Szövegértés (példafeladat, megoldási kulcsokkal)

Időpontot kellett kérnem Boninak valahova. Két helyet is kinéztem az internetről; akit elsőre felhívtam, ahhoz csak hetekkel később volt hely, egy szombati napra, a telefonban az illető viszont nem volt túl szimpi. Akit másodszorra hívtam, az szimpibb volt, sokkal korábbra adott időpontot, viszont iskolaidőben, tehát ahhoz Bonit el kell kérni a suliból legalább egy délelőttre. Az első hely messzebb volt, a második közelebb.

Ez volt a helyzet állása, amit Z. és Boni elé kellett tárnom. Tudtam, hogy a férjem nem fog megjegyezni ennyi infót, amelyeket ilyen hirtelen és ömlesztve, két mondatban borítok a fejére: mikor, hol, szimpi-e a hely, járulékos problémák stb. Már előre azon gondolkodtam, hogyan kellene úgy tálalni a tudnivalókat, hogy ne veszítse el a fonalat a mondandóm közepén. Vajon mennyire normális az, hogy egy ilyen képlet előtt azon agyalok, hogy nem fogja megérteni, mert a felénél kikapcsol az agya, mert már azon is csodálkozik, hogy miért tálalom eléjük a problémát, egyáltalán: milyen problémáról is van szó?

A figyelmes olvasó reményeim szerint hamar kikövetkezteti, hogy azt kellett nekünk itt közös erővel mérlegelnünk, majd eldöntenünk, hogy az első benyomás (számít-e egyáltalán?), a korai időpont és a közelebbi helyszín feljogosít-e minket arra, hogy iskolaidőben vigyük el Bonit, annak minden nehézségével együtt (előre szólni, igazolást írni, az adott napon az iskolába felcsöngetni érte, munkahelyi ügyeket átszervezni, később tananagyot/munkát bepótolni)?

Úgy is történt, ahogy képzeltem. Hiába vázoltam a lehető legegyszerűbben a dilemmát, Z. belezavarodott. Már eleve azt nem értette, hogy miért hívtam fel két helyet, de ott is elhasalt, hogy az elsőre hívott hely adott későbbre időpontot, míg a másodikra hívott hely viszont korábbi időpontot kínált. Ááá, tudtam, tudtam! Olyan nehéz a férjemmel valami olyat megértetni, amit nem akar megérteni. Ugyanez játszódik le a nyári vakációk időpontjainak tisztázásával. Most nem is megyek bele... de amikor elsoroltam neki, hogy szerintem hogyan lenne a legjobb, és mi lenne a második opció, ő nem a naptár előtt gondolkodott, hányt-vetett, mint én – hanem gondolatai távoli utazásra indultak, elkalandoztak, és végül ott kötöttek ki, hogy Z. sürgősen meg szerette volna tudni: mit is jelent tulajdonképpen Orbán háborús vészhelyzete (pár napja sok szó volt erről a francia médiában). Ilyenkor vasfegyelemre van szükségem, hogy visszatereljem az eszmecserét a helyes útra, azaz hogy döntsük már el: hová megyünk és mikor.

De hogy visszatérjek az eredeti sztorira; reményre ad okot, hogy úgy tűnik, hogy Boni nem ilyen. Kapásból felfogta mintkét időpont előnyeit és hátrányait, magyaráznom sem kellett semmit. Érintettként rögtön javaslatot is tett az egyik helyre. Megkönnyebbültem (és meg is lepődtem!), hogy végre valaki figyel rám a családból.

Az információ, amely megváltoztatja a hétköznapjainkat

Múlkor fél füllel hallottam egy gyerekorvos-dietetikus pasit nyilatkozni a rádióban. Azt állította, bár ezt az infót azóta sem találtam meg egyetlen hivatalos helyen sem, hogy a gyerekeknek (és a kamaszoknak) naponta két adag húst kell enniük. Kárhoztatta a manapság oly divatos húsmentes tendenciát, aminek, eddig, én is nagy barátja voltam. Én (és Z.) megelégszünk heti egy-két húsétellel, és nekünk nem nehéz betartani a hivatalos ajánlást, amely szerint napi öt adag zöldséget és gyümölcsöt kell enni.

