Szabályok, sztereotípiák

– Hát persze, Pablo nem annyira szabálykövető, mint a franciák!

– kiáltottam föl, miután a zongoratanárnőm elmesélte, hogy a zenesuli értekezletein folyamatosan felmerül az a probléma, hogy Pablo (az argentin gitártanár) nem hozza magával órára a gitárját. A zenesuliban pedig ezek szerint az a szabály, hogy bizonyos hangszereket a tanároknak maguknak kell hozniuk. De Pablo hóban-esőben biciklivel jár (nincs is autója), nem tudná a hátán cipelni, és úgy vélekedik, hogy inkább adjon kölcsön a suli neki egy gitárt az óráira – amit amúgy az iskola meg is tesz. De állítólag minden évben harc van ebből, a suli nem akar gitárt biztosítani, Pablo meg nem akarja a sajátját behozni.

Én tökre megértem Pablót, a zongoratanárnőm meg a suli oldalára áll; a szabály az szabály. Ha a csellista meg tudja oldani, hogy becipeli a cuccot, akkor Pablo is tegyen erőfeszítéseket. Amikor viszont kimondtam a fenti mondatot, azaz hogy a franciák – más népséghez viszonyítva – eléggé szabálykövetőek, a zongoratanárnőm lepődött meg.

Itt most egy kitérőt teszek a sztereotípiákról, amelyekre egyszerre igaz az, hogy hülyeség, és hogy van bennük valami. Hülyeség, ha az egyént nézzük, és valamiféle igazságra mégiscsak rámutat, ha az ország lakóit, és azok szokásait egységként vizsgáljuk. Én akkor vetemedem ilyen sarkos kijelentésekre („a franciák szabálykövetőek”) ha legalább pár fajsúlyos példával alá tudom támasztani. De még példákkal megtámogatva is inkább csak érzem a dolog igazságát, hiszen amint elkezdjük boncolgatni, az egyén szintjén már mindenféle viselkedést találunk (még szabályNEMkövetést is, persze).

A zongoratanárnőm azt vetette fel, hogy hát a franciák folyton sztrájkolnak. Amúgy mostanában is: Boninak többször maradt el a tanítás, gyakran nincs menza, én meg szenvedek a bejárással, mert a vasutasok a legvéreskezűbb sztrájkolók égen és földön. És azt mondta: úgy képzelte, a kelet-európaiak kevesebbszer vétenek az előírások, szabályok a KRESZ stb. ellen, mint ezek a folyton elégedetlen franciák. Hogy nálunk kőbe vésett szabályok vannak, míg itt minden ellen lehet lázadni.

Az tény, hogy lázadni lehet, de ezt is szabályok teszik lehetővé – törvénybe iktatott joguk van hozzá, a törvény kereteit pedig úgy látom, nem nagyon lépik túl (a nagy többségről beszélek persze). Ezzel szemben nálunk a szabályok rendje mögött gyakran zűrzavar, mismásolás és kiskapuzás rejlik: áfás számla a nagybácsi nevére, aki el tudja számolni, lakáskiadás feketén, úgy, hogy mindenki jól járjon (kivéve az államot). Én magam is, amikor megelégelem a vonatok késését, vagy azt, hogy egy órán keresztül állnom kell, mert nincs elég vagon, bevallom, igazságot szolgáltatok saját magamnak azzal, hogy legközelebb egyszerűen nem váltok jegyet rá (még soha nem buktam le, mert a franciák, ideértve a francia kalauzokat is, szerintem nem csak hogy szabálykövetők, de eléggé lusták bonvivánok is, és inkább nyugisan ülnek az egyik fülkében, mintsem hogy ellenőrizgessék a jegyeket), hiszen, úgy gondolkodom, hogy nem azt a szolgáltatást kapom, amiért fizettem.

Ugyanígy, tökre megértem Pablót, hiszen az iskolának semmibe sem kerül gitárt kölcsönadni neki, nincsenek higiéniai megfontolások (mint pl. a fúvós hangszereknél), és tényleg, miért cipelje, ha nincs erre feltétlenül szükség? Hacsak nem a szabályok miatt?