18. nap - A táskám tartama

+ fényképezőgép

17. nap - Minden nap látom

Nyolcker

16. nap - Régi tárgy

Szüleim évente ismétlődő mantrája: Tamkócska, hová fogod tenni?* Mikor fogod újra használni? Ne dobjuk ki??

* A beépített szekrénybe tettem VOLNA, basszus.

15. nap - Reggeli

Turistaként Pesten

14. nap - Kedvenc cipőm (szandálom)

Amortizálom

13. nap - Naplemente

Szentendrei-sziget, délután 19 óra

12. nap - Kedvenc (?) idézet

Nincs kedvenc, de ezt a bekezdést tegnap olvastam, és nagyon tetszik

11. nap - Víz

Patak kislánnyal (PONT ilyet szeretnék)

10. nap - Ruhadarabok, amelyeket hordtam

Narancssárga nadrág, csíkos poló, mínusz 10 év

9. nap - Természet

Dunakanyar

8. nap - Bűnös (=vállalhatatlan) szenvedély

Kattints a képre!

7. nap - Saját készítésű tárgy

Kitöltöttem

6. nap - Ebéd

Nem itt akartam kezdeni a szabit

5. nap - Ezeket olvasom

Egyszerre (mondjuk most nem nagyon tudok koncentrálni)

Átverve, átvágva, meglopva, kifosztva (vagyok)!

Tegnap azt írtam, hogy a megbízhatatlan embereknél még jobban gyűlölöm az aljasokat. Tévedtem: azt hiszem, leginkább a hazugság háborít fel. Annyira nem az én műfajom, hogy nincs is ellene fegyverem.

Miután elküldtem a múltkori bejegyzésemet, jött egy e-mail az asztalostól. Azt írta benne, hogy sajnálatos magánéleti problémák miatt a bútorokat nem tudja aznapra leszállítani. Minden sorából sütött (izzott) az ügyetlen hazugság. Régebben gyógyszert kellett szednem az alacsony vérnyomásra, na, egy hete  nincsenek ilyen problémáim.  Az egész arra emlékeztetett, amikor  Z. egyszer a  vízvezetékszerelőt várta, aki tutira ígérte, hogy jön. Egy órás ideges várakozás múlva Z. felhívta, és a szerelő a következőket válaszolta:

-          Jaj, nem tudtam jönni, szörnyűség történt, karamboloztam idefelé.

Z: - Ne szórakozzon. Maga hazudik.

Hazug disznó: - Na jó, akarja, hogy megmondjam, mi az igazság? Megmondom én. Nem karamboloztam, az igaz, de meghalt a nagymamám, azért nem tudtam jönni.

Na de vissza a bútoroshoz. Slendriánul fogalmazott levelében azt javasolta, találkozzunk másnap és beszéljük meg a dolgot személyesen. Nem vártunk addig, kocsiba ültünk és elmentünk a telephelyére, Budapesttől 30 km-re. Egy kövérkés pasi nyitott ajtót, ő volt az. Pár perc alatt megértettük, hogy át vagyunk vágva és a pénzt valszeg soha nem látom viszont.

Családi drámáról persze szó sincs, kiderült, hogy egyszerűen pénzzavarba keveredett, nem fizettek neki valami munkáért (nem érdekel) és el sem kezdte a bútorok gyártását. A bútoraimat, amiket aznapra kellett volna leszállítania! És amikről két hete azt írta, hogy a „terveknek megfelelően” haladnak! Fordult velem egyet a világ. Z. beszélt vele, én csak tolmácsoltam, sajna egy 52 kilós nőt pénzügyekben soha senki nem vesz komolyan, legalábbis ez a tapasztalatom, Z.-nek viszont van mély hangja és szúrós tekintete. Szóval kértük vissza a pénzt, amire válaszolta, hogy most nem tud fizetni.  Mondtuk neki, hogy akkor fel fogjuk jelenteni, a válaszából értettük meg, hogy veszett fejsze az ügy. Szemtelenül ezt válaszolta ugyanis:

-          Megértem Önöket.

