ki fia borja, és hogy ő egyáltalán jól ismeri-e ezt a közjegyző-helyettes asszonyt. A kolléganő azóta elment szülni, és még a húgom sem tudja elérni. Ma elhatároztam azonban, hogy ezen összeköttetés nagyon is labilis volta ellenére megpróbálom kijátszani ezt a lapot, hiszen nincs más lehetőségem. Ha bemondom a kolléganő nevét, csak nem utasíthatnak vissza. Még ha a fenébe kívánnak is, az infókat csak megadják.

És így is történt! A varázsszó név említése ajtókat nyitott ki és nyelveket oldott meg. Tök készségesen kapcsolták az Illetőt, aki nagyon szimpin 2 perc alatt megválaszolta a kérdéseket. Ez a történet megerősíti azt, amit már tudtam: 1) egyrészt az emberek úgy látszik, nem segítenek szívesen és önzetlenül 2) másrészt pedig külföldön élve nem lehet ugyanúgy boldogulni, ahogy otthon, hiszen nincsenek meg ezek a kapcsolatok.

Amúgy sajna kiderült, hogy a Papám nem tud helyettem semmit intézni, mert abban az esetben, ha a meghatalmazást külföldön keltezik (tehát az én esetemben), az iratot két tanú aláírásán kívül konzuli hitelesítéssel kell ellátni.

Csak most azt nem értem, ki fogja ellenőrizni, hogy én tényleg külföldön voltam abban a pillanatban, amikor a meghatalmazást adtam? Lehetnék éppen otthon is. Hát milyen hülye szabály ez?

Csoport, terápia

Közben pedig folyamatosan járok az örökbefogadást előkészítő tanfolyamra, ami szuper. A csoportot kettéválasztották, most 13-an vagyunk, hat pár és én, plusz két moderátor. Olyan vicces, hogy ha külön-külön látnám az embereket, akkor is tudnám, ki kinek a férje/felesége: a párok tagjai hasonlítanak egymásra. A csoport nagyon heterogén állampolgárság szempontjából, van egy kanadai, több francia, egy japán, egy német. Nagyon sok mindent elárul erről az országról az, hogy legrosszabbul egy belga (flamand) pár beszél franciául: előfordul, hogy nem is értenek valamit. És az is érdekes, hogy mennyire homogén viszont a csoport társadalmi hovatartozás szempontjából: mindenki fehér bőrű, jól szituált értelmiségi (kivéve a japán nőt, ugye), ami viszont egyáltalán nem tükrözi Belgium lakosságának összetételét.

Végülis nem bántam meg, hogy egyedül belevágtam, kiderült ugyanis, hogy egy egyedülállónak többek az esélyei, mint egy össze nem házasodott párnak. Szinte ez az egyetlen lehetőségünk most. Arra, hogy valójában nem vagyok egyedülálló, még nem derült fény és a foglalkozásoknak nem is a vájkálódás a feladatuk. Arra majd később, az egyéni elbeszélgetésen kerül sor. És addigra ki kell, hogy gondoljam, mennyit mesélek el.

Most azokról a kérdésekről gondolkodunk közösen, amelyek egy örökbefogadó szülőben fölmerülnek. Például a múltkor arról beszéltünk, át kell-e (lehet-e, illik-e, célszerű-e) keresztelni a gyereket. Akkor én azt mondtam, hogy a lehetőségekhez képest meghagynám a gyerek eredeti nevét, tiszteletben tartván így az identitását. Utána eltelt két hét, és gyökeresen megváltozott a véleményem. Most már úgy gondolom, hogy az örökbefogadás része a névadás is, sőt valamilyen szempontól az teszi fel a koronát az egészre, akkor válik véglegessé a folyamat. A gyereknek (a későbbi felnőttnek) is fontos, hogy olyan nevet viseljen, amellyel azonosulni tud, kultúra, neveltetés és nyelv szempontjából.

Szóval ilyenekről beszélgetünk a két moderátor segítségével, vannak feladatok, nézünk filmet, most kaptunk házit is, és persze nincs rossz kérdés, se rossz válasz*. Legszívesebben persze azt kérdezném meg mindenkitől, miért nem lehet biológiai gyerekük, mennyi ideig próbálkoztak, illetve lombikoztak (lombikoznak)-e. Mert ahogy elnézem ezt a hat szimpatikus párt, arra gondolok, hogy tényleg mennyire igazságtalan ez a meddőségi sorscsapás.


