Kihívás

Gyanítom, csak áltatom magam, amikor azt írom, hogy sikerült elfogadnom Bonikám másságát. Tényleg elhiszem: nem a mi nevelésünk kudarca az, hogy ilyen, és valóban nem érdekelnek a nagyrészt közhelyszerű tanácsok, hozzászólások. De az igazság az, hogy magamban még mindig reménykedem, hogy megváltozik (megjavul), és sajnos továbbra is az a véleményem, hogy nagyon nehéz dolga van ebben a világban az olyan gyereknek (felnőttnek), aki ennyire félénk, ennyire bátortalan és ennyire nincs önbizalma. Igazi pesszimistaként azt is vallom, hogy csak egészen kivételes esetekben lehet ezekből a tulajdonságokból (félénkség, gyávaság, önbizalomhiány) erényt és előnyt kovácsolni.

Még ha kívülről úgy tűnik is, hogy elfogadom Bonit, magamban nem tudom ezt ilyen egyszerűen elintézni, főleg, amikor valamilyen Ügy van terítéken, mint most a tábor vagy a maszkviselés az osztályteremben. A tavaszi szünetben véletlenül elkeveredtünk egy vidámparkba, ahol Boni nem mert egyedül beszállni a dodzsembe; ebből akkor semmilyen problémát nem csináltam, beültem vele az első két körre (alig fértünk el!), harmadjára már ment egyedül. Veregettem a saját vállamat, hogy ilyen laza és megértő vagyok, és a világ szeme láttára beszuszakolom magam a nyolcéves gyerek mellé, miközben ötévesek vágtáztak vidám mellettünk egyedül.

Tegnap hazafelé Boni meglátott az egyik kirakatban valamit, amit azonnal meg szeretett volna kapni. Három euróba került, de semmi kedvem nem volt neki venni egy kétszázhuszadik kacatot, ezért nemet mondtam. Boni nyavalygott, siránkozott, vágyakozva nézte azt az izét (amiből amúgy már van neki rengeteg). Hirtelen azonban meggondoltam magam. Azt mondtam neki, hogy adok öt eurót, és ha bemegy a boltba egyedül, megveheti saját magának. Az eladón kívül nem volt bent senki. Kiválasztja a bigyót, odaadja az öteurót, visszakap kettőt, én kintmaradok, és kész.

Így utólag egyértelmű, hogy a tábor ügyében a tanítőnővel folytatott (amúgy konstruktív) beszélgetés miatt viselkedtem az elveimmel, vagy legalábbis az elhatározásommal ellentétesen. Amely elhatározás értelmében elfogadom a gyerek viselkedését, és nem hajszolom bele neki kellemetlen helyzetekbe (lásd dodzsembe beülés). De most mégis megtettem, valszeg azért, hogy felmérjem, képes-e legyőzni a félelmét, illetve hogy arra ösztökéljem: győzze le a félelmét.

Persze nem mert bemenni a boltba, úgyhogy hazajöttünk a vágyott tárgy nélkül, és egy jó nagy adag kudarcélménnyel.

Semmire nem volt jó a részemről, hogy legyőzhetetlen akadályt támasztottam szegény gyerek elé. Nem lett tőle ügyesebb, boldogabb, vagányabb. Megszegtem a magamnak tett ígéretet, hogy támogatom, és kivárom, amit megérik egy-egy szociális helyzetre. Csak hát olyan nehéz egyensúlyozni a kivárás és a beavatkozás között, főleg, ha telebeszélik az ember fejét. A tanítőnőre gondolok, aki szimpatikusan ugyan, de teljesen tévesen szintén azt akarta elhitetni velünk, hogy nem hagyjuk önállósodni a gyereket. A kihívás szót is ő használta ebben a kontextusban (angolul, ráadásul!).