Egyébként nem egy tetovált gengszterről van szó, hanem egy teszetosza mukiról, jaj, pont az a típus, akitől válnak a nők, én egy napig nem tudnék egy ilyen gerinctelen fazonnal élni. Írattunk vele ezek után egy papírt, hogy tartozik 636 ezer forinttal, nem tudom, ennek mennyi jogi ereje van, viszont készségesen körmölt, gyöngybetűkkel. Megbeszéltünk egy randit vele holnapra a Blahára, hogy együtt elmenjünk a bankba elintézni az átutalást. Z. szerint 5% esélyem van, hogy eljön és visszaadja a pénzt.

Jogi tanácsadóm (=húgom) szerint nem is feljelentést kell tennem, hanem fizetésbehajtási eljárást kell közjegyzőnél indítanom. Viszont a pénzt szerinte nagyon nehéz (lehetetlen?) lesz jogi úton visszaszerezni.  Jól kezdődik a szabi, na, és közben az agyamra megy otthon a kupi, a könyvek 5 éve dobozban állnak, a ruhák még a bőröndben, Z. húgáék pedig jövő héten jönnek.

Utószó: Amikor már Budapest határán voltunk hazafelé, csörgött a telefonom, a bútoros volt az. Kérdezte, nem mi felejtettünk a háza előtt az árok szélén egy bézs színű pulcsit. Körülnéztem gyorsan a kocsiban, de, az én Főpulcsim az, az egyetlen, amit hoztam, kánikulára számítottam ugyanis. Szóval még be is bizonyítom neki, hogy szétszórt vagyok. Mondjuk, hogy legyen valaki józan, amikor éppen elveszti a hitét az emberiségben (+ a szavak igazában, Chaplin bánatában stb.). Csütörtökön visszaadja elvileg a pulcsit, ha eljön. Vagy már a Vaterán árulja?

4. nap - Égbolt

Ausztria

Hogyan kell végleg elfelejteni a teherbeesés körüli gondokat?

Még a télen megterveztettem három bútort egy híres tervezőirodával. Tavasszal ajánlottak egy bútorost, akinél végülis megrendeltem a bútorokat. Már az eleje sem volt zökkenőmentes a dolognak, noha ez nem a bútoros hibája volt. Megegyeztünk, hogy július 17-re lesznek kész, ehhez nagyon ragaszkodtam, többször is elmondtam (megírtam) a pasinak, hogy ez rettentő fontos, mert utána vendégeink jönnek és mivel egy előszobaszekrényen kívül semmi bútor nincs még a lakásban, baromira fontos, hogy addigra legyenek. A pasi ígért fűt fát, de legfőképpen azt, hogy a határidőig minden kész lesz.

Ma van július 17. és bútorok sehol. Olyan mérges vagyok, hogy el sem tudom mondani. Ölni tudnék. Értem már, hogy miért robbannak ki háborúk, évekig tartó konfliktusok emberek között. Ha nem lennék ilyen civilizált, elgondolkodnék a legdurvább, legradikálisabb megoldásokon.

És nem is az zavar, hogy csúszik, hanem hogy a pasi szőrén-szálán eltűnt. Egy hete próbálom elérni e-mailen és telefonon, egy hete próbálják a szüleim, illetve a lakberendező csaj is ugyanezt, hiába. Már a megbízhatatlan emberektől is feláll a hátamon a szőr, de a sunyi alakoktól kiráz a hideg. Egyébként az is lehet, hogy simán egy tolvajjal állok szemben, aki szépen lenyúlta a befizetett 630 ezer forintot és se a pénzt és se a bútort nem látom soha.

Amellett, hogy úgy érzem, mindez az én hibám (nem kellett volna e-mailekben bízni, szerződést kellett volna írnunk, kötbérrel), folyamatosan azt hallgatom Z.-től, hogy mindez az én hibám. Tök jó, így garantált a rossz kedv, a nyomott hangulat, az önostorozás. Szüleimmel kórusban azt nyomják, hogy miért nem az IKEA-ban vettem a bútorokat, mi ez az úrinős lakberendezői modor, ők megmondták előre.

