B, mint bolond

Nem is tudtam, hogy ilyen jól fog kezdődni ez az agykontrollos, kikapcsolódós éra. Ma a főnököm bejelentette a legszenzációsabb hírt, amit csak kaphattunk és amire három éve epekedve várunk: elmegy tőlünk B. kolléganőnk.

B. a legelképesztőbb eset, akivel valaha is találkoztam, kollégának meg egyszerűen annyira borzalmas, hogy szavaim sincsenek rá. A végén kezdem: három év után eljutott oda, hogy szinte senki nem áll szóba vele, de az is többször előfordult, hogy ha leül valahová a kávézóban, az emberek szó nélkül felállnak az asztaltól és elmennek (saját szememmel láttam). Én másfél éve nem beszéltem vele, és elfordulok, ha szembejön a folyosón. E-mailjeire és telefonjaira nem válaszolunk, de erre főnöki utasítást kaptunk, mert egyszerűen nem lehet vele kommunikálni és ez az a tulajdonsága, ami, hogy is mondjam... az őrületbe kergetett engem, a Sorstársnőt és G. kolléganőmet három éven keresztül.

Amikor megismertem, a volt munkahelyemen, annyit érzékeltem, hogy fura és hogy a többiek kirekesztik, viszont hálás téma a kávézóban és az after work kocsmázásokon. Még egy olyan köremail is eljutott hozzám, amelyben valaki arra buzdította a többieket, hogy „menjünk korán ebédelni, de lehetőleg csendben vonuljunk le, nehogy B. betársuljon”. Hát... akkor nagyon felháborodtam ezen a levélen és a többiek reakcióján, ma már... én vagyok a egyik, aki ontja az anekdotákat B.-ről.

Egyébként pedig valószínűleg nem normális de ezt konkrét diagnózis hiányában sajnos nem tudja senki biztosan állítani, csak találgatunk. Az tuti, hogy olyan dolgokat csinál, amit épp eszű ember nem. Mert az egy dolog, és úgy hírlik, hogy minden munkahelyen vannak olyanok, akik kibújnak a munka alól, betegszabira mennek havonta egy hétre, bemószerolják a többieket a főnököknél, visszatartják a hasznos infót és hazudnak, mint a vízfolyás. Ettől még nem lesz bolond valaki, csak rémes munkatárs. B. annyiban más (és nehezebb), hogy mindezeken kívül meg van róla győződve arról, és ezt folyamatosan emlegette is (amíg még beszéltünk vele), hogy nélküle megállna az élet, hiszen ő dolgozik a legtöbbet közülünk. És minket vádol azzal, hogy kibújunk a munka alól, fals betegszabira megyünk, bemószeroljuk stb. És a probléma ott kezdődött, ha ezt józanul, tényekkel alátámasztva meg akartuk beszélni, mert kommunikálni vele egyszerűen... lehetetlen.

(Egy példa: a munkaterhet négy egyenlő részre osztottuk az elején, hiszen négyen voltunk a csapatban. Mindenkinek jutott könnyű és nehéz feladat is. Nos, B. rendszeresen a könnyű, szimpatikus feladatokat hajtotta végre először és mikor közeledett a nehéz és sziszifuszi munka határideje, betegszabira iratta ki magát a határidő utánra. Ránk hagyva így az el nem kezdett bonyolult feladatokat. Nagyon bosszantó, ugye? De amikor ezek után ő panaszkodott a főnöknél arra, hogy mi mindig csak a könnyű feladatokat kapjuk és neki jut a munka oroszlánrésze, az már egyszerűen az őrületbe kergeti az embert. És akkor már a bicska is kinyílott az ember zsebében, amikor ilyenkor mindig hozzátette, hogy persze nem baj, ő nem haragszik ránk, megérti, hiszen a nehéz munkát is valakinek el kell végeznie...)


Az elején mindez órákig tartó e-mailváltásokba és vitákba torkollott, mivel képtelenség vele szót érteni. Tényleg, még abban a kérdésben, hogy „fej vagy írás?” is csapdát keres, igazságtalanságot szimatol, időt húzva hátsó szándékot feltételez, és aztán persze nem válaszol, mert a fejet és az írást is szeretné egyszerre. Vagy egyiket sem, nem tudom, lehetetlen megérteni az indítékait. Mert az egész nem arra ment ki, hogy kevesebbet dolgozzon, néha tényleg bent éjszakázott – az idejét egyszerűen képtelen volt beosztani.

