Jóindulatúnak szánt, de ízléstelen mondatok, amelyek bizony elhangoztak

„Ha nincs kenyér, egyenek kalácsot!”

A jó ízlést sértő kijelentések klasszikusa Mária Antóniától. Ki is tört a forradalom. Ha nem lenne igaz a legenda, ehhez hasonlót olvastam Nádas Péter regényében is: az 1950-es években, a legnagyobb nyomor és újjáépítési munkálatok közepette Nádas anyja azt meséli egy kolléganőjének, hogy nem tud tejet adni reggelente a kisfiának. Erre a pártközeli kolléganő csak nagyokat néz és azt kérdezi: „Miért nem adsz akkor inkább kakaót?”.

„Kár volt otthagyni Gyulát, lányom. Ilyen pasit úgysem fogsz találni soha többé.”

Mondta a mamám a húgomnak, miután szakítottak Gyulával. Ez a mondat, amelynek funkcióját tekintve vigasztalásnak kellett (illett) volna lennie, valójában – nem is olyan rejtett – számonkéréssé állt össze. Arról nem is beszélve, hogy azt sugallja, hogy van valamiféle pasisorrend, amelyből helyezett, nem pedig vonzalom és szerelem alapján kell választani férjet.

„Ha nem házasodtok össze, akkor Boni, amikor majd nyiladozni fog az értelme, azt fogja gondolni, hogy nincs apja.”

Ez pedig a papám értelme nyilatkozta abból az időből, amikor még leányanyaként terhes voltam Bonival. Ez is több sebből vérzik: először is, egy miért garantálna bármit is egy házasság (ki nem tudna pár friss példát felhozni), másodszor pedig miért ne lenne apja egy házasságon kívüli gyereknek? Miért kell összemosni az apai és a férji szerepet?

„A húgodnak nem törünk diót. Tudod mennyire meghízott a szülés óta...”

Szintén a papám mondta. Több ez egy ízléstelen mondatnál: tett van mögötte, mulasztás, hiány. Amíg engem egész évben dióbéllel látnak el, addig a húgomnak (aki szintén szereti) nem adnak, önkényesen úgy gondolván, hogy ez majd minden súlyproblémát megold, vagy legalábbis nem hm... súlyosbít.

„De hát ha Ön meghal, akkor a felesége legfeljebb majd újból megházasodik. Akkor Boninak új apukája lesz.”

Ezt Z. egyik orvosa mondta, akihez az akkori halálos hipochondriájával került. Nem tudom, hogy a nő, maga is anyuka, hogyan gondolhatta, hogy bárki idegen úgy tudna szeretni egy 2–3–4 éves gyereket, mint annak a saját apja. A kérdés mondjuk nyitott. De én nem hiszem, hogy az első mondatban említett problémát a a második mondatban szereplő állítással olyan simán és klasszul meg lehetne oldani.

„Képtelen lennék egy 50 éves nőt szeretni. (...) Ezek a nők számomra láthatatlanok. (...) Egy 50 éves nő teste gáz.”

Nyilatkozta egy francia író nemrégiben, nagy felháborodást kiváltva. A mögöttes tartalomra azt mondom: miért ne. Sok férfi gondolja ezt, és mindenkinek jogosan lehetnek preferenciái. Aztán egy 50 éves nő tényleg nem úgy néz ki, mint egy 25 éves, ne is tagadjuk. A baj ott van, hogy ennek a gondolatnak nem egy énblog adott teret, ahol a helye lenne, hanem egy rangos nőcimagazinban jelent meg. Amelynek olvasói többek között 50 éves nők (voltak). A kijelentésnél már csak a rá adott reakciók egy része volt ízléstelenebb: voltak nők, akik egyszerűen vitába szálltak a pasival.

„Mit gondol, Önök kábé még meddig fognak élni?”

A végére hagytam a legabszurdabb és legmeghökkentőbb kérdést, amelyet tegnapelőtt egy ingatlanügynök tett fel családunk 85+ éves barátjának, aki – mert gyerekeik és közvetlen hozzátartozóik nincsenek – eltartási szerződést szeretne kötni kis lakáskájára. A felesége alzheimeres, semmelyikőjük sem tud már a lépcsőkön fel-le járni, a nyugdíjuk kevés az öregek otthonához, hát úgy akarják eladni a lakásukat, hogy életük végéig joguk legyen havonta valamennyi jövedelemhez (van Franciaországban egy ilyen morbid konstrukció). De most őszintén, mit lehet erre az otromba kérdésre válaszolni? A feleségem már nem húzza sokáig, én viszont még eléldegélek egy-két évet? Vagy mondja azt, hogy a lába ugyan már nem viszi, de vasszervezete van, megéri még a százat is? Nincsenek erre valami statisztikáik ott, az ingatlanügynökségnél? Bele kell így gázolni szegény bácsika lelkébe, most számolgasson, kalkuláljon? Édes Istenem...!