Ez az egy év bölcsi nekünk elsősorban és leginkább a betegségeket jelentette: rotavírus, bárányhimlő, középfülgyulladás (5x10 nap antibiotikumkúrával), streptococcusos egy egyéb vírusos torokgyulladások stb. Télen két hónapig kapott Bonikám vitaminokat, volt olyan időszak, hogy szegénykém egyszerre öt gyógyszert is szedett. Pótlapokat kellett az egészségügyi kiskönyvébe ragasztani, és januárban asszem minden héten mentünk a dokihoz – rémes telünk volt, de még júniusban is kétszer volt beteg.
Azt remélem, beigazolódik, amit mindenki (doki, ovónéni, barátnő) mond: az első évvel letudtuk a durva megbetegedéseket és így az ovira már ellenállóbb lesz.
A reggeli sírásokat én viseltem a legnehezebben, állítólag Boni 5 perccel azután, hogy otthagytam, vígan játszott. Lehet, hogy ekkora nagy színész, de velem még ma is eljátszotta a hattyú halálát, utolsó puszi! utolsó ölelés! – zokogta, miközben nem lehetett lefejteni rólam. Persze most már edzettebb vagyok, nem csinálok én sem nagyjelenetet.
Az, hogy mi zajlik konkrétan a bölcsiben, rejtély, Boni magasról tojik válaszolni a kérdéseinkre. Szerintem benne sem marad meg nagyon mélyen, mert előfordul, hogy találkozunk a csoporttársaival a játszón, és nem ismeri föl őket. (Ez valszeg egyéni sajátosság lehet. Egyszer húsvétkor az ügyeleten összefutottunk egy kislánnyal, aki vígan köszöntötte: Bonhomme, Bonhomme! – az anyukával meglepődve néztünk egymásra, honnan ismeri az ő lánya az én fiamat? Szóval nem minden gyerek ilyen közönyös.)
Ha egy szóval kellene leírnom a bölcsit, akkor azt mondanám: nagyüzem. Szimpik voltak ugyan a gondozónők, de csak addig a határig érdeklődtek Boni iránt, amíg azt a munkájuk megkívánta. Egy kivételével soha nem láttam a szemükben valódi kiváncsiságot, melegséget; profin, automatikusan végezték a munkájukat, ahogyan itt egyébként ez el van várva. Az anyáskodás, a kivételezés, a lelki diszpozíció boncolgatása vagy túlzott figyelembe vétele az egyenlőség országában, ahogy én látom, nem igazán elvárt.
Volt egy érdekesség: szinte minden délután azt mondták nekünk, hogy Boni sokat és jól evett, húst, köretet, zöldséget, sajtot stb. Itthon viszont össze kell neki mindent (főleg a húst és a zöldséget) turmixolni ahhoz, hogy megegye, szóval hittük is ezt, meg nem is. Erre most nyáron mit látok a szüleimnél? Bonikám mint egy kisangyal megette amit a mamám eléje tett, válogatás nélkül, jóízűen, repetát is kérve, ha nem voltunk ott. Mondanom sem kell, azóta nem főzünk külön a kis manipulátornak.
2016. augusztus 31., szerda
2016. augusztus 29., hétfő
Egy nő panaszai
Elegem van abból, hogy amikor hétvégén hazaérünk valahonnan, nekem egyszerre kell:
- levennem a szaladgáló Bonhomme lábáról a szandált, hogy nehogy összejárja a lakást,
- megmosnom a kezét és megakadályoznom, hogy sikongatva játsszon a szappanal,
- WC-re kísérnem, noha ezer más szaladgálnivalója van,
- magamnak is WC-re mennem, szandált levennem,
- eltakarítanom az elindulás előtti kupi nyomait,
- föltenni vizet a vacsihoz,
- egyéb random házimunkát tűzoltásszerűen elvégezni,
MIKÖZBEN a férjem csak szép elegánsan leül a kanapéra és belekezd abba az egy órás gitárgyakorlásba, ami neki JÁR. Ma este meg mertem szakítani a koncertet, mert miközben Boni rajtam lógott, hogy keressem meg a kinyithatós ajtójú kocsiját ÉS közben hajtogattam a ruhákat ÉS fél szemmel véglegesítettem egy online nagybevásárlás-rendelést, probléma merült fel a bankkártyával, és el kellett kérnem a gitárművész úr telefonját. Erre ő mérgesen felcsattant, hogy
- Nem igaz, hogy nem tudok nyugodtan gitározni ebben a házban!
