A világ egyik legnehezebb foglalkozása

Úgy tűnik, takarítani csak a nagyon ügyesek, elhivatottak és motiváltak tudnak – legalábbis ezt a tapasztalatot szűrtem le tízenvalahány takarítónő munkájából, akik az elmúlt években felvonultak nálunk.

Az egyik például megérkezése után, kézmosás nélkül, magassarkúban esett neki a konyhának, hogy elpakolja a tiszta edényeket. Ugyanez a nő a kivasalt ruhákat a bőröndömre pakolta rá, arra, amit Európa repülőterein húzok végig évek óta és ami csomagtartókban szokott hánykolódni. Volt egy másik nő, az meg egyenesen csizmában takarított mindaddig, amíg rá nem szóltam, hogy azért a porszívózáshoz vegye le (alig bírta levenni).

Egyszer az egyik sokáig nem jött, akkor elővettem a porszívót, hogy fölporszívózzak. Rájöttem, hogy a porzsák valszeg hónapok óta dugig tele van. Oda egy árva szösz sem fért már be – a nő teljesen feleslegesen huzigatta a porszívót ide-oda, az bizony nem szívott (de mióta?).

Az a csaj, akitől most fogunk megválni, rendszeresen megy el idő előtt és úgy, hogy a szemeteseket nem ürítette ki, az ágy alatt nem takarított, de volt, hogy Bonhomme szobájához hozzá sem nyúlt. Egy másik pedig, miután negyedórát kávézgatott (anno mindig megkérdeztem, kérnek-e kávét), arra a kérésemre, hogy takarítson ki a pelenkázóasztal mögött is, azt válaszolta, hogy nem biztos, hogy lesz rá ideje.

Volt egy nő, aki teljesen úgy nézett ki, mint egy prostituált. Azon tanakodtunk, hogy vajon a szomszédok mit gondolhatnak? Na de ő legalább jól takarított, igaz, hogy valamiért viszont mezítláb.

A szupertiszta, gyors, szimpi lány, aki olyan csillogó rendet rakott, hogy azt egy hét alatt sem tudtam összekoszolni (akkor még egyedül laktam) viszont kirúgott! Nem fértem már bele az idejébe, a sokgyerekes, nagy háztartást vezető, kupis családok mellé.