(Itt most definiálni kéne az „adag” fogalmát, jó lenne valami konszenzus.)

Boni viszont legszívesebben húst enne hússal. A múlkor, usziból hazajövet, farkaséhesen szinte könyörgött, hogy menjünk el a henteshez. Amikor mondtam neki, hogy az ebéd már kész, és nem kell semmit vásárolnunk, akkor meg javasolta, hogy legalább csak úgy nézzünk körül a húsok között! Én pedig eddig folyton visszafogtam: ajánlgattam neki cukkinis lasagnét, zöldborsós rizottót, sült padlizsánt, lencsesalátát stb. stb., próbáltam a húst tojással, hallal kiváltani, papoltam neki az egészséges és fenntartható étrendről.

Szóval szöget ütött a fejembe a dietetikussal készült interjú; mi van, ha Boninak van igaza? Ha teljesen jogosan reklamálja a napi két húsadagját? Nem hiszem amúgy, hogy ez valami intuíció lenne nála, mert ugyanígy nagyon szereti az édességet is. De azóta nem ellenzem annyira ezt a húsevést, a napi kétszeri hús ellen sincs tulajdonképpen kifogásom (bár nagyon furcsállom a gusztusát).

A pasi azt mondta egyébként, hogy a vas miatt fontos ennyire a hús; máshonnan nem szívódik fel olyan jól. Ki tudja, tényleg így van-e, mindenesetre nagyon elgondolkodtatott. Azóta már rántott húst is csináltam egyszer, pedig arról mindig is azt gondoltam, hogy soha nem fogom elkészíteni; egyszerűen nem az a típusú ember vagyok, aki paníroz és olajszagot szellőztet (ezek szerint pedig...).

Függőség kezelése önkéntes elvonókúrával

 HÁROM NAPJA nem vásároltam EGYETLEN könyvet sem!

Nagyon. Nehéz.

Pszichológusok álma

Álmomban egy ismeretlen helyiségben vacsoráztam, ismeretlen és nagyon szimpatikus emberekkel. Álmomban tudtam, hogy ezek az emberek nem ismeretlenek, hanem: a saját családtagjaim. Az anyám, az apám, a testvéreim, az unokatestvéreim stb. Más, tök ismeretlen és szintén szimpatikus emberekről beszélgettünk, viccelődve, jó kedvűen, derűsen. Imádtam ezeket az embereket! Okosak, figyelmesek, toleránsak voltak, úgy emlékszem, érdekes beszélgetést folytattunk mindenféle izgalmas témákról. Felnéztem rájuk és büszke voltam. Jó érzés volt közéjük tartozni. Kapcsolatunk szoros volt és szeretetteli. Úgy éreztem, hogy aki egy ilyen rokonszenves klánhoz tartozik, akit ilyen szimpi emberek szeretnek, annak könnyű dolga van az életben. Bármi történjék is, egy ilyen hátország önbizalmat ad. Egy ilyen család példakép, támasz és erőforrás egyben – és ez a jellegzetessége egyben funkciója is, amelyet maradéktalanul betölt.

Fölálltam, hogy csináljak pár képet róluk. Megnéztem, hogy sikerültek: szuperul. Még a környezet is olyan esztétikus volt, sehol egy belógó PET-palack, sehol egy grimaszoló, kócos, rosszul öltözött ember. Visszaültem az asztalhoz.