Nem tudom, szerintem egyszerűbb lett volna, ha a gitárját vette volna feleségül!
(most mérgemben sztrájkolok és blogolok)
- levennem a szaladgáló Bonhomme lábáról a szandált, hogy nehogy összejárja a lakást,
- megmosnom a kezét és megakadályoznom, hogy sikongatva játsszon a szappanal,
- WC-re kísérnem, noha ezer más szaladgálnivalója van,
- magamnak is WC-re mennem, szandált levennem,
- eltakarítanom az elindulás előtti kupi nyomait,
- föltenni vizet a vacsihoz,
- egyéb random házimunkát tűzoltásszerűen elvégezni,
MIKÖZBEN a férjem csak szép elegánsan leül a kanapéra és belekezd abba az egy órás gitárgyakorlásba, ami neki JÁR. Ma este meg mertem szakítani a koncertet, mert miközben Boni rajtam lógott, hogy keressem meg a kinyithatós ajtójú kocsiját ÉS közben hajtogattam a ruhákat ÉS fél szemmel véglegesítettem egy online nagybevásárlás-rendelést, probléma merült fel a bankkártyával, és el kellett kérnem a gitárművész úr telefonját. Erre ő mérgesen felcsattant, hogy
- Nem igaz, hogy nem tudok nyugodtan gitározni ebben a házban!
Nem tudom, szerintem egyszerűbb lett volna, ha a gitárját vette volna feleségül!
(most mérgemben sztrájkolok és blogolok)
2016. augusztus 26., péntek
Egy lüke és vaksi nagynéni esete a fényképpel
Hogy lehettem olyan hülye, hogy fotón összekevertem a húgom 2 hónapos csecsemőjét Bella barátnőm 7 hónapos kislányával??
A húgom nyaral és kb. kétnaponta váltunk üziket, illetve küldözgetjük egymásnak a fiainkról a fotókat (hogy ezt is megértük!! Még mindig nem ocsúdtam fel a döbbenetből). Tegnap is épp cseteltem vele Viberen, amikor hirtelen Bella barátnőm (akit a szülinapja miatt reggel köszöntöttem) fényképet küdött Linda nevű kislányáról (szintén a Viberen), és akit a nagy üzenetváltásban Jonatánnak véltem.
Jujj, itt meg sem ismerem! Kiszőkült a haja?
- írtam Bellának, akiről épp fogalmam sem volt, hogy online, hiszen én azt hittem, a húgommal csetelek.
Igen, szőke és világoskék szeme van!
- írta vissza Bella büszkén, én pedig még mindig azt hittem, hogy a húgommal levelezek. Tiszta hülyének is néztem, hiszem Jonatán szeme színe MINDENNAPOS téma a családban: fogadások köttettek, állandóan Mendelre való hivatkozások röpködnek a levegőben, domináns és recesszív gének esélyeit latolgatjuk a papa felmenői között stb., szóval az, hogy kék, az nem újdonság, még a színkódját is tudjuk kábé!
Hú, nem cseréltétek el egy kis horváttal véletlenül? + százezer vigyori fej
- kapta meg az üzit tőlem Bella, és kötélből kellett, hogy legyenek az idegei, hogy nem küldött el a fenébe... de úgy tűnt, nem lepődött meg ezen a húgomnak szánt üzeneten (Horvátországban nyaralnak). Már majdnem megírtam neki, hogy milyen érdekes, Bonikám 2 hónaposan nem nevetett ennyit, mire leesett, hogy az a gyerek nem is a Jonatán, és hogy ne is a húgomnak írok.
Jobban megnézve a gyereket, hát tényleg nem hasonlít Jonatánra, meg nagyobb is... Ekkor bejött a szobába a férjem, én meg gondoltam, letesztelem.
