Átverve, átvágva, meglopva, kifosztva (vagyok)!

Tegnap azt írtam, hogy a megbízhatatlan embereknél még jobban gyűlölöm az aljasokat. Tévedtem: azt hiszem, leginkább a hazugság háborít fel. Annyira nem az én műfajom, hogy nincs is ellene fegyverem.

Miután elküldtem a múltkori bejegyzésemet, jött egy e-mail az asztalostól. Azt írta benne, hogy sajnálatos magánéleti problémák miatt a bútorokat nem tudja aznapra leszállítani. Minden sorából sütött (izzott) az ügyetlen hazugság. Régebben gyógyszert kellett szednem az alacsony vérnyomásra, na, egy hete  nincsenek ilyen problémáim.  Az egész arra emlékeztetett, amikor  Z. egyszer a  vízvezetékszerelőt várta, aki tutira ígérte, hogy jön. Egy órás ideges várakozás múlva Z. felhívta, és a szerelő a következőket válaszolta:

-          Jaj, nem tudtam jönni, szörnyűség történt, karamboloztam idefelé.

Z: - Ne szórakozzon. Maga hazudik.

Hazug disznó: - Na jó, akarja, hogy megmondjam, mi az igazság? Megmondom én. Nem karamboloztam, az igaz, de meghalt a nagymamám, azért nem tudtam jönni.

Na de vissza a bútoroshoz. Slendriánul fogalmazott levelében azt javasolta, találkozzunk másnap és beszéljük meg a dolgot személyesen. Nem vártunk addig, kocsiba ültünk és elmentünk a telephelyére, Budapesttől 30 km-re. Egy kövérkés pasi nyitott ajtót, ő volt az. Pár perc alatt megértettük, hogy át vagyunk vágva és a pénzt valszeg soha nem látom viszont.

Családi drámáról persze szó sincs, kiderült, hogy egyszerűen pénzzavarba keveredett, nem fizettek neki valami munkáért (nem érdekel) és el sem kezdte a bútorok gyártását. A bútoraimat, amiket aznapra kellett volna leszállítania! És amikről két hete azt írta, hogy a „terveknek megfelelően” haladnak! Fordult velem egyet a világ. Z. beszélt vele, én csak tolmácsoltam, sajna egy 52 kilós nőt pénzügyekben soha senki nem vesz komolyan, legalábbis ez a tapasztalatom, Z.-nek viszont van mély hangja és szúrós tekintete. Szóval kértük vissza a pénzt, amire válaszolta, hogy most nem tud fizetni.  Mondtuk neki, hogy akkor fel fogjuk jelenteni, a válaszából értettük meg, hogy veszett fejsze az ügy. Szemtelenül ezt válaszolta ugyanis:

-          Megértem Önöket.

Egyébként nem egy tetovált gengszterről van szó, hanem egy teszetosza mukiról, jaj, pont az a típus, akitől válnak a nők, én egy napig nem tudnék egy ilyen gerinctelen fazonnal élni. Írattunk vele ezek után egy papírt, hogy tartozik 636 ezer forinttal, nem tudom, ennek mennyi jogi ereje van, viszont készségesen körmölt, gyöngybetűkkel. Megbeszéltünk egy randit vele holnapra a Blahára, hogy együtt elmenjünk a bankba elintézni az átutalást. Z. szerint 5% esélyem van, hogy eljön és visszaadja a pénzt.

Jogi tanácsadóm (=húgom) szerint nem is feljelentést kell tennem, hanem fizetésbehajtási eljárást kell közjegyzőnél indítanom. Viszont a pénzt szerinte nagyon nehéz (lehetetlen?) lesz jogi úton visszaszerezni.  Jól kezdődik a szabi, na, és közben az agyamra megy otthon a kupi, a könyvek 5 éve dobozban állnak, a ruhák még a bőröndben, Z. húgáék pedig jövő héten jönnek.

Utószó: Amikor már Budapest határán voltunk hazafelé, csörgött a telefonom, a bútoros volt az. Kérdezte, nem mi felejtettünk a háza előtt az árok szélén egy bézs színű pulcsit. Körülnéztem gyorsan a kocsiban, de, az én Főpulcsim az, az egyetlen, amit hoztam, kánikulára számítottam ugyanis. Szóval még be is bizonyítom neki, hogy szétszórt vagyok. Mondjuk, hogy legyen valaki józan, amikor éppen elveszti a hitét az emberiségben (+ a szavak igazában, Chaplin bánatában stb.). Csütörtökön visszaadja elvileg a pulcsit, ha eljön. Vagy már a Vaterán árulja?