Kütyü(k)

Nem gondoltam, hogy ilyen hamar leírom ezt a mondatot: vettünk Boninak egy tablettet. Oké, még nem adtuk oda, de megvettük. Ez is tulajdonképpen szinte akaratunkon kívül történt. Úgy volt, hogy már régóta elő akartunk neki fizetni egy újságra, és most az egyéves előfizetés mellé járt egy táblagép. Nem értem, hogyan éri meg ez nekik egyébként, az újság havonta öt euróba kerül, egy év alatt az még mindig csak 60 euró. A férjem szerint ne féltsem csak őket, és tényleg: eredetileg egyetlen újságot akartunk rendelni, de a reklám átböngészése után végül is kettőt rendeltünk meg, szóval ez már így is dupla haszon nekik. Mindenesetre még szinte ki se fizettük az első havi előfizetést, még meg sem érkezett egyik újság sem, de a táblagépet már megkaptuk.

Föltettük a szekrény tetejére; persze Boni, aki az egész folyamat lelkes résztvevője volt (újságok kiválasztása, hüledezés az ingyentablet fölött stb.) rögtön észrevette, és távcsővel (!) kileste, hogy ott van az ő táblagépe. Most már csak az a kérdés, hogy mikor és milyen feltételekkel adjuk neki oda.

Ellenérzéseim több forrásból fakadnak. Először is – bár az ijeszt meg a legkevésbé – nem szeretném, hogy a gyerek agya, most ilyen teljesen tudománytalan terminussal élek: elsatnyuljon a nagy kütyüzésben. Ehhez nincs is mit hozzáfűznöm, egy számítógépen dolgozó, autót használó, GPS-szel közlekedő, sorozatokat bámuló, feldolgozott ételeket fogyasztó, virtuális kapcsolatokat ápoló stb. ember szervezete és idegrendszere is gondolom máshogy működik, mint ahogy régebben, de hát istenem.. ez van. Nem akarok szélmalomharcot vívni a modern korral, inkább menteni a menthetőt, sőt: kiaknázni az esetleges lehetőségeket.

Aggodalmam inkább abból a görcsös, már-már dogmatikus elvemből ered – amelyről készséggel beismerem, hogy esetleg téves – hogy vannak az életben értelmes és értelmetlen tevékenységek. És ha odaadnánk Boninak a tablettet, értelemszerűen kevesebb ideje jutna a 7-8 évesek értelmes tevékenységeire, úgymint olvasásra, írásra, rajzolásra, társas játékozásra, legózásra, beszélgetésre. Persze lehet értelmes dolgokat csinálni a tabletten is – na de azt fogja tenni? Vannak kétségeim. Mindenki fejében ott él egy elrettentő kép a kamaszról, aki elsötétített szobában kütyüzik egész nap, és egy hete nem volt kint az utcán (egy franciaországi kutatásból: a kamaszok áltagban napi hat órát töltenek mobileszközökön!). Láttam én már net- és játékfüggő felnőttet is.

Végezetül pedig nem szeretnék öngólt rúgni sem: a tablet valószínűleg egy újabb olyan tárgy lesz, amely vitára, egyezkedésre, nyafogásra ad lehetőséget. A TV (DVD)-nézésnél tapasztaltam ilyet: ha napi 30 percet engedélyezünk, borítékolható utána a könyörgés, a követelőzés, sőt előfordul még a hazudozás is („Csak még öt percet!”, „Nem néztem még annyit!”), ellenben ha egy hétig eltiltjuk tőle büntetésből, sokkal egyszerűbb a helyzetünk, és a gyerek is sokkal kiegyensúlyozottabb.

De akor miért akarunk egyáltalán tablettet adni neki? Hát, egyrészt ha már így az ölükbe hullott... nagyon praktikus lenne például a hosszú autóutakra (nyárra gondolok). Másrészt pedig, én nem tudom, egy ilyen alfa generációs gyerek honnan szívja magába ezt a tudást, de Boni is imád mindent, ami elektronikus, ami digitális, ami virtuális. Bámulatos ügyességgel ismeri ki magát ezekben a helyzetekben, fedez fel újabb és újabb funkciókat. Kezdődött az egész még ovis korában egy egyszerű számológéppel, folytatódott az itthoni vezetékes telefonnal, amelyre saját hangüzenetet vett fel, és amelyet olyan gyorsan megtanult kezelni, hogy elsős korában végighívogatta a rokonokat elváltoztatott hangon, és mindenféle hülyeségeket mondott nekik. Azután megtalálta az apja egy régi karóráját, amin éjfélre ébresztést állított be (azt sem tudtuk, honnan szól), utána megkapta az én egyik régi mobiltelefonomat (net nélkül) és fényképezőgépemet: mindkettővel órákig el tudna piszmogni. Legutóbb kikönyörögte, hogy legyen saját e-mail-címe, és időnként szmájlikkal teletűzdelt üzeneteket küld a szüleimnek, és „levelezik” a nagynénjeivel is. Egyszer egy új hajszárítóval szárítottam a haját, ő ránézett a hajszárítóra, amit akkor látott először, és felcsillant a szeme: van hozzá használati utasítás? – kérdezte lelkesen, mert amit én és az apja borzalasan utálunk (=használati utasítást végigböngészni) azt ő teljesen érthetetlen módon, szereti.

Most azt gondoljuk, vagy a tanév végén, vagy pedig a nyolcadik szülinapjára adjuk neki oda. Addig is tájékozódunk, innen-onnan informálódunk (mindenképpen meg akardjuk kérdezni a gyerekorvost és a tanárnőt) hogy milyen policyt lenne érdemes kidolgozni a tablet használatára. Nagyon gyakran gondolok arra, hogy mennyit játszottunk a húgommal gyerekkorunkban a Commodore64-gyel (igaz, inkább 10-12 évesen), és hogy a rokonok milyen csodálattal figyelték a jelenséget és mondogatták, hogy hát igen, ennek a generációnak a kisujjában van a számítástechnika! Most meg úgy érzem magam, mint egy őskövület... a munkahelyemen szerintem én voltam az utolsó, aki bekapcsolta a „gépi fordítás” funkciót... (és be kellett látnom: baromi jól működik).