Másság

Z. sikeresen túlélte a csajos hétvégémet, nekem pedig valami eszméletlenül jól esett. (Egyébként nem kell úgy képzelni, hogy én két napig másról sem beszéltem, mint a terhességről és a kisbabákról, mert a luxemburgi barátnőim közül csak ketten ismerik a tervünket.) Az egyik legjobb élményem a hétvégéről az volt, amikor szombat reggel besétáltunk M-mel a városba – úgy éreztem magam, mintha Svájcban nyaralnék és egészen hihetetlen volt, hogy én ebben a városban laktam valaha. Hiába, az embernek tényleg mindig az kell, ami éppen nincs (+kisbaba).

De most nem is a hétvégéről akartam írni, hanem IKL bejegyzése nyomán a fogyatékos emberekről. Mert rengeteget gondolok a fogyatékkal élőkre most, hogy babát tervezünk. Az első (és önző) gondolatm mindig az, bevallom, hogy jaj, csak velünk ne történjen ez meg. És jól tudom, hogy a fogyatékos baba születése olyan, mint egy autóbaleset: bármikor, bárkivel... Az élet többi esetlegességéhez hasonlóan a fogyatékos gyerek születése is igazságtalanul van elosztva. Az ilyen gyerekek szülei gondolom később igazodnak a megváltoztathatatlanhoz, és nyilván ugyanúgy szeretik a gyereküket, mintha egészséges lenne. Biztos néha ők is boldogok. De az életük gyökeresen és visszavonhatatlanul megváltozik. Most a hely-idő-cselekmény hármas egysége nélkül elmondom, legutóbb milyen esetek kapcsán gondoltam erre. Nincs tanulság vagy levont következtetések, csak két történet.

Az első történet nem vicces, inkább megmosolyogtató. Hetente egyszer együtt utazom egy kb. 20-25 éves szellemi fogyatékos lánnyal a villamoson. A lány folyamatosan beszél az utasokhoz, elmeséli az életét, kérdéseket tesz fel a felszállóknak, hangoskodik. Képzeljetek el egy tömött villamost, fáradt, fásult (?) és szótlan emberekkel. A lány egyszer csak hangosan kijelenti: – Ma megyek hatra a Kukihoz. Vagy odafordul a mellette ülőhöz: – Nagyon szép a fülbevalód. Megmutatod a másikat is?

Isteni nézni az emberek reakcióját. Vannak, akik hirtelen másfelé kezdenek nézelődni, vagy sürgősen előveszik az újságjukat. Aztán vannak olyanok is, akik fegyelmezetten összemosolyognak. A megszólított illető gyakran próbálja egy halk szóval elmismásolni a választ és csökönyösen maga elé néz, bezárkózik. Ahogy múlik az idő és fogynak a megállók, úgy enged fel a hangulat. A megszólított már több mondatban válaszol, sőt, legutóbb valaki vissza is kérdezett. (És Ön hol lakik, a mamájával? – ezek a frankofón fiatalok állandóan magázódnak) Kiderült, hogy a lány péknek tanul, jobban szereti a kenyereket sütni, mint a sütiket, a csomagolás nem megy annyira jól és nem az anyjával lakik, hanem együtt laknak – javította ki legutóbb önérzetesen a kérdezőt.

A másik történet megható. A történet szemlélője egy külföldön élő, sikeres(nek gondolt), gyerekre vágyó nő, aki öregedő szüléit várja a brüsszeli reptéren, hogy azok egy hosszú hétvégét töltsenek vele. Túl korán értem ki, ezért fél órát nézelődtem, legalább 3–4 gép is leszállt addig. Azt játszottam, hogy megtippeltem, ki milyen hozzátartozóra vár. Mellettem egy idős cuki házaspár állt, izgatottan készítették a fényképezőgépet. Aztán egyszer csak megjelent a várva várt személy: a szellemi fogyatékos fiuk (unokájuk?). Azt a boldogságot, ami szétterült a két ember arcán...! Arról... szobrot lehetett volna készíteni, könyvet írni, filmet készíteni. Olyan büszke volt az a három ember: a fiú, mert várták és fényképezik, a szülők, mert a fiú sikeresen megtette egyedül az utat. Olyan szeretettel ölelték meg egymást, hogy sokáig még a szemem is könnybe lábadt, ha visszagondoltam rá.