Környezetvédelem svájci módra

Az egyik januári hétvégét egy elzászi faluban töltöttem, mert itt találkoztunk „félúton” a svájci barátnőmmel, és töltöttünk el együtt két napot. Évente-kétévente szoktunk találkozni, de elég nehéz vele megegyezni a helyszínről, ugyanis nem ül autóba és nem száll repülőre: Kathrin komoly környezetvédő. Egy csomag ruhával utaztam, mert hozzánk rendelt magának használt ruhákat (svájci címre nem kézbesítenek). Megint sokat beszélgettünk a témáról. Elmondta többek között, hogy

– lassan új szemetest vásárolnak otthonra, mert a meglévő túl nagy nekik,

– Svájcban termesztett chia magot és tofut esznek,

– villamoson járnak usziba, télen is, három gyerekkel,

– minden maradék kenyeret felhasználnak másnap (tejbe áztatva, a gyerekei is megeszik reggelire), továbbá

– Kathrin a tavaly vásárolt teák zacskójába tetette a most vásárolt teákat (ami azt jelenti, hogy egy évig őrizte, majd a megfelelő pillanatban megtalálta és elhozta magával a zacskókat, és a boltban külön kérte, hogy ne adjanak új zacskót).

Az a jó Kathrinban, hogy se nem gőgös, se nem dogmatikus, ami pedig az extrém környezetvédőknél gyakori. Továbbá a lehetőségeihez mérten következetes, ami pedig ritka, mint a fehér holló (láttam én már öko-fair-trade-bio stb. gyümölcsturmixról készült fotót posztolni repülőtérről). Erről jut eszembe, nem is olyan cinikus, mint amilyen én vagyok környezetvédelmi témákban: próbáltam egy időben én is a kenyérmentési akciót, de amikor már a fülemen is mákos- meg diósguba jött ki, akkor épp megrendezték a katari foci VB-t. Arra gondoltam nagy mérgesen: hát normális vagyok én minden reggel olyat enni, amit nem is kívánok, miközben klimatizált stadionokat építenek fel (majd: bontanak le) a sivatagban?!

Az is szimpi, hogy Kathrin nem szól meg, amiért nekünk két autónk és két lakásunk van, ehhez passzintott életmóddal és tárgyakkal. Nem csak, hogy nem szól meg, de tudom, nem is ítél el minket. Nem prédikál. Gyanítom, ha mindenki úgy élne, ahogy ők, akkor nem beszélgetnénk kedélyesen klímakatasztrófáról minden második rádióműsorban.

Ahogy végiggondolom újra és újra Kathrinék esetét, mindig oda lyukadok ki, hogy a fenti gondolatmenet nem jó. Nem tud mindenki így élni. Gyakran nem is lehet. Nem kisebbítem az érdemeiket, de ehhez svájcinak kell lenni és Zürich rózsadombján kell lakni. Nem is arról beszélek, hogy hány olyan lakás van a világon, ahonnan villamossan megközelíthető egy olimpiai méretű medence. De vegyük például a szüleimet, akik egy kis dunai faluban élnek. Nem lenne életszerű, hogy nagybevásárláshoz először is kompra szálljanak, majd buszra üljenek, az Auchanban bevásároljanak, majd onnan hazacipeljék a cuccot, mert a faluban egyetlen élelmiszerbolt működik, ahol szinte semmit sem kapni (és ami van, az is sokkal drágább). A munkábajárás és a nyaralás is sokkal könnyebb Zürichből, ahonnan Európa minden irányába indulnak (és pontosan érkeznek!) vonatok.

De messzebb megyek, és egyenesen azt állítom, hogy Kathrin és a pasija azért képes negyvenen túl így élni, mert ők negyven élvig éltek jólétben és kényelemben. Ők már bejárták a világot gyerek- és kamaszkorukban. Könnyű (vagy legalábbis könnyebb) így lemondani utazásokról. Én például zsigerileg és valószínűleg örök életemre irtózom a használt ruháktól, mert olyanokban kellett járnom fiatalon. A gondolatától is rosszul vagyok egy használtruha-bolttól (a szagától nem is beszélve). Amikor megpróbáltam elmesélni Kathrinnak (akivel amúgy pár éve még együtt jártuk Párizsban a butikokat), hogy mennyire utáltam turikból öltözködni fiatalon, és hogy mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt nem kell tovább csinálnom, elgondolkodott. Azt válaszolta, hogy tudni véli, milyen érzés, mert gyerekkorában ő is mindig annyira irigyelte az egyke barátnőit, akiknek rózsaszín sílécük volt, mert ő kénytelen volt folyton a bátyjától örökölt kék síléccel síelni.

Két különböző világban él(t)ünk.