- Nézd a Jonatánt..!
Mutattam neki nagy furfangosan a kislány fényképét, miközben várakozva figyeltem, ő is eltéveszti-e.
- De hát ez nem is ő! - jött megütközött hangon a helyes válasz.
Szerintem úgy történhetett a tévedés, hogy mivel több dolgot is csinálok egyszerre (rosszul, ezek szerint), csak felületesen néztem meg a fotót. És mivel a húgommal gyakran csetelek, ellenben Bellával kb. csak fél évente, az volt a prekoncepcióm, hogy ha babafotó jön Viberen, az csakis a húgomtól jöhet. Ez a kis Jonatán baba meg annyira korán kezdett el mindent csinálni, hogy csak kicsit csodálkoztam el, hogy milyen kis dundi meg szöszi lett pár nap horvát tengerparttól!
A húgom nyaral és kb. kétnaponta váltunk üziket, illetve küldözgetjük egymásnak a fiainkról a fotókat (hogy ezt is megértük!! Még mindig nem ocsúdtam fel a döbbenetből). Tegnap is épp cseteltem vele Viberen, amikor hirtelen Bella barátnőm (akit a szülinapja miatt reggel köszöntöttem) fényképet küdött Linda nevű kislányáról (szintén a Viberen), és akit a nagy üzenetváltásban Jonatánnak véltem.
Jujj, itt meg sem ismerem! Kiszőkült a haja?
- írtam Bellának, akiről épp fogalmam sem volt, hogy online, hiszen én azt hittem, a húgommal csetelek.
Igen, szőke és világoskék szeme van!
- írta vissza Bella büszkén, én pedig még mindig azt hittem, hogy a húgommal levelezek. Tiszta hülyének is néztem, hiszem Jonatán szeme színe MINDENNAPOS téma a családban: fogadások köttettek, állandóan Mendelre való hivatkozások röpködnek a levegőben, domináns és recesszív gének esélyeit latolgatjuk a papa felmenői között stb., szóval az, hogy kék, az nem újdonság, még a színkódját is tudjuk kábé!
Hú, nem cseréltétek el egy kis horváttal véletlenül? + százezer vigyori fej
- kapta meg az üzit tőlem Bella, és kötélből kellett, hogy legyenek az idegei, hogy nem küldött el a fenébe... de úgy tűnt, nem lepődött meg ezen a húgomnak szánt üzeneten (Horvátországban nyaralnak). Már majdnem megírtam neki, hogy milyen érdekes, Bonikám 2 hónaposan nem nevetett ennyit, mire leesett, hogy az a gyerek nem is a Jonatán, és hogy ne is a húgomnak írok.
Jobban megnézve a gyereket, hát tényleg nem hasonlít Jonatánra, meg nagyobb is... Ekkor bejött a szobába a férjem, én meg gondoltam, letesztelem.
- Nézd a Jonatánt..!
Mutattam neki nagy furfangosan a kislány fényképét, miközben várakozva figyeltem, ő is eltéveszti-e.
- De hát ez nem is ő! - jött megütközött hangon a helyes válasz.
Szerintem úgy történhetett a tévedés, hogy mivel több dolgot is csinálok egyszerre (rosszul, ezek szerint), csak felületesen néztem meg a fotót. És mivel a húgommal gyakran csetelek, ellenben Bellával kb. csak fél évente, az volt a prekoncepcióm, hogy ha babafotó jön Viberen, az csakis a húgomtól jöhet. Ez a kis Jonatán baba meg annyira korán kezdett el mindent csinálni, hogy csak kicsit csodálkoztam el, hogy milyen kis dundi meg szöszi lett pár nap horvát tengerparttól!
2016. augusztus 24., szerda
Miért sikeres a kormány plakáthadjárata?
Azt hiszem, soha semmi nem háborított még föl ennyire a kormány politikájában, mint ezek a plakátok. Itt vége is érhetne ez a poszt, mert úgy vagyok ezzel, mint az Iskola a határon valamelyik főhőse (Medve?): értse meg ennyiből mindenki, mire gondolok, ne kelljen magyarázkodnom, hiszen annyira evidens.
