Ma pszichoterápiába illő módon, nagyon jót beszélgettem a... reumatológusommal. Az első kérdése az volt, ahogy beléptem, hogy hogyan állunk a lombikkal. Ebből keletkezett egy hosszú beszélgetés, amely során megint elmeséltem neki a Lukács vs. Edit problémánkat, a kettős traszfer kérdését, a gyerek utáni vágyamat. Nem akart befolyásolni (mivel a Lukácsban dolgozik, nem is lett volna értelme), csak megjegyezte, hogy biztos jobb lesz a döntés után. És hogy biztos sikerülni fog – ami tök hülyeség, mert honnan tudná, ez egy lottó, de mégis, annyira jól esett.
Kiderült, hogy egyidősek vagyunk, ami rémes, mert én tízzel többnek néztem: magamat még mindig a 26 évesekkel azonosítom. A felesége (aki egyébként a Lukács meddőségi laborjában biológus) 8 évvel fiatalabb nála, és még nem akar gyereket, ellenben ő igen. Szerinte esetleg gyerek nélkül is le lehet élni egy életet (szerintem nem), és feltette azt a költői kérdést, hogy vajon mitől jön rá az emberre egyszer csak ez a szülővé válás iránti sóvárgás.
Már majdnem arra gondoltam, hogy tényleg milyen iszonyú jó fejek ezek a belgák, amikor kiderült, hogy francia (még mindig nem tudom beazonosítani a legtöbb akcentust), ráadásul Párizsnak annak a részéből, amelyik otthon mondjuk a (mutatis mutandis!) Rózsadombnak felel meg. Ez mondjuk nem lep meg, ízig-vérig arisztokrata külseje és fellépése van, olyan esterházyas. Azért emigrált egyébként Belgiumba, mert itt könnyebb bekerülni az orvosi egyetemre. (Hm. Remélem, elvégezni ugyanolyan nehéz.)
Ha orvos lennék, asszem én sem tudnék kizárólag a beteg ízületeire (petefészkeire, orrmanduláira, szaruhártyájára stb.) összpontosítani. Hiszen minden ember más élettörténettel, reményekkel és félelmekkel érkezik, és az emberi lélek teljes skálája felvonultatik, hát hogy nem lehet ezt figyelembe venni? Most persze az Editre gondolok, ahol annyira de annyira nem érdeklem az orvosokat, általában épp hogy odavetnek két szót, majd ülhetek is a vizsgálóasztalra, aztán csókolom. Lehet, hogy a fordító beszél belőlem, hiszen egész nap a számítógép előtt ülök, de szerintem ezek a közömbös orvosok elmennek a lényeg mellett.
Egy tapasztalat jutott eszembe, miszerint nem érdekelt, hogy a fogorvosom mennyire empatikus, a lényeg az volt, hogy tegye jól a dolgát és tette is, viszont jártam olyan meddőségi központban, ahol igen is kellett volna 1 jó szó, de egy felet sem kaptam. Egy olyan helyen, ahol gyermekről, életről van szó, igen is nézzenek rám emberként, ne egy húsdarabként! Az is ide tartozik, hogy a húsdarabommal sem bántak fényesen, így eljöttem.
VálaszTörlésAz a baj, hogy mi Magyarországon ez egészségügyi rendszer (gyár) érzéketlensége mellett annyira elszoktunk minden orvosi empátiától, kedvességtől, emberségtől, hogy én teljesen oda vagyok, ha a doki (mikor komoly összegeket fizetek neki) komolyan érdeklődik. Mikor ilyenkor az égig magasztalom a szolgáltatást, a pasim mindig kijózanít: ez lenne a normális, ez lenne a dolga. Itt mesélném el, mikor ugyanaz a nőgyógyász a magánrendelésén a fenekemet is kinyalta, a kórházi szakrendelésén pedig meg sem ismert, és a nővérkének sztorizgatott mikor engem vizsgált. Szóval szerintem a pénz is számít, otthon legalábbis biztosan.
VálaszTörlésCsak azt nem értem, miért kellene az empátiának a pénztől függnie (persze tudom, h így van). Miért koncantrálnak arra a húsdarabra ahelyett, hogy az embert látnák? Én azt is szeretem, ha a fogorvossal is jól el lehet beszélgetni, hát mindkettőnk érdeke, nem? Nem túl uncsi CSAK a fogkövet csiszatolni?
VálaszTörlésEgyébként a pénzzel kapcsolatban, leírom ezt a történetet, ami a Nagymamámmal esett meg 50-55 éve. Egyszer a Papám gyerekként belefújt a kandallóba, és csomó pernye meg mittudoménmi ment a szemébe, a sürgősségin vette ki egy szemész, hosszas munkával. Nagymamám jó magyar szokás szerint megkérdezte a végén, h mennyivel tartozik. A doki:
- Hát asszonyom, Önnek mennyit ér a fia szeme világa?
Nagymamám: – Azt én kérem nem tudom megfizetni.
Doki: – Na látja. Nem tartozik semmivel.