Fekete árnyék

Kb. 10 éves és 36–38 éves korom között rendszeresen voltak hirtelen rámtörő és megmagyarázhatatlan rosszkedv-rohamaim. Ezekkel nőttem fel és éltem együtt. Olyan minden-szar-és-minden-mindegy típusú, amikor az ember egy gödör alján érzi magát. Nem kell drámára és könnyekre gondolni, egyszerűen csak két-háromnaponta jelentkező pár órás rossz kedvre, búskomorságra, lehangoltságra, kedveszegettségre. Főleg télen, főleg vasárnap délutánonként, főleg, ha egyedül voltam. És meg voltam róla győződve, hogy ez a normális.

Alig tudom ma már elképzelni. Egyáltalán nem tudom felidézni az érzést! Sőt, a fenti leírást is csak úgy tudtam rekonstruálni, hogy ha magára a rossz kedvre nem is, de valamennyire emlékszem még azokra a gondolatokra és elhatározásokra, amelyek ilyenkor fogantak meg bennem: ugyanis minden ilyen eset úgy végződött, hogy elhatároztam, szívósabb leszek és nem fog leütni a lábamról egy kis rosszkedv. Mindig ezzel ostoroztam magam és mindig fogadkoztam, hogy márpedig nem és nem, nem kerülök padlóra. Konkrétan emlékszem egy pillanatra, az Üllői uóton mentünk autóval, kinéztem az ablakon a körút előtt, és arra gondoltam: na jó, vége, ez volt az utolsó, mostantól mindig vidám leszek, nem igaz már basszus, hogy micsoda penészvirág vagyok.

Az okot nem tudom. Lehet, hogy nem is nagyon volt. Azt hittem, ez az ürességérzés az emberi lét velejárója, inkább csak küzdöttem ellene, minthogy megpróbáltam volna elemezni vagy kibeszélni. Így utólag sem tudok mit mondani, mi volt ez? Hiszen mindez alatt a hosszú idő alatt is voltam boldog, szerelmes, lelkes, ambiciózus – máskor meg csalódott és boldogtalan. De az éppen adott általános közérzetemtől függetlenül a rosszkedv időről időre előjött. Tehettem volna valamit ellene? Gyenge voltam?

Mindenesetre ez a hendikepp, amely szervesen hozzám tartozott, amelytől mindig kicsit tartottam és amelyet bele kellett kalkulálnom a mindennapokba, és amely nagy lendülettel, rendszeresen és logikátlanul érkezett, letaglózott és pár óra múlva kifúlt, szóval ez az egész eltűnt a semmibe. Voltnincs. Elfújták. Hírmagja sem. De vajon mitől, hogyan? Két tippem van: a gyerek vagy az öregedés. A fiam, ezt nem kell magyarázni, teljesen más perspektívába helyezi az egész életemet, a hétköznapoktól elkezdve a vakációig. Az öregedés pedig arra figyelmeztet, hogy minden percet maximálisan ki kell használni, még a szitáló esős februári estéket is, hiszen minden egyes perc megismételhetetlen és rohanunk a végállomás felé.

Bárhogyan legyen is, én soha nem gondoltam volna, hogy ettől a szarságtól egyszer csak megszabadulok. Persze előfordul ma is, hogy elkeseredett, nyomi, ideges, bosszús, türelmetlen, enervált, nyugtalan stb. vagyok, de rossz kedvű évek óta nem voltam. És basszus mennyivel jobb így!