Identitás (1.)

Mit jelent számomra, hogy magyar vagyok?

Evidencia. Olyan, mint a nevem, az életkorom, a fizikai adottságaim: adottság, nagyjából megváltoztathatatlan. Büszke vagyok-e rá? Néha igen, amikor mondjuk lengyelnek, románnak gondolnak, és felvilágosítom az illetőt, hogy bizony én annál sokkal egzotikusabb teremtmény vagyok, se nem szláv, se nem latin. Meg vagyok-e magyar minőségemmel elégedve? Igen, de érzésem szerint sokkal könnyebb külföldön magyarnak lenni. Egyrészt nem szembesül az ember nap mint nap a plakátokkal, a korrupcióval, a Blaha Lujza térrel, másrészt viszont az én környezetemben (külföldi magyarok) kevés (alig van) elvakult migránsozó, gyűlölködő cigányozó stb. Továbbá az ember külföldön élve jól látja, hogy itt sem minden tökéletes, amit otthon úgy látom sokan elfelejtenek (pl. nem csak a magyar oktatási rendszert éri sok kritika, a franciát is). Én innen máshogyan (optimistábban) látom Magyarországot, biztosan mást mondanék, ha otthon élnék.

Nálunk szinte tökéletesen érvényesül a nyelvében él a nemzet kifejezés. Magyar vagyok, mert magyar az anyanyelvem; magyar az anyanyelvem, mert magyar vagyok. Ezen a nyelven számolok, értem meg a legjobban a magyarázatot, a szójátékot, kulturális utalást, referenciát, alszom el kevésbé egy előadáson, olvasok legszívesebben szépirodalmat. Múltkor beszéltem valakivel, aki elmondta, hogy számára nem fontos a (kétnyelvű) gyerekeinek a magyar identitása. Viszont nagyon szeretné, hogy jól beszéljenek magyarul, és hogy egymással is a magyart használják. Számomra amit mondott, az totális ellentmondás. A magyar nyelv a magyarság.

Vállalok-e sorsközösséget a magyarokkal általában? Valamilyen szinten biztosan. Április 8-án én is szomorú, értetlen voltam, bár nem követem figyelemmel napi szinten a magyar belpolitikát. Tehát javítom is: a magyarok felével érzek sorsközösséget, a másik fele, a kétharmadot megszavazók, számomra ismeretlen emberek, ismeretlen félelmekkel, ismeretlen prioritásokkal. Mintha kétféle Magyarország létezne. Ezért a hazaszeretet fogalmát is nehéz megragadnom. Szeretem a nyelvet, az irodalmat, a történelmet, a kötelező verseket, szeretem Budapestet és a kevés vidéki városokat, falvakat, amelyeket ismerek – ez a hazaszeretet? A magyar irodalom, hogy úgy mondjam, bennem él. Ha Szabó Magdát, Örkény Istvánt, Kosztolányit, Esterházyt, Nádas Pétert stb. bármikor előveszem, úgy érzem: őket olvasni a magyarság lényege.

Bevonulnék-e katonának, elmennék-e háborúba, feláldoznám-e az életemet hogy megvédjem a hazámat? Ezen most a Csendes Don apropójából is gondolkodtam, és kategorikus válaszom, hogy nem.

Vannak ún. magyar tulajdonságaim, szokásaim? Szerintem nem, Z. szerint igen. Ő mindig csodálkozik, milyen ajándékokat viszünk egymásnak: sajtot, kézipoggyászban? Gyümölcsöt, desszertnek? Szerinte túl közvetlen, néha nyers vagyok, ami állítása szerint a magyarokra jellemző. Most, hogy indulunk Budapestre, fölmentem a szomszéd nőhöz (akivel köszönésen és pár mondatos beszélgetésen kívül nem volt kapcsolatunk három évig), és egyenesen megkérdeztem, tudná-e locsolni Boni veteményesét, amíg nemvagyunk itt. Úgy gondoltam, ha nem tudja, akkor majd megmondja. A férjem szerint viszont ilyen kérést nem utasíthat vissza senki, kvázi csapdába csaltam a nőt azzal, hogy így rátörtem.

Kajaügyileg vagyok a legkevésbé magyar. Sőt, azt mondhatnám, étkezés szempontjából inkább francia vagyok (pedig egyszer azt olvastam a new york-i bevándorlókról, hogy a különböző generációk előbb veszítik el a saját anyanyelvüket, mint az étkezési szokásaikat). Amikor Budapesten vagyunk, szívesen eszem egyszer-egyszer meggylevest, rántott húst csalamádéval, mákos kiflit, de nem különösebben hiányzik.

Nem állok szóba senkivel külföldön csak azért, mert magyar. Nem szeretnék hazaköltözni (még) (majd egyszer, talán). Húsz éve rendszeresen járok Magyarországra, hét-nyolc hónap után már honvágyam és mehetnékem van: be kell járnom az életem (gyerekkorom) fontos helyszíneit, meg kell néznem, mi mennyit változott. Emlékek kötnek oda, családtagok (bár nem tudom mit mondjak arra, hogy a mamám megint elfelejtette, hogy mikor érkezünk...).

Múltkor mondtam Boninak, hogy ugye tudja-e, hogy lassan jön a tavaszi szünet, indulni fogunk haza. Olyan vicces volt, láttam magunkat, mint valami filmben: bevándorló anyuka az itt született kisfiával, aki éppen ereszti a francia gyökereit, és aki négy és fél év alatt franciább kezd lenni a saját anyjánál, és akiket tulajdonképpen egy világ választ el egymástól. Értetlenül bámult rám. Szereti Budapestet, várja az együtt töltött időt, a rokonokat... na de ő nem hazamegy. Ő vendégségbe megy.

(Persze négy és fél év nagyon kevés. Mi a szüleimmel 2 és 16 éves korom között, valamint 16 és 21 korom között két különböző lakásban éltünk, és e második legalább olyan fontos a számomra, mint az első. Pedig az csak öt év volt.

Aztán az is lehet, hogy amikor Boni felnőtt lesz, addigra már olyan nagy lesz a fluktuáció, a jövésmenés, a keveredés, hogy inkább fogják magukat európaiaknak érezni az emberek, mintsem magyarnak vagy franciának, ki tudja.)