Szennyest teregetek

Soha nem sikerült olyan rosszul magyarországi tartózkodás, mint most. Eleve majdnem el sem indultunk, Boni az indulást megelőző két éjszaka köhögött (krupp), alig aludtunk, ő lázas is volt. Az indulás reggelén hezitáltunk, menjünk-e, vagy hagyjuk elúszni a repülőjegy és az autókölcsönzés árát, és dugába dőlni a percre pontosan leszervezett programokat. Végülis azért indultunk el, mert Boni iszonyúan akarta, bizonygatta, hogy ő „soha nem volt még ilyen jól” és tényleg nem látszott rajta a betegség, a rettenetes kutyaugatásszerű köhögésen kívül.

Ez volt szinte az egyetlen közösen, konszenzusban meghozott döntésünk, máskülönben négy napon kereszül folyamatosan veszekedtünk, más-más konfigurációban: én és a férjem; a férjem és Boni; én és Boni. A férjem és köztem a vita tárgyát általában olyan kardinális kérdések képezték, hogy hintázhat-e Boni 10 percet a napos, de csikorgó hidegben, ki tudja jobban az utat: a GPS vagy én, illetve hogy mi a különbség a között, hogy a bérelt autó kulcsát valaki (nem én!) elveszíti vagy csak éppen nem tudja, hová tette. Egy példa arra, hogy milyen idegállapotban volt az amúgy talpig úriember Z.: amikor a szüleimnél aludtunk, és megkértem, hogy vadássza le az undorító, fejünk felett repkedő házi poloskát, csak a másik oldalára fordult, és odavakkantotta szemrehányóan, hogy "Te akartál itt aludni, én nem nyúlok hozzá!"

Az első napon végülis elvittük Bonit gyerekorvoshoz, ezért úgy alakult, hogy három órát kellett eltöltenünk valahol, hazamenni már nem volt érdemes. Egy plázában kötöttünk ki, és a guta kerülgetett, annyira bosszús voltam, hiszen nem azért mentünk Magyarországra, mondogattam magamból kikelve, hogy túlfűtött plázákban sétafikáljunk egy felpörgött gyerekkel.

Pedig másnap már örültem volna egy plázának is, mert a betervezett program elmaradt (Boni fertőző betegnek nyilváníttatott) így elindultunk, hogy megkeressük a fényvillamost (a doki áldását adta arra, hogy kivigyük a köhögő gyereket, ami alkalmat adott nekem arra, hogy nem túl elegánsan jól odamondogassak a férjemnek, hogy én tudtam, hogy az a 10 perc hintázás sem fog ártani neki előző nap). A kedvenc éttermünkben már nem volt hely, a helyette választott másikban lassú volt a felszolgálás, a cukrászdába be sem fértünk a tömegtől, a fényvillamost pedig egész egyszerűen nem találtuk meg. Egyszerre idegesített az, hogy a neten nem tudtam kiigazodni, mikor indul és honnan, valamint hogy semmelyik villamosvezető sem volt készséges. Végül ott találtuk magunkat egy kihalt hűvösvölgyi megállóban, átfagyva, majd föladtuk az egészet és rosszkedvűen hazamentük (miközben Z. a fejemre olvasta, hogy a megint hülye ötleteim miatt mentünk egy kört feleslegesen).

Szerencsére volt két dolog, ami megmentette ezt a minivakációt. Az egyik az Operaház társulatának Diótörő előadása. Na nem mintha olyan gyakran járnánk balettra, szóval nincs igazán összehasonlítási alapom, de ez egyszerűen fantasztikus volt, mindhármunknak nagyon tetszett. Boni szájtátva nézte végig a három felvonást; egyrészt a zenéjét szereti, másrészt ő díjazni szokta a gyönyörű díszleteket és jelmezeket, harmadrész meg ugye van az a háborús-kardozós jelenet az egerekkel.*

A másik pedig a szüleim, akik jóindulatú csodálkozással fogadják ugyan minden alkalommal a hírt, hogy hazamegyünk, viszont akik mindig megpróbálnak nekünk maximálisan segíteni. Most is ott várt minket a felfűtött lakásban a bejgli és a karácsonyfa, alatta a szuperul eltalált ajándékok, a hűtőben pedig két napra elegendő kaja. És noha nekem mindig fura a viselkedésük – sokat panaszkodnak a húgomra, hasonlítgatják össze Bonit Jonatánnal – látom, hogy kiteszik magukat azért, hogy jól érezzük magunkat.

Úgyhogy összességében azt mondom, hogy nem volt teljesen rossz, de örülök, hogy vége. Terveket kovácsolok arra nézve, hogy miképpen lehetne legközelebb ezt jól csinálni (egyelőre csak odáig jutottam, hogy a kettőnk – férjem és én – vitái generálták valószínűleg, a betegséggel együtt Boni zaklatott viselkedését, szófogadatlanságát és kezelhetetlenségét. Egységfrontot kellene tehát alkotnunk. Az autóbérlés viszont nagyon jó ötlet volt: ebben a hidegben, amikor a férjem hintázni sem engedi a gyereket, nem is tudom, hogyan zarándokoltunk volna el a szüleimhez. Na meg a gyerekorvoshoz.)

* Mamám elmesélte, hogy mi is láttunk egy Diótörőt az Operában gyerekként. Semmi, de semmi emlékem róla, de nem ez a legfurább. Hanem az, hogy viszont az egész gyerekkorom úgy telt, hogy arra vágytam: bárcsak megnéznénk karácsonykor a Diótörőt az Operában!