Ted Chiang

Elolvastam az „Életed története” c. novellát, amit javasoltatok. Először francia fordításban, miután kikölcsönöztem a könyvtárból a kötetet. Befejeztem, de nem igazán értettem meg a sztorit. Lehet amúgy, hogy túl gyorsan és eléggé felületesen olvasok, sajnos. Aztán Esthajnalka nevű kommentelő elküldte nekem az egész könyvet magyarul, aminek nagyon örültem, mert legszívesebben magyarul olvasok. Egyébként aznap, amikor ottfelejtettem a laptopomat :)) a mh-emen, pont ezt a könyvet akartam rátölteni a Kindle-emre, és valszeg azért felejtettem el a latopot, mert már annak is megörültem, hogy a Kindle-t betettem a táskámba. Aznap rengeteg hülyeséget csináltam; mivel a kábel valszeg nem volt jó, nem tudtam rátölteni a könyvet. Ezért elküldtem a mobi formátumú dokumentumot a Kindle-címemre, és sikerült az Esthajnalkának címzett köszönőemailt is a saját címemre elküldenem... 

Kicsit jobban értettem magyarul a történetet, de még így sem minden világos. Az a baj ezekkel a sci-fikkel, hogy gyakran nem értem őket. Pedig az elv tetszik, hogy tudomány, meg fantasztikum, mindkettő jöhet – csak legyen világos! De én még a Csillagok háborúját sem tudom követni. Ebben a novellában ráadásul nyelvekről van szó, amit különösen szeretek, meg eleve elrendelésről és szabad akaratról – kedvenc témáim!

Leírom, hogy mit bogoztam ki a sztoriból. (Innentől spoiler) A főszereplő nő kapcsolatba lép a földönkívüliekkel, és lassan megtanulja az írott nyelvüket, ami egy különleges, nem lineáris technikán alapul és teljesen más szemléletmódot kíván meg a beszélőtől. Ami logikus is, miért lennének a mi fogalmaink értelmezhetők egy másik univerzumban? A folyamat során magáévá teszi a földönkívüliek tudását és gondolkodásmódját (vagy ajándékba adják neki, mielőtt elmennek?); ezek a lények nem ok-okozati kapcsolatot látnak a dolgok között, hanem tudják, hogy mindennek milyen konkrét végcélja van. Ehhez egy fizikai tételt (Fermat) hoz illusztálásul, kicsit homályos a gondolatmenet, de én már a tér-idő emléleteknél, a relativitásnál meg a nem euklidészi geometriánál is mindig elakadok. A novella végén megértjük, hogy a nő egyszerre látja az élete eseményeit (50 év cselekményeit), és mindig tudja, mi fog történni, de nem tud ellene semmit sem tenni (nem is akar? de miért nem?).

Jól értettem?

Néha én magam is belegondolok abba, hogy milyen szuper lett volna fiatalnak lenni egy ötvenéves nő tudásával és élményeivel. Egyszerre érezni a minden irányban végtelen, jövőbeli lehetőségeket ÉS tudni, hogy minden rendben lesz, és azt is tudni már akkor, hogy sok (a legtöbb) idegeskedés teljesen felesleges. Ugyanakkor ha genetikai vizsgálatból 100%-ban meg lehetne állapítani, hogy hetven évesen lesz-e Alzheimerem, akkor nem csináltatnám meg a vizsgálatot.

És eszembe jutott a kolláganőm is, akinek Duchenne-szindrómás a kisfia, hogy talán így tudja magát tartani a mindennapokban. Tisztában van vele, mi fog történni a közeli jövőben, és tudja, hogy végig kell mennie az úton, ami a kisfiú születése (fogantatása) pillanatában a sorsa lett.

Ugyanakkor nekem ez mégiscsak ok-okozati viszony, nem pedig eleve elrendeltetés. Vagy vehetjük úgy, hogy a genetika = eleve elrendeltetés. Hit kérdése, nem?