Mentális

Még a szabim alatt történt, hogy egyik reggel megszólított minket a medencében egy kisfiú. Bemutatkozott, és elmondta, hogy már többször is látott minket Bonival. Megkérdezte, hogy az anyukája vagyok-e, hogy Boni hány éves és hányadikba jár, majd mesélt magáról. A végén hármasban frizbíztünk, labdáztunk, bújtunk át a karikán a víz alatt stb. A kisfiúnak be nem állt a szája, aranyosan magyarázott, kommentált („Maga nagyon kedves”), de egy picit fura volt.

Amikor megjött a nagymamája, kimentem vele a medence szélére, miközben Boni és a gyerek játszottak tovább. A nagymama elmondta, hogy az unokája autista. Kisegítő („alapítványi”) iskolába jár. Elmesélte például, hogy a gyerek nem tud egy szöveges feladatot sem megoldani, és ha például azt olvassa valahol, hogy egy macskát mondjuk Blökinek hívnak, összezavarodik és nem érti. Nem tud koncentrálni, nehezen megy neki a tanulás.

Néztem a medence széléről a két gyereket: a beszédes és közvetlen, de autista kisfiút, és a végig meg nem szólaló, de semmiképp sem autista Bonit. Teljesen olyan volt a szitu, legalábbis ha a Rain Man alapján szerzett (és egyedüli) infóimra támaszkodom, mintha Boni lenne az autista.

Milyen jó lenne, ha én is elő tudnék húzni a zsebemből egy frappáns kis diagnózist Boni viselkedésére! Milyen jó lenne, ha ez a hihetelen méretű önbizalomhiány, szorongás, bátortalanság és félénkség egyetlen szóval leírható, beskatulyázható, rendszerbe sorolható és komolyan vehető lenne, ugyanolyan mértékben, mint az autizmus vagy a diszlexia! Még megoldást, gyógymódot is biztos könnyebben találnánk.

Sajnos nem ilyen egyszerű a dolog. Boni pszichológusa az első, aki minket okol a gyerek viselkedéséért – de ha oda kerül a sor, mindenki ezt teszi (tanítónő, szüleim, barátnőim, blogolvasók). Olyan könnyű mindenért a szülőket elővenni. De az is akadálya a diagnózisnak, hogy Boninak van annyi esze, hogy úgy-ahogy produkálja a nyolcévesektől elvárt viselkedést: nincs problémája az iskolában (egyelőre?), nincsenek szervi tünetei (néhány tiktől és lerágott körömtől eltekintve), és nyilvánvalóan azt mesél a pszichológusnak, amit akar és ami jó fényt vet rá. Szerintem amúgy sem tudja őszintén megfogalmazni, hogy mit érez, viszont a probléma (kívülről nézve) nem olyan mértékű, hogy komolyan foglalkozni kelljen vele. Úgy értem ezt, hogy a tanítőnők általában örülnek annak – a sok igazoltan figyelemzavaros, hiperaktív gyerek között – , hogy végre valamelyikük nem szól hozzá. Nekünk pedig nem kézműves hobbipszichológusokra, hanem orvosra lenne szükség.

Másrészt pedig Boni lenne a legjobban felháborodva, ha ráaggatnánk egy diagnózist, mondjuk a szociális fóbiát. Neki ez tök ciki és megalázó lenne. Sokszor mondogatja, amikor kérdezem, hogy miért nem csinálja ezt vagy azt, hogy ő nem fél, csak éppen nincs kedve (mikor láthatóan majd megőrül, hogy csinálhassa azt a bizonyos dolgot, csak éppen nem meri). Látszik rajta, hogy olyan akar lenni, mint bárki más. Rengeteg energiát fordít arra, hogy olyannak tűnjön, mint bárki más. És ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy kell-e egyáltalán egy gyerekekt más gyerekekhez hasonlítani, méricskélni? Jót teszünk-e azzal, hogy kijelentjük: nem vagy olyan, mint a többiek? Mert ha nem, akkor mire föl beszéljünk egyáltalán diagnosztizálásról? Ha meg mégis diagnosztizálom, akkor megbélyegzem, hiszen összehasonlítom és rosszabbnak találom (mamám megjegyzése a múltkor: „Nézd Bonika, a többi gyerek milyen szépen játszik együtt! Te miért nem tudsz ilyen szépen játszani velük?”).

Pedig mennyivel könnyebb dolgunk lenne egy BNO-kóddal! De komolyan vehetővel, ami már benne van a köztudatban, amiért nem piszkálják sem őt, sem minket (lásd autizmus, diszlexia). Nyár elején meghívott egy kolléganőm hozzájuk más munkatársakkal együtt egy kerti partira. Csodálkoztak, hogy miért nem viszem Bonit. Mondogatták, hogy jöjjön csak nyugodtan, lesz több gyerek is! Amikor azt válaszoltam, hogy Boni pont azért nem akar jönni, mert lesz több gyerek is, persze csak csóválták a fejüket.

Előfordul bizonyos helyzetekben, hogy már én sem bírom cérnával, és egyszerűen fel nem foghatom, miért viselkedik így (pedig valszeg teljesen hasonló voltam gyereknek). Példa: ez az okos, a térben jól tájékozódó gyerek még mindig nem tud tőlem eltávolodni, ha nem otthon vagyunk, legyen szó ismert vagy ismeretlen helyszínekről. Mindig azt akarja, hogy 4–5 méterre legyek tőle, akár játszótéren, akár könyvtárban, akár a Duna-parton. Ha kénytelen messzebbre menni, idegesen hátra-hátranéz, követ a szemével, visszaszalad, hogy megbizonyosodjon: ott vagyok-e még, nógat, hogy jöjjek már, sőt, ráncigál, taszigál, végső esetben kiabál velem, illetve ha valami nagyon vonzó dolog tűnik fel a láthatáron, de én nem akarok odamenni vele, frusztrált lesz, rosszkedvű. Iszonyú fárasztó. Fárasztó mindig ott lenni, fárasztó megpróbálni elengedni, és fárasztó megtapasztalni, hogy nem megy neki. Felnőttfejjel pedig érthetetlen, hogy mitől fél, miért tűnik neki olyan veszélyesenek a világ, hogy mindig ott kell lennem?