Utoljára a párizsi állásról

Úgy érzem magam, mint egy gimnazista, aki halálosan szerelmes az egyik osztálytársába, verseket ír hozzá, álmodozik róla, aztán egyszer nyár végén, iskolakezdéskor rádöbben: az illető már régen az osztály legjobb nőjével jár, eddig titokban tartották, csak néhányan tudtak róla, de most már örökké tartó szerelmük teljesen publikus és az orra előtt fognak enyelegni az érettségiig.

Ma végre megtudtam, ki kapta a párizsi állást.

Mióta megkaptam az elutasító levelet, több közöm nincs ahhoz a csoporthoz, akik interjúvoltattak és akikhez adminisztratív szempontból ez az állás tartozik. Az Ismerőssel néha beszélgettem, de még nem mondhatta el az eredményt, a zsűri elnöke (volt kollégám) mosolyogva, egy fiatal srác kollégájuk pedig jelentőségteljesen köszön mindig a folyosón, gondolom ez utóbbi látta a jelentkezési papírjaimat (ő nem volt ott az interjún). Amúgy mindig az ő irodájuk előtt megyek el a mosdóba, többet látom őket, mint a saját kollégáimat.

Ma az Ismerős bejött az irodámba, és elmondta, ki megy Párizsba – majd leesett az állam. A jelentőségteljesen köszönő fiatal pasi. Már világos, miért változott meg a tekintete mostanában: konkurensek voltunk. Ő tudta, hiszen annál a csoportnál dolgozik (a saját kollégái interjúztatták!), én nem, mert honnan tudhattam volna. Nos tudom, hogy számomra most már teljesen mindegy, kié az állás, de mégis fura érzéseim vannak a dologgal kapcsolatban. Mivel az ő kutyájuk kölykét a saját munkatársukat választották, úgy érzem, teljesen alaptalanul, hogy engem átvágtak. Jobban örültem volna, ha egy ismeretlen kapja az állást nem pedig valaki, akivel nap mint nap találkozom, lásd a legelső bekezdést, remélem, érthető a párhuzam.

Azon kívül, hogy hatalmas előnye volt amiatt, hogy már a backoffice-ban dolgozik, francia is. Amúgy pedig szimpi, jó fellépésű, magabiztos, széphangú, szóval kb. mindene megvan ahhoz az álláshoz – valójában semmi esélyem sem volt vele szemben. Talán ez az, ami inkább zavar. Vagy hogy fiatalabb, mint én.

Na, szóval ezek történnek mostanában, ilyen munkahelyi ügyekkel múlatom az időmet a jövő heti embriótraszferre várva. Januárig még egy folyosón dolgozom ezzel a pasival, akinek ráadásul 3 éves gyönyörű kislánya is van, szóval minden adott, hogy irigykedésem tárgyává váljon.