Az önbizalomhiány egy iskolapéldája

Olvastam Áginál, hogy megújítják az Ügyfélkaput, új rendszerrel kell ezek után majd bejelentkezni, és hogy mennyire nehéz áttérni az új felületre. Megijedtem, mert ilyennekben nagyon béna vagyok! Ezeket a feladatokat rendszerint az utolsó percig halogatom, közben persze nyomasztanak. Elhatároztam, hogy márpedig ez most nem így lesz, és hogy ezt a feladatot, akármilyen megugorhatatlannak tűnik is, most időre és hibátlanul teljesítem. Ha kell, minden nap foglalkozom vele egy kicsit, de beletanulok, átrágom magam rajta, legyen bármilyen nehéz is.

Először is felhívtam a papámat. Rémes dolgokat mesélt. Elmondta, hogy már ő is próbálkozott bejelentkezni, még egy oktatóvideót is megnézett a témában, és hogy neki sem sikerült, és hogy milyen aljas húzás ez a kormánytól, és hogy a mamám már nem is fogja ezt az új és bonyolult rendszert használni, mert ő aztán biztosan nem fogja tudni megtanulni stb., stb. Csüggedten raktam le a telefont.

Tegnap volt egy kis időm, hogy elmélyedjek a témában. Eredetileg pár percet akartam szánni rá, csak hogy felmérjem a feladatot, ami súlyosnak és embert próbálónak tűnt, lásd fent. Felszerelkeztem a régi jelszómmal, egy jegyzetfüzettel, telepítettem egy alkalmazást a telefonomra. Új jelszót kellett megadni, kétszer nem is fogadta el, na, gondoltam, kezdődnek a problémák. Aztán egy ponton nem tudtam továbblépni: be kellett olvasni egy QR-kódot a telefonomról, a telefonommal (??), a helyette megadott kód nem működött. Ekkor már harminc perce ezzel tököltem.

Oké, akkor megnézem majd egy másik nap azt az oktatóvideót. Nem idegesítettem fel magam, tudtam, hogy nehéz menet lesz, ezért is kezdtem hozzá időben.  Addig is írtam egy kollégámnak, hátha ő érti (mert olyannak tűnik, aki érti).

Ma hihetetlen üzenetet kaptam tőle: ő már rég áttért az új Ügyfélkapura. Semmit sem írt a megelőző nehézségekről, az Orbán Viktorról, az Orván Viktor anyjáról, semmit! Hitetlenkedve néztem be az irodájába, és félve kérdeztem meg, esetleg lenne-e ideje segíteni. Na mármost innen számolva kb. öt percen belül be voltam jelentkezve az új rendszerbe. A kávéja még ki se hűlt, mialatt megmutatta. Gyerekjáték volt.

Utólag már tudom, hogy mit és hol rontottam el. Nem ez az érdekes. Az érdekes az, hogy miért nem tudtam egyedül megcsinálni, noha annyira igyekeztem. Egyértelműen azért nem, mert eleve arra kondicionáltam magam, hogy 1) ez az egész baromi nehéz és hosszú folyamat lesz, és hogy 2) én ebben amúgy is béna vagyok, végkövetkeztetés: nekem ez úgysem sikerülhet. Hihetetlen, hogy ennyire befolyásolnak a külső körülmények, a mások véleménye és a saját véleményem. Félelmetes belegondolni, hogy mi mindent tudna az ember véghezvinni az életben, ha nem kötnék gúzsba a saját félelmei és előítéletei, a rossz minták, a rossz beidegződések, a pesszimista gondolatok. 

El kellene hitetnem a gyerekemmel, hogy szinte bármi sikerülthet neki, amit csak a fejébe vesz, és hogy az ember legnagyobb ellensége néha saját maga. Boni holnap kapja meg a (valószínűleg dicséretes) bizonyítványát, és holnapután prezentálja a zenesuliban a nehéz zongoradarabját. Pedig nem nagy kunszt egyik teljesítmény sem: a kisujjából kirázta. 

Az elképesztő teljesítmény az a barátjáé (Gabriel), akivel négykezest fognak játszani. Boni pár nap alatt megtanulta lejátszani az ő részét, már azon röhögtünk, hogy a zongoratanárnő hónapok óta azzal a két mondattal búcsúzott tőle (borítékolható volt mindkettő egy-egy zongoraóra után), hogy úgy megy beléd a tananyag, mint kés a vajba és hogy Boni, te rendkívül gyorsan szolmizálsz.

Gabriel ellenben vért izzadt a saját részével. Hetekig gyakorolta, a zongoratanárnő elmondása szerint nincs benne meg a Bonira oly jellemző intuíció és zenei érzék. Van benne viszont valami más: a hit, hogy ennek ellenére meg fogja tudni csinálni. És meg is csinálta. Most mindkét gyerek ugyanolyan szinvonalon játszik, és meg nem mondaná az ember, hogy az egyiknek van érzéke hozzá, a másiknak viszont nincs – ellenben szívós és kitartó.