* De azért volt rossz válasz. Pl. tök kedvesen, de határozottan értésünkre adták, nehogy a gyerek válasszon magának utónevet, ha már van olyan idős, hogy ezt megtehetné. A német srác pedig ma azt mondta (a dührohamok kezeléséről volt szó), hogy esetleg a szülőnek is be kellene gurulnia, hogy lássa a gyerek, ezzel a magatartással nem megy semmire. Helytelen!

A tisztaság fél egészség?

Beoltattam magam influenza ellen. Már gondolom rájöttetek, hogy én akkor érzem biztonságban magam, ha agyonmedikalizálom a dolgokat. Rendszerető, szervezett ember vagyok, viszont az élet sajnos nem olyan események sorozata, amelyek kiszámíthatóak, áttekinthetőek, rendszerbe, skatulyába rendezhetők lennének. Ezzel az oltással legalább azt el tudom érni (majdnem) biztosra, hogy influenzás nem leszek.

Amúgy is szeretek orvosokhoz járni, fogózkodót jelentenek ebben a nehéz időszakban. Évente megyek fogorvoshoz, szemészhez, sokkal gyakrabban nőgyógyászhoz, reumatológushoz, pszichológushoz, és most ugye van ez az akupunktúrás hobbim is. De nem baj, van időm, és szeretem ezeket az udvarias, egyértelmű, lényegretörő beszélgetéseket, ahol mindig meg is kérdezik, hogy vagyok és meg is nyugtatnak arról, hogy minden a legnagyobb rendben. Szeretem az orvosaimat, általában jó fejek és kompetensek, a rendelők tiszták, a sor, ha van, gyorsan megy, az egészségbiztosító térít, hálapénz nincs, szóval minőségi időt töltök náluk, na.

Miután a háziorvosom beadta az oltást (amit nekem kellett megvennem a patikában), és már majdnem szélnek is eresztett, visszafordultam, mert el szerettem volna kérni az oltás betegtájékoztatóját. Mert nemcsak rendszeres és buzgó orvoslátogató vagyok, de a medikális dossziémat is rendben tartom, megvannak a régi betegtájékoztatóim, a vények, a különböző eredmények és egyéb iratok.

A doki viszont már kidobta az oltásom dobozát. Gondolom a kedvemben próbált járni, mert sietett megnyugtatni:

– No nem baj, kivesszük a kukából.

Én (undorodva): – Á, nem kell, megnézem az interneten.

Doki: – De, de, kihalásszuk... itt van, ni.

Én (két ujjal fogom a gusztustalan dobozt, próbálok udvariasan hárítani): – Ja! De hát ez csak a doboz, ebben nincs is betegtájékoztató. Akkor nem is kell, köszönöm, kinézem az internetről, viszlá…

A doki ezalatt két kézzel kereste a papirost is a szemetesben, odapillantottam: rémes, benne voltak a torokba kukkantós fabigyók, meg mindenféle vatta, onnan húzta elő és nyomta kezembe a cuccot:

– Na, tessék!

Picit megrendült a bizalmam. Mert ugye ki tudja, hány vírus meg baci csücsül azon a darab papíron, meg egyáltalán, mi az, hogy kiveszi a kukából? Én otthon sem szoktam semmit kikukázni, de ez az orvosi szemetes meg maga a fertő lehet, innen-onnan származó kórokozókkal benne. A történetben nincs semmi mélyebb értelem, csak érdekes, mert úgy éreztem, egy pillanatra én és a doki szerepet cseréltünk.

Árnyalt világszemlélet

Szombat este egy szülinapra voltunk hivatalosak, amit mellesleg egy olyan pár tartott, akik két 2 év alatti kisgyerekkel több bulit szerveznek, mint mi (ezt azért is könnyen megtehetik, mert mondjuk mi nem szoktunk bulit szervezni). Ezeken a bulikon mindig összeakadok a lány magyar tanárnőjével is, akivel mindig szuperul el lehet beszélgetni, többek között irodalomról, mert nemcsak magyar nyelvet tanít külföldieknek, hanem magyar irodalmat is magyar szülők kozmopolita gyerekeinek.

Tökre örültem, hogy megint ott volt, elmesélte, hogy most Móriczot olvastat a diákokkal (nagyon ajánlotta a Pillangót), majd kiderült, hogy Ady következik a tananyagban. Erre én nagyon okosan (most is bánom) a következő fontoskodó kijelentést tettem:

– Jaj, de Ady olyan szomorú.