Be kell, hogy valljam magamnak, hogy álomvilágban élek. Nem voltam tuti biztos abban, hogy július 17-re befejezi a pasi (a vendégeink a jövő héten jönnek, szóval hagytam egy pár napot a késésre), de soha nem tudtam volna elképzelni, hogy az esetleges csúszásról nem számol be nekem. Hogy nem áll oda elém egyenesen azzal, hogy  sajnálom, de nem tudjuk befejezni. Ehelyett lapít. (Vagy már elverte a pénzt?) Én ilyen embert nem ismerek, B. kolléganőmön kívül, de ő köztudottan bolond, szóval, nem számít. Nem hiszem, hogy naív lennék, inkább arról van szó, hogy nem ismerem ezt a fajta világot, ahol az adott szó nem biztosíték.

3. nap - Vicces

Nyeregvédő (vajon otthon meddig maradna a bicajon?)

2. nap - Tükröződés

Ruhák és épületek Zürichben

1. nap - A hűtőm belülről

Lehull a lepel: egy fogamzási idegbajos hűtőjének tartalma

Két jó tanács

Ma végre-végre összepakoltam a büróban, megírtam a szívhez szóló automatius e-mail üzenetet, felírtam az jelszavaimat és... elmenetem a nőgyógyászhoz (Erik).

Megbeszéltük a szeptemberi lombikot és megvettem az újabb gyógyszereket. Semmi magyarázatot nem fűzött a kudarcokhoz, csak vonogatta a vállát, amikor azt kérdeztem, előfordulhat-e hogy a hosszú kocsiút miatt nem sikerült, vagy amiatt, hogy annyira fájt a transzfer és ficánkoltam. Megint kiteregette a családi életét, hogy mennyire szereti a feleségét, hogy az egyik lánya Szingapúrban él, a másik most fog szülni, a fia meg Budapesten dolgozott. Normális esetben mindez tökre érdekelt volna, de most inkább a lombikról szerettem volna megtudni többet. De ő nem igazán akart róla beszélni, én meg úgyis kiolvastam már az internetet. Búcsúzásképpen azt mondta, legyek türelmesebb.

Mindeközben Z. is dokinál járt, komolyan, senki nem tudja jobban bonyolítani a dolgokat, mint mi. Szóval egy franciaországi meddőségi központban volt, hogy megtudakolja, ott hogyan csinálják a lombikot – nem bízik ugyanis a belgákban. Nem tudom, pontosan mit tanácskoztak, de állítólag a doki azt üzeni nekem, hogy türelmesebbnek kell lennem.

Szuper lesz, hogy egy hónapig nem fogok dolgozni és ebből kifolyólag nem fogok naponta 7,5 órát a google előtt ülni, ami folyamatosan csak kínálgatja magát (és nehéz ellenállni). A szabimat pedig a hely-idő-cselekmény hármas egysége nélkül, fotókon fogom illusztrálni. Elirigyeltem ugyanis Mia ötletét és a 30 nap alatt megcsinálom ezt a fényképjátékot:

picture challenge - 30 day

1. you
2. your breakfast
3. something you love
4. your mailbox
5. something you wore
6. something that makes you smile
7. your favorite quote
8. your sky
9. something you use daily
10. something from your childhood
11. your favorite school binder
12. your favorite shoe
13. inside your bag/backpack
14. something you’re reading
15. something that makes you happy
16. something you see every morning
17. your water
18. something you bought
19. something sweet
20. someone you like/love
21. a reflection of something
22. your jacket
23. something old
24. your guilty pleasure
25. something you made
26. your favorite color
27. your lunch
28. your sunset
29. inside you fridge
30. nature

Annyit változtatok a dolgon, hogy nem sorrendben csinálom, mégpedig azért, mert a pesti hűtőmben nem lesz semmi izgi, ellenben a brüsszeli hűtőmtől teljesen fel vagyok villanyozva. Kitaláljátok, mi van benne? Holnap felteszem a képet.

B, mint bolond

Nem is tudtam, hogy ilyen jól fog kezdődni ez az agykontrollos, kikapcsolódós éra. Ma a főnököm bejelentette a legszenzációsabb hírt, amit csak kaphattunk és amire három éve epekedve várunk: elmegy tőlünk B. kolléganőnk.

