Gyerekjáték

Vettem Boninak (mert kérte) egy könyvet Hogyan improvizáljunk zongorán? címmel. Belekukkantott, majd pár perc múlva jött lelkesen, hogy tud jazzt játszani! Képzeljem, bal kézzel csak három hangot (sorolja), jobbal meg akkordokat (sorolja) kell játszani, tök könnyű! Már mutatja is:

Baguette és rozskenyér

Tegnap a szórakozott professzor férjem bebizonyította, hogy mennyire gondoskodó természet – azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek!

Reggel elkísértem Bonit a suliba, és hazafelé beugrottam a pékségbe. De mivel tegnap esős és borús idő volt, nem vettem baguette-et. Ez meglepőnek tűnhet, de nem az: esős időben ugyanis sokkal sötétebbre sütik őket. Szerintünk így szinte ehetetlen, már-már oda is vannak égetve. Ha már ott voltam, beálltam viszont a sorba, mert akartam venni magamnak rozskenyeret, ami minden időjárási körülmény között ugyanolyan, és gondoltam, majd baguette-ért később lemegy Z. az ötven méterre arrébb lévő másik pékségbe (ahol nem passzintják a sütés idejét a meteorológiához, és ahol nincs a kedvenc típusú rozskenyerem). Hazajöttem, kezemben a mondott rozskenyérrel, és szóltam Z-nek, hogy:

– Nem vettem baguette-t, mert esik, de nem akartam átmenni a másikba, mert vettem magamnak rozskenyeret! 

Az előző bekezdésben leírtak alapján ez világos, nem? Igaz, az ok-okozati következményt időben felcseréltem, és olyan burkolt információkat kellett kikövetkeztetni, mint hogy (1) elfogyott a rozskenyerem (hetente-kéthetente szoktam venni) és hogy (2) nem volt időm két pékségben sorban állni. De levezetve és röviden így néz ki a két posztulátum és korollárium:

1. Ha eső → rossz baguette 

2. Ha rozskenyér → nincs jó baguette

Boni simán megértette volna. Z viszont csak annyit hallott, hogy NINCS KENYÉR, és nem szúrta ki a szemét a rozscipó sem, ami ott virított az asztalon.

Két óra múlva lement baguette-ért a másik pékségbe, majd beugrott az elsőbe, hogy vegyen nekem egy hatalmas rozskenyeret, olyanra szeletelve, amilyenre szeretem. (Most tele van velük a mélyhűtő)

Imádom, hogy ilyen figyelmes, ugyanakkor megőrjít, hogy ennyire figyelmetlen! 

 

Részletkérdés

Boniék I. Szulejmán szultánról tanulnak, aki 1526-ban elfoglalta Magyarországot. Figyelmeztettem Bonit, hogy nehogy ezt írja be a dolgozatba, mert ez így nem igaz: csak Magyarország egy részét foglalta el. Kisebbfajta vita kerekedett a dologból, Z. ugyanis azt javasolta, hogy inkább azt írja a dolgozatba, amit a tanárnő mondott és ami a tankönyvben szerepel, én viszont kötöttem az ebet a karóhoz. Hiszen csak jobban tudom már! Érintettként! Aki amúgy egész gyerekkorában úgy tudta, hogy mi védtük meg Európát a töröktől.

Már azon gondolkodtam, hogy milyen e-mailt fogok írni a tanárnőnek, ha Boni válaszát nem fogadja el. Arra értelemszerűen nem lehet hivatkozni, hogy én így tanultam. Internetes oldalakra sem. Előkerestem tehát egy francia nyelvű könyvet Magyarország történetéről. Még Magyarországon vettem egyszer Z-nek, magyarok a szerzők, a könyv fordítás. Na, majd erre fogok hivatkozni, gondoltam.

Meg is mutattam Z-nek a vonatkozó részt: egy térkép alatt szó szerint szerepel, hogy három részre szakadt Magyarország.

– Na látod, hogy nem az egész országot foglalták el! – kiáltottam diadalmasan.

– Hmmm... és ez itt – mutatott rá a férjem Erdélyre – ez ma már nem Magyarországhoz tartozik, ugye?

– Hát ma már nem – ismertem el kelletlenül.

– És ez – kérdezte tovább, Felvidékre mutatva – ma már ez sem magyar terület, vagy igen?

– Nem, ma már az sem magyar terület – vallottam be.

– Hát... akkor szerintem nyugodtan kimondhatjuk, hogy az egész Magyarországot elfoglalták – zárta le a vitát a francia, a felvilágosodás megteremtője, volt gyarmatosító, két világháború győztese, az EU alapító atyja és atomnagyhatalom.