Egy korszak vége, egy újnak a kezdete

Amióta végleg elköltöztem Párizsból – vigyázva írom le ezt a szót, mert csak a legeslegvégén derül majd ki, mit hozott az élet – évente minimum kétszer azért vissza-vissza (szinte: haza)járok. Vásárolni, koncertre, találkozni barátnőkkel, négyévente szavazni, turistáskodni, vagy egyszerűen csak végigjárni az ismerős helyszíneket: Párizstól nem könnyű elszakadni. Nem is kell, szerencsére, közel vagyunk, másfél óra vonattal; néha kényelmesebb/praktikusabb is, mint amikor a külvárosból jártam be, embertelen dugókban.

A most hétvégi útnak az volt az apropója, hogy Z-nek sikerült eladnia a házát, el kellett hoznunk még pár zacskó holmit: két szekrény közé beesett, soha nem keresett (de annál nagyobb örömmel megtalált) szakácskönyvet, konyhai cuccokat, fali képeket, továbbá Boni szert tett a kocsim régi rendszámtáblájára, egy új lyukasztóra és számos kulcsra is. Utoljára léptünk be a házba, ami már szinte teljesen üres volt. És noha nem szerettem túlságosan ezt a házikót (sem a környéket), most mégis összeszorult a szívem, hiszen lezárult egy időszak. Tizennyolc évig jártam oda, másfél évig laktam is benne. Szinte napra pontosan öt éve történt, hogy beléptem az ajtaján – a ház akkor majdnem ugyanilyen üres volt, mint most – nagy hassal, nyolc hónapos terhesen, majd jöttek a bútoraim. Oda hoztuk haza Bonit a kórházból, ott tanult meg járni, ott élte le az első másfél évét. Ezt a másfél évet kicsit siratom, noha a döntés, hogy eladjuk, helyes volt, nem bántuk meg.

Miután végigkutattuk a garázst Bonival (ami nem kell, még ezen a héten megy a kukába), elmentünk az onnan kb. 10 kilométerre lévő vidámparkba. Még soha nem voltam ott, hiszen nem volt soha apropója. Kicsi, viszonylag olcsó vidámpark, nincs tömeg, a homok és a cow-boyok tematikájára: baromi jó volt, még mi is nagyon jól éreztük magukat. Estére beígértük Boninak a világító Eiffel-torony látványát, de mire beértünk Párizsba, és megvacsoráztunk, olyan késő lett, hogy a korai ébredés, a háromórás autóút és a vidámpark után nem lett volna okos dolog még gyalogolni is, és megvárni a 23 órát, hogy csillogjon a torony.

Valszeg az óvónő ültette el benne ezt az Eiffel-torony-mániát, hiszen tavaly is pont ilyentájt voltunk, akkor rá sem bagózott. Úgyhogy a vasárnapi programunk ez volt; elsétáltunk a napsütéses és (viszonylag) autómentes városban a toronyhoz, ahol igencsak előkelő helyezést értünk volna el egy „hogyan tegyünk boldoggá két perc alatt egy kisfiút” versenyben: kapott egy több színben világító bazári Eiffel-tornyot. Egész nap szorongatta, cipelte, be-és kikapcsolta, az ebéd alatt kirakta az asztalra stb. iszonyú aranyos volt.

Viszont teljesen meglepett, hogy micsoda lövés- és bomba(?)álló falakat húztak föl az Eiffel-torony aljára: az egészet bekerítik valami betonszilárdságú üveggel, ha jól láttam, két sorban is. Távolabb autók ellen védő hengereket tettek. Bemenni kapukon keresztül lehet. Fura volt látni ezt a kettősséget: egyrészt azt a sok színes tömeget, külföldi turistákat, gyerekeket, napsütést, másrészt egy halálosan komoly és gondolom iszonyú pénzt és erőforrást felemésztő, erődítmény-jellegű barikádot, ami a védelmet szolgálja ugyan, de ami mégiscsak elveszi a kedvet az ott gondtalanul flangálástól.