Ekkor a mellettem lévő ismeretlen nő átváltozott a valódi anyámmá – és akkor beugrott, hogy ez nem az igazi családom. Az én családomra nem tudok felnézni, mi nem tudunk ilyen jó kedélyben összeülni és érdekes témákról beszélgetni. Egyáltalán nem tudunk beszélgetni. Akkor az anyám kinyitotta a száját, és végleg véget ért a tündérmese: nem csak bagófüst jött ki rajta, hanem a szokásos: kritika, cikizés, odamondogatás, beszólogatás, lenézés, rossz humor, mások hibáztatása, mindez vagy ingerült és türelmetlen vagy pedig gúnyos hangnemben.

Ennyi volt az álom. Már több napja történt, de hihetetlen élességgel él még mindig bennem. Főleg az a rész, amíg azt éreztem: eltéphetetlen vérségi kötelék és ezernyi boldog emlék fűz szenzációs emberekhez. Nagyon kegyetlen (igaz, öntudatlan) kritika volt ez a valódi családommal szemben. Szegények, hát mit tehetnek róla, hogy nem olyanok, mint álmomban. Ebben a könnyen elemezhető, egyértelmű üzenetet kódoló álmomban, ahol egy pillanatra megtapasztaltam azt a boldogságot és kiegyensúlyozottságot, amit egy jól működő család nyújthat az embernek, és ahol már álmomban felébredtem, amikor megláttam a valódi anyámat.

Amikor visszasírom a maszkot

Tegnap 16:20 perc körül beszélgettem a suli előtt egy apukával, 16:30-tól váltottam pár szót a tanítónővel, 18:00 órakor pedig mondanom kellett valamit Boni zongoratanárnőjének.

Mikor hazaértünk, kézmosás közben benéztem a tükörbe, és azt láttam…

…hogy egy KOLBÁSZDARABKA volt a fogam közé ragadva! Ebédről (12:15).

Francia szépirodalmi szenzáció

Nem tudom, ismertitek-e Céline-t, a két világháború közötti francia irodalom kultikus alakját, két világhírű regény szerzőjét. Stílusra nekem a Füst Milánhoz hasonlít leginkább, ugyanolyan élőbeszédszerűek, zaklatottak a mondatai, az az egy könyv pedig, amelyet olvastam tőle, tematikában kicsit a 22-es csapdájának a rokona. Egy klasszikus íróról van tehát szó, aki kötelező olvasmány, akinek az életművét már többen feldolgozták és a francia irodalom előkelő helyére kitették.

Tavaly egészen elképesztő módon napvilágra került az író több kiadatlan kézirata is. Ez olyan jelentőségű esemény Franciaországban, magyarországi nyelvezetre lefordítva, mintha mondjuk egy új Józset Attila-kötetre bukkantak volna, tele ismeretlen versekkel. Az egész életművel újra kell most értelmezni, plusz három új könyvet kiadni.

Ráadásul milyen izgi az egész! Az író 1961-es haláláig mondogatta, hogy Párizs felszabadításakor, a háború végén, ellopták tőle a kéziratait. Akkor ezek már sokat értek (volna), mert Céline a háború után hamar bekerült az irodalmi kánonba, szóval sokan keresték is a papírokat, de nem kerültek elő. Állítólag már azt is pedzegették, hogy az egész sztori az ellopott iratokról nem is igaz. Az is milyen érdekes, hogy miért nem írta meg újra ezeket a könyveket?

A kétezres évek elején egy ismeretlen illető átadott egy egyköbméternyi iratot egy újságírónak azzal, hogy ezek az író ellopott kéziratai. Az újságíró több mint tizenöt évig őrizte őket, mert az ismertetlen illető azt kérte, hogy az író özvegyének haláláig ne kerüljenek nyilvánosságra, nehogy a nő kapjon értük pénzt. Basszus, a lakásán tárolta őket (állítólag felbecsülhetetlen értékű anyagok), zacskókban, és böngészte át, majd gépelte be az egészet! És állítólag senkinek nem mondta el, hogy mit őriz!

