„Mi itt a fronton éljük meg a karácsonyt, valamilyen valószínűtlen, álomszerű helyzetben. Szemben Vác, ott az oroszok; nem tudni semmi bizonyosat, milyen ott az élet – de áthallani a Dunán a váci haranszót. Fót felől nagy csata robaja; második napja dühöng a viadal. Délelőtt vizet húztam, rőzsét gyűjtöttem.”
Befejeztem Márai 1943–44-es naplóját, ami a háború alatt írt. Hol a pesti lakásában élt (később lebombázták), hol Leányfalun, bérelt házban. A fenti sorokat Leányfalun írta '44 decemberében. Úgy olvasom, mint egy izgalmas regényt. Minden gondolata, cselekedete
érdekel. Hogyan lehetett túlélni egy (illetve kettő) világháborút, mi
történt pontosan, mit lehetett enni, mennyire volt veszélyes, hogy
nézett ki a város, mit lehetett tudni azokról az eseményekről, amelyeket később történelemkönyvekben tanítottak stb. Később:
„Megtudom, hogy Budán nagy harcok dúlnak a Margit körúton, a Citadellától délre, a Horthy Miklós úton; Budapesten nincs villany, sem gáz; enni csak az kap, aki harcol az oroszok ellen; hetvenezer német rekedt Budapesten, se ezek a nyilas hordákkal együtt házról házra harcolnak; s az összes Duna-hidakat felrobbantották.”
Belegondolok, hogy a nagymamám, 23 évesen, ott volt! Bent, ebben az ostromlott városban. Átélte, túlélte, látta... és én soha, semmit nem kérdeztem tőle! És már késő. Hogy lehetek ilyen hülye. Nem értem, hogyan nem voltam kíváncsi. Az egyetlen emlékem az, hogy amikor tinéddzser koromban állandóan fogyókúráztam, ő csak csóválta a fejét, és elmondta, hogy az ostom alatt egyszer megevett X deka cukrot (nem emlékszem a pontos számra) egy ültő helyében.
Nekem anyukám volt 23 éves az ostrom idején, itt Budán élték át az ostromot nagymamámmal együtt egy óvóhelyen. Ő sokszor mesélt róla, és neki attól kezdve "a háború" mindig a bombázást jelentette. Nem bírta elviselni a mellettünk működő gyár műszak végét jelző dudálását sem, mert a légoltalmi szirénára emlékeztette. Amikor a közelben háború volt (jugoszláv), aggódott, csak nehogy minket is bombázzanak. Egy életre megmaradt benne az élmény. Mi el se tudjuk képzelni, milyen az.
VálaszTörlésNe ostorozd magad azért, hogy soha, semmit nem kérdeztél tőle! Nagyon-nagyon sokan vagyunk így - úgy látszik, hogy EZ emberi természet...
VálaszTörlésSzerencsések azok, akik családjában hagyomány a múlt eseményeit emlegetni, átadni.
a nagymamam egyik fiutestvere (annyit tudok rola, hogy fiatal volt, es nagyon tehetsegesen rajzolt) sose jott haza a frontrol. nagyon szerettek egymast a testverek, soha nem mertem errol, sem a haborurol kerdezni. a masik nagymamam meselte, hogy egyik nap az iskolaban kinezett az ablakon, es nagyon sokan vonultak az utcan, nok, ferfiak, gyerekek. sokkal kesobb ertette meg, mi tortent. 🖤 en ezekrol sose mertem kerdezni, mert annyira eleven es fajdalmas emleknek tuntek. tudni, azt nagyon szeretnem, hogy mi tortent.
VálaszTörlés