B. a legelképesztőbb eset, akivel valaha is találkoztam, kollégának meg egyszerűen annyira borzalmas, hogy szavaim sincsenek rá. A végén kezdem: három év után eljutott oda, hogy szinte senki nem áll szóba vele, de az is többször előfordult, hogy ha leül valahová a kávézóban, az emberek szó nélkül felállnak az asztaltól és elmennek (saját szememmel láttam). Én másfél éve nem beszéltem vele, és elfordulok, ha szembejön a folyosón. E-mailjeire és telefonjaira nem válaszolunk, de erre főnöki utasítást kaptunk, mert egyszerűen nem lehet vele kommunikálni és ez az a tulajdonsága, ami, hogy is mondjam... az őrületbe kergetett engem, a Sorstársnőt és G. kolléganőmet három éven keresztül.

Amikor megismertem, a volt munkahelyemen, annyit érzékeltem, hogy fura és hogy a többiek kirekesztik, viszont hálás téma a kávézóban és az after work kocsmázásokon. Még egy olyan köremail is eljutott hozzám, amelyben valaki arra buzdította a többieket, hogy „menjünk korán ebédelni, de lehetőleg csendben vonuljunk le, nehogy B. betársuljon”. Hát... akkor nagyon felháborodtam ezen a levélen és a többiek reakcióján, ma már... én vagyok a egyik, aki ontja az anekdotákat B.-ről.

Egyébként pedig valószínűleg nem normális de ezt konkrét diagnózis hiányában sajnos nem tudja senki biztosan állítani, csak találgatunk. Az tuti, hogy olyan dolgokat csinál, amit épp eszű ember nem. Mert az egy dolog, és úgy hírlik, hogy minden munkahelyen vannak olyanok, akik kibújnak a munka alól, betegszabira mennek havonta egy hétre, bemószerolják a többieket a főnököknél, visszatartják a hasznos infót és hazudnak, mint a vízfolyás. Ettől még nem lesz bolond valaki, csak rémes munkatárs. B. annyiban más (és nehezebb), hogy mindezeken kívül meg van róla győződve arról, és ezt folyamatosan emlegette is (amíg még beszéltünk vele), hogy nélküle megállna az élet, hiszen ő dolgozik a legtöbbet közülünk. És minket vádol azzal, hogy kibújunk a munka alól, fals betegszabira megyünk, bemószeroljuk stb. És a probléma ott kezdődött, ha ezt józanul, tényekkel alátámasztva meg akartuk beszélni, mert kommunikálni vele egyszerűen... lehetetlen.

(Egy példa: a munkaterhet négy egyenlő részre osztottuk az elején, hiszen négyen voltunk a csapatban. Mindenkinek jutott könnyű és nehéz feladat is. Nos, B. rendszeresen a könnyű, szimpatikus feladatokat hajtotta végre először és mikor közeledett a nehéz és sziszifuszi munka határideje, betegszabira iratta ki magát a határidő utánra. Ránk hagyva így az el nem kezdett bonyolult feladatokat. Nagyon bosszantó, ugye? De amikor ezek után ő panaszkodott a főnöknél arra, hogy mi mindig csak a könnyű feladatokat kapjuk és neki jut a munka oroszlánrésze, az már egyszerűen az őrületbe kergeti az embert. És akkor már a bicska is kinyílott az ember zsebében, amikor ilyenkor mindig hozzátette, hogy persze nem baj, ő nem haragszik ránk, megérti, hiszen a nehéz munkát is valakinek el kell végeznie...)


Az elején mindez órákig tartó e-mailváltásokba és vitákba torkollott, mivel képtelenség vele szót érteni. Tényleg, még abban a kérdésben, hogy „fej vagy írás?” is csapdát keres, igazságtalanságot szimatol, időt húzva hátsó szándékot feltételez, és aztán persze nem válaszol, mert a fejet és az írást is szeretné egyszerre. Vagy egyiket sem, nem tudom, lehetetlen megérteni az indítékait. Mert az egész nem arra ment ki, hogy kevesebbet dolgozzon, néha tényleg bent éjszakázott – az idejét egyszerűen képtelen volt beosztani.

