A kutya

Szüleim kutyáját a napokban meg kellett műteni. Már amikor ott voltunk náluk, láttam, micsoda kivételes elbánásban részesül a sánta lába miatt: a házban aludhatott, a szüleim extrán simogatták, kényeztették, folyton róla beszéltek – mi történhetett a lábával, hogyan vették észre, mit mondott az állatorvos. A műtét után a papám részletes helyzetjelentéseket és fotókat küldött naponta kétszer a családi WhatsAppon, olyan szófordulatokkal, hogy kínáltuk vízzel, de nem fogadta el stb. Azóta a mamám rendszeresen tornáztatja, aggódnak, hogy a fájós lábán fekszik (próbálták átfordítani), megnyugodva konstatálják azonban, hogy nem nyafog, nem panaszkodik.

Egyszóval, az életük a kutya körül forog.

Ilyen lehetett valószínűleg az, amikor kisgyerekük volt. Minden bizonnyal így viselkedtek velünk is azokban az években, amikor a gyerek (csecsemő) még totálisan a szülőkre van utalva és nem dumál vissza. Fura nézni, hogy valszeg minket is ekkora aggodalommal és szeretettel vettek körül, valószínűleg az ő életük is teljes mértékben a gyerekek körül forgott. Emlékszem, egyszer mesélte a mamám, hogyan szállt szembe a védőnővel, aki azt javasolta, hogy az újszülöttet a fájós nyakán kell altatni (hogy rendbejöjjön) vagy hogy mennyire fel volt háborodva azon, hogy a Spock vizezett tejet javasolt a gyerekeknek. De én ezekre persze már nem emlékszem, noha az eszemmel tudom, hogy pont olyan lehetett nekik is a gyerek születése, mint nekem Bonié (tehát: fantasztikus, mindent felülmúló beteljesülés). Én már csak a vitákra, a konfliktusokra, a duzzogásokra, az erőviszonyok változására emlékszem, vagy jobb esetben is a közös nevetésekre, tanulásra – arra már nem, hogy milyen maximális, feltétel nélküli szeretetet tápláltak irántunk egykor. Ezt láttam a mamám szemében most decemberben, amikor egyszercsak odajött hozzá a kutya, rárakta a fejét a mamám lábára, ő pedig jól megdögönyözte, szeretettel meghuzigálta a fülét, megvakarta a nyakát, még kedvesen beszélt is hozzá.

Milyen kár (és fura) hogy ez az odaadás ennyire elmúlik! Még az unokáik felé is elvárásokkal viseltetnek. De persze az unokák soha nem voltak rájuk utalva, szóval nem is jó a hasonlat. A hasonlat, ami megállja a helyét, az a kutya = csecsemő. Nem hiába hívja a férjem a szüleim kutyáját a másik húgomnak.