Lelki társ(talanság)

Néha szeretem azt gondolni, hogy a férjem a lelki társam, időnként viszont rádöbbenek, hogy mégiscsak két különböző bolygón élünk. Most megint kiderült, hogy nemcsak a valóságban, hanem átvitt értelemben is két különböző nyelvet beszélünk. Egy ideje mondogatja, hogy mivel nem adott nekem semmit legutóbb a szülinapomra, az erre szánt összegből szívesen venne már végre nekem valamit – de mivel már több mint húsz éve együtt vagyunk, nincs ötlete. Vegyek valamit magamnak, ő majd átutalja az összeget, szokta mondogatni, de én ezt annyira, de annyira bénának tartom (kell-e magyarázni??), hogy mindig elengedtem a fülem mellett. Tulajdonképpen aranyos, hogy így a szívén viseli az ajándékozásomat, de én nem vagyok az a típus, akinek könnyű bármit is adni, sőt: el se várom senkitől, inkább zavar, mint örömet szerez.

De nemrég eszembe jutott valami, és boldogan elétártam az ötletemet: egy magyarországi honlapon lehet régen kiadott, üzletekben már nem kapható antikvár könyvekre licitálni, és ennek végeredményben megvenni. Most pont felkerült egy olyan könyv az aukciós oldalra, amelyet már hónapok (ha nem évek) óta keresek. Régebben már licitáltam kétszer (egy másik) könyvre ugyanezen az oldalon; az első alkalommal nem én kaptam meg, a második alkalommal viszont méregdrágán megvettem. Azóta is azon gondolkodom, hogy megérte-e (nem olvastam még el, a szüleimhez küldettem ki). Szóval innen tudom, hogy ez a licitálás baromira nem az én műfajom, én ehhez túl ideges, túl határozatlan és túl sóher vagyok.

Úgyhogy felajánlottam Z-nek: vegye meg nekem ezt a könyvet! Egy forintról indult, még az is lehet, hogy olcsón megússza. De ha annyiba fog kerülni, mint az a könyv, amit én a télen megvettem (amit a szüleimhez küldettem el), még akkor is jól jár, mondjuk egy dizájn napszemüveghez vagy ránctalanító szérumhoz képest. Azt kellett volna megértenie, hogy ő, ellentétben velem, nyugodtan és higgadtan fog tudni részt venni az árverésen, hiszen nem lesz érzelmileg érdekelt az ügyben, és ha elhatározza, hogy azt a konkrét összeget a könyvre költi, akkor tuti meg tudja venni: annál biztosan nem lesz drágább, amit tényleg nagyvonalúan a szülinapomra akart szánni.

Vállvonogatva beleegyezett, hogy persze csináljam csak, mert mivel magyar honlapról van szó, rám bízta a licitálást. Már itt gyanakodnom kellett volna! Egy hétig tartott az aukció, és csak annyit javasolt, hogy szerinte majd az utolsó pillanatban ajánlgassak összegeket. Az utolsó napon többször is jelentettem neki, hogy áll a licit, ő meg egyre jobban elkezdett hangot adni annak a gyanújának, hogy szerinte nem is emberek licitálnak, hanem a honlap üzemeltetője viszi föl egyre az árat. Emlékeztetett rá, hogy a jogállamiság magyarországi megvalósulását még a francia média is megkérdőjelezi az utóbbi hetekben. Korrupcióról, csalásról beszélt, Orbán Viktorral példálózott, kérdezgette, hogy emlékszem-e még, ahogy anno Bulgáriában átvágtak minket bélyegvásárláskor? (tipikus érvelési hiba: semmi köze annak ehhez!)

Az utolsó félóra úgy nézett ki, hogy oda-odavittem a telefont a férjemhez, bejelentettem neki az összeget, és megkérdeztem, hogy mi legyen. Ő a nyugati ember arroganciájával, foghegyről válaszolgatott, hogy ajánjak párszáz forinttal többet, de mindig hozzátette a vádat is, miszerint átvernek, ergo hülyét csinálok magamból. Végül megelégeltem a helyzetet, eléggé megalázónak is éreztem, odaadtam neki a telefont, hogy licitáljon ő, de azt meg a nyelvre hivatkozva nem vállalta. Az összeg már rég elhagyta azt az értéket, amit én magam fizettem volna ki a könyvért. De én sóher vagyok. Ő meg hetek óta mondogatja, hogy akar nekem venni valamit jó sok pénzért (ezt számszerűen meg is mondta). És tudom, hogy szívesen megvenne nekem egy drága bármit, viszont egy olcsó bármit (mint amilyen mondjuk egy régi könyv) sok pénzért már nem. Igen, simán lehet, hogy a honlap és az aukció egy átverés (amúgy nem hiszem), de hát éppen ezért kértem, hogy ő vegye meg nekem a könyvet. Hát nem mindegy, mire költi azt a pénzt? Költse olyanra, amire én nem. Mert én is PONT az ő általa felhozott érvek miatt nem vettem volna meg magamnak.

Végül tényleg elegem lett, Z. meg el volt foglalva. Oda sem igazán figyelt rám, amikor az utolsó percekben, akár egy koldus, eléje járultam az újabb és újabb összegekkel, úgyhogy a végén hagytam a fenébe. Valaki megvette száz forinttal többért, mint amennyit én legutoljára ajánlottam. De még mindig jóval kevesebbért, mint a Z. által beharangozott, ajándékra költendő összeg. Iszonyú csalódott voltam. Egyrészt (de kevésbé) a könyv miatt, másrészt (nagyrészt) Z. miatt: nem igaz, hogy nem látta, hogy nekem ez ennyire fontos lett volna! Könnyű neki, egy olyan anyanyelvvel, amin bármikor bármilyen könyvet megvehet és elolvashat, mert mindent lefordítanak franciára és újra kiadnak, ha elfogy a régi kiadás. Könnyű neki flegmán oda nyilatkoznia, hogy csalás az egész, egy olyan ország szülötteként, ahol már évszázadok óta komolyan veszik a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavakat és fel nem merül senkiben, hogy egy cég át akarja a fogyasztókat verni (bár itt is vannak hajmeresztő sztorik, már akartam is írni az egyikről).

Este kérdezte, hogy ja, végül is mi lett azzal a könyvvel? És bosszúsan megjegyezte, hogy igazán megvehettem volna magamnak, ha annyira akartam. Nem értem, miért nem fogja fel, hogy én azt szerettem volna, hogy ő vegye meg nekem, morgolódás és vádaskodás nélkül, mintegy örömmel. Azóta már elszállt a mérgem, most már tudok azon is röhögni, ahogy csokiért szaladgál idén is a tanítónőnek, háromszor annyiért, mint amennyit az emberek általában költenek egy-egy évvégi ajándékra (én ebből elvből kivontam magam, csak a zongoratanárnőnek vagyok hajlandó ajándékot adni, neki viszont szívesen).