Az özvegy 107 évig élt, mintha direkt akarta volna húzni az időt. Épp a járvány kirobbanása előtt halt meg. Az újságíró, ahogy kérték tőle, azonnal felvette a kapcsolatot az illetékesekkel, és további bonyodalmak után (jogutódok bukkantak fel), meg egy szakértői ellenőrzést követően, amelyből egyértelműen kiderült, hogy tényleg az író hagyatékáról van szó, tavaly nyáron napvilágot látott a sztori. Az első könyv a napokban jelent meg; a másodikat szeptemberben, a harmadikat jövőre tervezik kiadni.

Tehát összefoglalva: negyvennégyben valaki ellopta a kéziratokat, azt hatvan-hetven évig ismeretlen helyen őrizték. Ezután valaki, a neve elhallgatását kérve, átadta őket egy párizsi újságírónak, aki csak azután hozhatta őket nyilvánosságra, hogy az özvegy meghalt.

Azóta sem tudni, hogy ki volt az az ismeretlen ember, aki átadta az anyagot. Az újságíró nem árulja el, mert egyezséget kötöttek. Valószínűleg az 1944-es rablás egyik leszármazottja, érthető módon nem akarja magát elárulni. És hogy miért nem szerette volna, hogy az özvegy kapja meg őket, és ő rendelkezzen velük? Mert Céline szélsőjobboldali és antiszemita volt, a háborúban a megszálló németekkel működött együtt, és valszeg a pasi nem akarta, hogy a hasonló nézeteket valló, bátran fasisztának aposztrofálható özvegy bármilyen előnyt élvezzen az egészből. Céline zsidóellenes röpiratát a mai napig sem adták ki újra. Az a vita is fellángolt most valamellyest, hogy szét lehet-e választani az embert és a művészt, lehet-e szeretni embertelen nézeteket valló művész (emberi) alkotásait.

Az új könyv címe pedig nem is lehet aktuálisabb: Háború.

Kihívás

Gyanítom, csak áltatom magam, amikor azt írom, hogy sikerült elfogadnom Bonikám másságát. Tényleg elhiszem: nem a mi nevelésünk kudarca az, hogy ilyen, és valóban nem érdekelnek a nagyrészt közhelyszerű tanácsok, hozzászólások. De az igazság az, hogy magamban még mindig reménykedem, hogy megváltozik (megjavul), és sajnos továbbra is az a véleményem, hogy nagyon nehéz dolga van ebben a világban az olyan gyereknek (felnőttnek), aki ennyire félénk, ennyire bátortalan és ennyire nincs önbizalma. Igazi pesszimistaként azt is vallom, hogy csak egészen kivételes esetekben lehet ezekből a tulajdonságokból (félénkség, gyávaság, önbizalomhiány) erényt és előnyt kovácsolni.

Még ha kívülről úgy tűnik is, hogy elfogadom Bonit, magamban nem tudom ezt ilyen egyszerűen elintézni, főleg, amikor valamilyen Ügy van terítéken, mint most a tábor vagy a maszkviselés az osztályteremben. A tavaszi szünetben véletlenül elkeveredtünk egy vidámparkba, ahol Boni nem mert egyedül beszállni a dodzsembe; ebből akkor semmilyen problémát nem csináltam, beültem vele az első két körre (alig fértünk el!), harmadjára már ment egyedül. Veregettem a saját vállamat, hogy ilyen laza és megértő vagyok, és a világ szeme láttára beszuszakolom magam a nyolcéves gyerek mellé, miközben ötévesek vágtáztak vidám mellettünk egyedül.

Tegnap hazafelé Boni meglátott az egyik kirakatban valamit, amit azonnal meg szeretett volna kapni. Három euróba került, de semmi kedvem nem volt neki venni egy kétszázhuszadik kacatot, ezért nemet mondtam. Boni nyavalygott, siránkozott, vágyakozva nézte azt az izét (amiből amúgy már van neki rengeteg). Hirtelen azonban meggondoltam magam. Azt mondtam neki, hogy adok öt eurót, és ha bemegy a boltba egyedül, megveheti saját magának. Az eladón kívül nem volt bent senki. Kiválasztja a bigyót, odaadja az öteurót, visszakap kettőt, én kintmaradok, és kész.