Erre ő, tök jogosan: – Nem hiszem, hogy egy ilyen összetett szerzőt, mint Ady, le lehet redukálni erre a jelzőre...

Tanulság: az ember ne próbáljon meg egy pohár borral a kezében és harsogó zene közepette irodalomról csevegni egy magyartanárnővel, mert még a végén kultúrsznobnak nézik (lesz nézve). Bár szerencsére az ilyen civilizált, művelt, európai emberek (világpolgárok) nem olyan fölényesek, hogy elhamarkodottan bárminek is nézzenek, szóval csak fegyelmezetten bosszankodhatok magamban, hogy leszomorúztam Adyt.

Szellem és kellem (és a svédek)

Csütörtökön egész napos csapatépítésen voltam az összes menzakritikussal kollégámmal együtt, és ennek kapcsán megint elgondolkodtam azon, hogy az én életemben (vagy a mai világban?) mennyire sokkal fontosabb a konkrét tudásnál a személyiség. Mindkettő alakítható és csiszolható, de csak az elsőre helyez nagy hangsúlyt az iskolarendszer. Fontos nyilván egy alapos szaktudás, de szerintem talán nem annyira, mint az, hogy milyen az illető kapcsolata a világgal és az emberekkel, hogy intelligensen tudja-e megfogalmazni feladatait, álmait és vágyait, vannak-e egyáltalán álmai és vágyai stb.

Amért állítom szembe ezt a kettőt, mert konkrétan emlékszem, hogy gimiben egy fizika kettes után azt gondoltam, hogy nekem végem: soha nem fogom vinni semmire. Mert mindig lesznek olyanok, akik lehet, hogy ugyanannyit tudnak, mint én, de nem volt anno kettesük fizikából. Ma már nemcsak azt látom, hogy tök mindegy, ki milyen jegyeket kapott akár az egyetem alatt, hanem hogy (most sarkítani fogok, vigyázat!) a legtöbb munkához nem is kell semmiféle extra tudás, elég a józan ész. Vagy árnyaltabban fogalmazva: bizonyos tudáson felül sokkal fontosabb az emberek személyisége és munkahelyi attitűdje, mint a tanultak.

Például itt voltak ezek a moderátorok. Hiába mesélték el az elején, hogy mi mindent csináltak már életük során (volt köztük pl. egy ex-diplomata), háromból valójában csak az egyikük volt hiteles, a másik kettő csinálhatott bármit, nem volt elég jó. Egyébként ez a világ egyik legnehezebb foglalkozása: kézben tartani és szórakoztatni 120 cinikus embert. Vagy vegyük a főnököket (menedzsereknek hívják magukat őket): ezt aztán nem lehet tanulni.

De még ha fordítókról van is szó, akik pedig eléggé magányos és valamilyen szinten mérhető munkát végeznek (végzünk). Elnéztem a kollégáimat, vannak annyira szimpatikus és nyitott emberek, hogy nyugodtabb szívvel bíznék rájuk munkát, mint azokra, akik esetleg jók, de unottak, negatívak, panaszkodnak, vagy nagyképűek (mindegyikre bőven akad példa itt). Persze nem műfordításról beszélünk, szögezem le gyorsan, csak egy ilyen nagyvállalati sablonmunkáról.

És még az is eszembe jutott a csapatépítés kapcsán, elnézvén Európa különböző részeiről származó kollégáimat, hogy mennyire nehéz kategorizálni az embereket állampolgárság szerint, és mégis mennyire tartja magát a szememben a svédekkel kapcsolatos sztereotípia. A svédek korrektek, tiszteletben tartják mások jogait és jól ismerik saját jogaikat. A svéd főnököm pl. a small talk nagymestere, de soha nem kérdezne rá, még csak nem is utalt arra, hogy kiváncsi lenne esetleg, milyen műtéten volt szeptemberben. De tőlem sem próbálja megtudni, hogy mondjuk a Sorstársnő miért hiányzik annyit. Van a svédekben valami közös volnás, ez a megkérdőjelezhetetlen bizalom saját magukban és másokban. Emlékszem, évekkel ezelőtt megkérdeztem egy svéd barátnőmet, mindketten jeune fille au pair-ek voltunk Párizsban, hogyan fogja az önéletrajzából ezt az egy évet kivarázsolni. Csodálkozva rám nézett és azt kérdezte, hogy miért kellene ezt letagadni?