Aztán e napi csatározások során mi is hozzáalacsonyodtunk, ez volt a legrémesebb az egészben. Engem is elkapott a rosszindulatú kicsinyesség, ha tudtam volna, sem fejeztem be az általa meg nem kezdett sürgős munkát, vagy nagy patáliát csaptam érte. Egy idő után be kellett vonni a főnököket, akik miatt négyünk közötti levelezés angolul folyt. De semmi nem oldódott meg így sem (a svéd főnökök vezetési stílusa is megér egy posztot), csak teljesen idétlené vált, hogy négy magyar csaj angolul irogat egymásnak a legaprócseprőbb ügyben.

Amikor már vállalhatatlanná vált ez a nívótlan acsarkodás és már én is kezdtem hiányozgatni (előtte soha nem voltam betegszabin), kaptunk egy coach-ot. Teljesen újszerű volt az eljárás, egyik nyelv sem vett sem előtte, sem azután igénybe ilyen szolgáltatást. Pár közös és egyéni alkalomból ált, három hónapig tartott, a végeredménye meg egy jelentés lett, amit a coach elküldött a hierarchiának. Az állt a jelentésben, hogy ez a négyes fogat képtelen ilyen formában tovább működni, mert súlyos problémák léphetnek fel (értsd: vér fog folyni. Nem álltunk távol tőle.). A nő a jelentésben azt javasolta, hogy B.-t válasszák le tőlünk és semmilyen kommunikáció ne létezzen hármunk és B. között. Addigra már áthelyezni sem lehetett máshova, mert minden egység ismerte a B-jelenséget, majdhogynem ujjal mutogattak rá a menzán.

Ekkor kezdődött az a másfél éves korszak, aminek most lett vége, és ami alatt nem nagyon tudtuk, B. pontosan mivel is foglalkozik, mert a főnökök közvetlenül bábáskodtak fölötte osztották neki a munkát. Ez alatt az időszak alatt akkor járt be reggel, amikor akart, akkor ment szabira amikor akart (nekünk hármónk között továbbra is egyeztetni kellett) és azt fordított, amit akart, mert a betegszabis módszerével továbbra is kibújt a nemszeretem feladatok alól. Nekünk viszont hirtelen rengeteg munkánk lett, mert mindent háromfelé osztottunk. De még így is nyertünk az ügyön, mert legalább nem kellett vele órákig tartó parttalan vitákba bocsátkozni.

És hogy mindezt hogy élte meg B? Csak találgatni tudunk. Valószínűleg még mindig azt hiszi, tőle indul a villamos, mert minden értekezletre eljön, jegyzetel (viccek keringenek arról, hányféle színes ceruzát és tollat hoz ilyenkor magával), noha dolgozni, hát, nem nagyon dolgozik. Amúgy állítólag csinos és jól öltözött nő, szimpatikus mosollyal megáldva. Ezt Z. mondja, erről nem tudok nyilatkozni, mert én látom benne az eszelőst, aki képes volt pl. nemrég odafontoskodni hozzánk a kávézóban azzal, hogy akkor ő leülne, mert már olyan rég volt munkamegbeszélésünk. (ekkor már egy éve nem dolgoztunk vele és az összes betegségeinket, meddőségeinket neki tulajdonítottuk).

Ja, és idén előléptették. Ez a rendszer szépsége, egy idő után automatikus. Állítólag, noha szerintem mindent meg lehet akadályozni és egy normális munkahelyen nem az lenne a jó hír, hogy B. elment tőlünk, hanem hogy végre kirúgták.

Az új munkahelyén viszont az illetékesek nagyon rossz döntést hoztak és valszeg pár hét alatt ki fog derülni, hogy mellényúltak vele. De milyen isteni lesz ilyen távolról szemlélni a dolgokat! Már előre várjuk. Már csak meg kell találni azt a személyt, aki szállítani fogja az infókat. A Sorstársnővel és G.-vel viszont, akivel szinte semmi közös vonásunk vagy érdeklődési területünk nincs, örökre összeköt ez a három év, ez az elképesztő történet, mert hiába próbálom leírni, elmesélni, hiába látták a főnökeink nagy vonalakban a történteket, megélni csak mi éltük meg részletesen és nap mint nap.