Így utólag egyértelmű, hogy a tábor ügyében a tanítőnővel folytatott (amúgy konstruktív) beszélgetés miatt viselkedtem az elveimmel, vagy legalábbis az elhatározásommal ellentétesen. Amely elhatározás értelmében elfogadom a gyerek viselkedését, és nem hajszolom bele neki kellemetlen helyzetekbe (lásd dodzsembe beülés). De most mégis megtettem, valszeg azért, hogy felmérjem, képes-e legyőzni a félelmét, illetve hogy arra ösztökéljem: győzze le a félelmét.

Persze nem mert bemenni a boltba, úgyhogy hazajöttünk a vágyott tárgy nélkül, és egy jó nagy adag kudarcélménnyel.

Semmire nem volt jó a részemről, hogy legyőzhetetlen akadályt támasztottam szegény gyerek elé. Nem lett tőle ügyesebb, boldogabb, vagányabb. Megszegtem a magamnak tett ígéretet, hogy támogatom, és kivárom, amit megérik egy-egy szociális helyzetre. Csak hát olyan nehéz egyensúlyozni a kivárás és a beavatkozás között, főleg, ha telebeszélik az ember fejét. A tanítőnőre gondolok, aki szimpatikusan ugyan, de teljesen tévesen szintén azt akarta elhitetni velünk, hogy nem hagyjuk önállósodni a gyereket. A kihívás szót is ő használta ebben a kontextusban (angolul, ráadásul!).

Ezt a szót még mindig hitetlenkedve és szomorúan olvasom ki

 

Olyan igazságtalan: hiszen az élet még így, háborúsan is olyan szép... szegény ő ezt már nem élheti át, nem tapasztalhatja meg.

Két külön bolygón

Én: Jaj, ne menjünk már a játszótér felé! Még a végén beszélgetni kényszerülünk valakivel!

A férjem: Nézd, kanyarodjunk csak a játszótér felé! Hátha lesz ott valaki, akivel beszélgethetünk!

Elengedni

Szegény Bonikám, nagy dilemma előtt áll. El kell döntenie, hogy elmegy-e az ötnapos, ottalvós osztálykirándulásra vagy azalatt az öt nap alatt idegen osztályokba kényszerül beülni, mert vagy a tábor vagy a suli kötelező. Soha nem aludt még nélkülünk (1. számú nagy félelme), de ismeretlen gyerekekkel sem szeretne eltölteni egy hetet (2. számú nagy félelme).

Ráadásul tök nagy kedvet csinált a tanítónő a gyerekeknek a táborhoz: mutogatott fotókat a négyágyas szobákról (már meg is van a beosztás, hogy kikkel aludna), részletezte a jobbnál jobb, (nagyrészt sport)programokat, minden meg van tervezve, az osztályblog URL-címe beélesítve, kiosztották a listát, hogy mit kell betenni a bőröndbe stb. Még én is, amikor év elején a tanítőnő mesélt róla, tök lelkes lettem – igaz, akkor még olyan messzinek tűnt a június.

Most pedig mi is eléggé pánikulunk. Z. egyszerűen abban reménykedik, hogy Boninak nem lesz kedve elmenni, így megússzuk az ötnapos rettegést. Én sokkal árnyaltabban aggódom: egyrészt látom Bonin, hogy iszonyúan szeretne menni, de azt is látom, hogy fél az ismertelentől. Nagyon szeretném, hogy idejekorán eldöntse, mi lesz, és tartsa magát ahhoz, mert jelenleg minden nap mást mond. És persze nagyon szeretném, hogy ne bánja meg a döntését.

