Hegyi kalandjaink

Végül majdnem az ügyeleten kötöttünk ki a síelés végén, de nem az ilyenkor elképzelhető, szokásos okokból: mi Bonival végig jó hangulatban síeltünk, ő megkapta az áhított érmét, engem csak egyszer kellett az oktatónak lehalásznia az egyik pálya tetejéről (a köd és az ismeretlen terep miatt bepánikoltam - Boni ügyesen jött mögöttünk, hihetetlen, hogy még neki sincs félelemérzete, pedig amúgy olyan óvatos). 

Viszont Z. elkapott valami vírust, ami miatt az egyik este konkrétan azt hittük, hogy ott fog a szemünk előtt meghalni, rémes volt: nem bírt mozogni, felkelni, és a láztól félrebeszélt. Én már láttam ilyet, de Boni nem, ezért nagyon megijedt. Épp vacsoráztunk, amikor történt, Boni szegénykém nem is tudta befejezni a kaját. Én mondjuk simán megvacsoráztam, de végig azon járt az eszem, hogy ha most Z-t elviszi a mentő, mit csinálok itt egy hegyi faházban egyedül Bonival úgy, hogy nem is vezethetem a bérelt autót? (Sokkal olcsóbb volt úgy kibérelni, hogy csak egyetlen sofőrt írtunk be.) Illik-e síelni, ha az ember férje az ügyeleten fekszik?!

Szerencsére végül ezekre a kérdésekre nem kellett választ találnom, Z. hamarosan jobban lett. És tulajdonképpen jobb is, hogy a betegsége a síelésre esett, így mi ezt az időt a friss levegőn, sportolva töltöttük, és hála a sok szellőztetésnek és kézmosásnak, nem is kaptuk el. Nem tudom, hogy mennyi szerepe volt a férjem betegségektőli félelmének abban, hogy ilyen rosszul volt, és mennyi volt a szerepe a vírusnak meg annak, hogy napokig semmit sem evett. Rettentően rossz bőrben volt, annyira, hogy egészen meglepődtem, amikor jobban lett; nem vártam ilyen gyors felépülésre. Mire véget értek a síleckéink, már valamennyire tudott enni, lement a láza és a kedve is jobb lett. Most a sógornőméknél vagyunk, kipihenjük a síelés fáradalmait és a betegség izgalmait.

Kis síbajnokom