Aztán e napi csatározások során mi is hozzáalacsonyodtunk, ez volt a legrémesebb az egészben. Engem is elkapott a rosszindulatú kicsinyesség, ha tudtam volna, sem fejeztem be az általa meg nem kezdett sürgős munkát, vagy nagy patáliát csaptam érte. Egy idő után be kellett vonni a főnököket, akik miatt négyünk közötti levelezés angolul folyt. De semmi nem oldódott meg így sem (a svéd főnökök vezetési stílusa is megér egy posztot), csak teljesen idétlené vált, hogy négy magyar csaj angolul irogat egymásnak a legaprócseprőbb ügyben.

Amikor már vállalhatatlanná vált ez a nívótlan acsarkodás és már én is kezdtem hiányozgatni (előtte soha nem voltam betegszabin), kaptunk egy coach-ot. Teljesen újszerű volt az eljárás, egyik nyelv sem vett sem előtte, sem azután igénybe ilyen szolgáltatást. Pár közös és egyéni alkalomból ált, három hónapig tartott, a végeredménye meg egy jelentés lett, amit a coach elküldött a hierarchiának. Az állt a jelentésben, hogy ez a négyes fogat képtelen ilyen formában tovább működni, mert súlyos problémák léphetnek fel (értsd: vér fog folyni. Nem álltunk távol tőle.). A nő a jelentésben azt javasolta, hogy B.-t válasszák le tőlünk és semmilyen kommunikáció ne létezzen hármunk és B. között. Addigra már áthelyezni sem lehetett máshova, mert minden egység ismerte a B-jelenséget, majdhogynem ujjal mutogattak rá a menzán.

Ekkor kezdődött az a másfél éves korszak, aminek most lett vége, és ami alatt nem nagyon tudtuk, B. pontosan mivel is foglalkozik, mert a főnökök közvetlenül bábáskodtak fölötte osztották neki a munkát. Ez alatt az időszak alatt akkor járt be reggel, amikor akart, akkor ment szabira amikor akart (nekünk hármónk között továbbra is egyeztetni kellett) és azt fordított, amit akart, mert a betegszabis módszerével továbbra is kibújt a nemszeretem feladatok alól. Nekünk viszont hirtelen rengeteg munkánk lett, mert mindent háromfelé osztottunk. De még így is nyertünk az ügyön, mert legalább nem kellett vele órákig tartó parttalan vitákba bocsátkozni.

És hogy mindezt hogy élte meg B? Csak találgatni tudunk. Valószínűleg még mindig azt hiszi, tőle indul a villamos, mert minden értekezletre eljön, jegyzetel (viccek keringenek arról, hányféle színes ceruzát és tollat hoz ilyenkor magával), noha dolgozni, hát, nem nagyon dolgozik. Amúgy állítólag csinos és jól öltözött nő, szimpatikus mosollyal megáldva. Ezt Z. mondja, erről nem tudok nyilatkozni, mert én látom benne az eszelőst, aki képes volt pl. nemrég odafontoskodni hozzánk a kávézóban azzal, hogy akkor ő leülne, mert már olyan rég volt munkamegbeszélésünk. (ekkor már egy éve nem dolgoztunk vele és az összes betegségeinket, meddőségeinket neki tulajdonítottuk).

Ja, és idén előléptették. Ez a rendszer szépsége, egy idő után automatikus. Állítólag, noha szerintem mindent meg lehet akadályozni és egy normális munkahelyen nem az lenne a jó hír, hogy B. elment tőlünk, hanem hogy végre kirúgták.

Az új munkahelyén viszont az illetékesek nagyon rossz döntést hoztak és valszeg pár hét alatt ki fog derülni, hogy mellényúltak vele. De milyen isteni lesz ilyen távolról szemlélni a dolgokat! Már előre várjuk. Már csak meg kell találni azt a személyt, aki szállítani fogja az infókat. A Sorstársnővel és G.-vel viszont, akivel szinte semmi közös vonásunk vagy érdeklődési területünk nincs, örökre összeköt ez a három év, ez az elképesztő történet, mert hiába próbálom leírni, elmesélni, hiába látták a főnökeink nagy vonalakban a történteket, megélni csak mi éltük meg részletesen és nap mint nap.