Amúgy a hideg futkároz a hátamon az egésztől. Tegnap volt szülői, ahol bővebben meséltek a táborról. Összesen 180 gyerek lesz ott azon a héten, ebből a fele az ő sulijából. Szóval nagyüzem. Szerintem nem Boninak való, ő azokban a helyzetekben érzi jól magát, amikor figyelnek rá. Nem tudja és soha nem is akarja felhívni magára a figyelmet, én még attól is tartok, hogy ha bármi baja lenne, nem szólna senkinek, magában őrlődne. El tudom képzelni pl., hogy öt napig nem megy WC-re, mert nem meri megkérdezni, hogy hol van. Vagy hogy kullancs megy a lábába, de nem mer szólni.

Aztán pedig a tábor nincs bekerítve, képzeljétek! Ezt Z-nek még el sem mertem mondani, szerintem abban a pillanatban lefújná az egészet. Továbbá a 180 gyerekre egyetlen ápolónő sincs az egész területen. A tanítőnőben megbízom, de itt idegen emberek – ki tudja, milyenek – tartanak majd nekik foglalkozásokat. Aztán meg mint kiderült, emeletes ágyon aludnának (Boni még mindig leesik néha a saját ágyáról). Mindez a lazaság éles ellentétben áll azzal, hogy a gyerekek diátáját viszont véresen komolyan veszik, egy apuka rá is kérdezett, hogy ugye biztosan vegetáriánus menüt fog kapni-e a gyereke, egy másik szülő pedig azt tudakolta, hogy pontosan miből is fog majd állni a reggeli.

Amit viszont nagyon könnyen elengedtem az az, hogy egyáltalán nem zavar, ki mit gondol a félénk gyerekemről, aki 8,5 évesen nem mer táborba menni. A szüleim folyton rá akarják beszélni, engem is kapacitálnak, hogy beszéljek a fejével, ezeket sikerül mindig szépen eleresztenem a fülem mellett.

Azt hiszem, inkább azt szeretném, hogy ne menjem, még ha szuper élményektől fosztaná is meg magát. Majd aggódom akkor, ha 18 évesen sem mer elmenni.

Beérni ennyivel

Az olyanoknak mint én, akik nem hisznek a sorsszerűségben és az eleve elrendeltetésben, annál inkább hisznek viszont a vakvéletlenekben, szerintem baromi nehéz dolgu(n)k van. Filozófiánkból következik, hogy minden döntésünkből vagy hezitálásunkból, továbbá mások döntéseiből és hezitálásaiból új meg új lehetőségek nyílnak, míg mások pedig bezárulnak. 

Az életünk tele van ilyen elvetélt leágazásokkal: ha nem a körzetes általános iskolába iratnak be a szüleim, ha a barátnőm nem az X. gimit választja, ha nem Y. tanítja az angolt, ha nem megyek el abba a buliba (vagy ha Z. nem megy el abba a buliba, illetve sokkal korábban: ha Z. nem jobbra, hanem balra fordul a parkoló kijáratában, és nem találkozik W-vel) akkor ma teljesen máshol ülnék, valószínűleg nem ezen a mh-en dolgoznék, az is lehet, hogy egy másik országban élnék. De az biztos, hogy más problémáim, vágyaim, sőt, emlékeim lennének. Nem teljesen mások, mert nem hiszem, hogy az én lelki alkatommal pl. politikai pályára mentem volna, azt is kizártnak tartom, hogy önálló vállalkozóvá váltam volna valaha is, na de épp eléggé mások ahhoz, hogy néha elgondolkozzam: vajon milyenek lettek volna ezek a soha meg nem ismert életek, amelyeket a mostani helyett élhettem volna.

Bele szeretnék kukkantani ebbe ez az ezer meg ezer meg nem élt életbe, és meg szeretnék bizonyosodni arról, hogy az összes közül az a legszebb, legboldogabb, legtartalmasabb, az a leginkább nekem való, és az lesz a leghosszabb, amit jelenleg élek. Mert ha így van, akkor kimondhatnám, hogy nem bántam meg semmit. Hogy minden a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb világon.