Nem azt mondom ugyanakkor, hogy a menekültproblémát a szönyeg alá kell söpörni, és hogy bárkit, bárhonnan, gondolkodás nélkül be kellene fogadni Európába. Tökre nem értek a témához, fogalmam sincs, van-e ennyi lakóhely, állás, infrastruktúra stb. Nem értem, miért csak azokról az emberekről beszélünk, akik az életük kockáztatásával – illegálisan, vagy ahogy PC mondják: irregulárisan – már bejutottak Európába; és mi van a többiekkel? Úgy jártak? Fogalmam sincs, van-e létjogosultsága az ortodox (és itt most a bárányvágásra, a burkára stb. gondolok) muzulmán kisebbségnek Európában. Látok magam körül, főleg Franciaországban és Belgiumban, két, a vallás mentén kettéosztott, párhuzamos társadalmat, egy iszonyú és elképesztő jobbra tolódást, integrációs gondokat és azt érzékelem, hogy hiányzik a párbeszéd. Látok jóindulatú és lelkes embereket, akik a kis világukban (munkahely, baráti kör, gyerekek baráti köre, lakóhely) szinte egyáltalán nem találkoznak muzulmánokkal, menekültekkel meg aztán végképp csak akkor, ha egyszeri-kétszeri felbuzdulásukban elmennek segíteni. És ismerek olyan városokat Párizs környékén, ahol a buszon minden nő csadort hord, ahol az ember nem mer bemenni a kávézóba (előítélet? valós félelem?), és ahol egymás után sorakoznak a halal éttermek, húsboltok.
El tudom hinni, hogy többféle megoldás, vélemény létezik, és noha az emberszeretet azt diktálja, hogy minden menekülőn segítenünk kell, el tudom azt is fogadni, ha valaki gazdasági, társadalmi stb. megfontolásokra hivatkozva nem így gondolja.
A gyűlöletet, a félelemkeltést, a butaságot, a félrevezetést, a hibás érvelést és a hazugságot nem tudom elfogadni. Ezeknek a plakátoknak a szövege, sőt, magának a referendumnak a kérdése is, félelmetes manipulációról tesz tanúbizonyságot, és azt vallom: aki e kampányt nem ítéli el mélységesen, az nem csak, hogy jó ember, de intelligens ember sem lehet.
Ismerek szimpi és normális fideszest: LB barátnőm pl. az. Vajon egyetért-e azzal, hogy a bevándorlási válság miatt megnövekedett a nők elleni erőszak száma, illetve hogy minden bevándorló terrorista, amint azt a plakátok sugallják? Őszintén megmondom: nem merem tőle megkérdezni. Nagyon félek attól, hogy igent mond – pedig ismerem! Nemmel kellene válaszolnia: értelmes, humanista, érzékeny nőről van szó!
Tovább megyek: mivel nyilvánvalóan igent kell válaszolnia (hiszen hithű fideszes), nincs is kedvem felhívni telefonon. Meg fog változni a véleményem róla, ha erre terelődik a szó és kiderül. Mint ahogy egyre jobban, egyre zsigerből, egyre fröcsögősebben, egyre vadabbul: gyűlölöm Magyarország kormányát.
Nem azt mondom ugyanakkor, hogy a menekültproblémát a szönyeg alá kell söpörni, és hogy bárkit, bárhonnan, gondolkodás nélkül be kellene fogadni Európába. Tökre nem értek a témához, fogalmam sincs, van-e ennyi lakóhely, állás, infrastruktúra stb. Nem értem, miért csak azokról az emberekről beszélünk, akik az életük kockáztatásával – illegálisan, vagy ahogy PC mondják: irregulárisan – már bejutottak Európába; és mi van a többiekkel? Úgy jártak? Fogalmam sincs, van-e létjogosultsága az ortodox (és itt most a bárányvágásra, a burkára stb. gondolok) muzulmán kisebbségnek Európában. Látok magam körül, főleg Franciaországban és Belgiumban, két, a vallás mentén kettéosztott, párhuzamos társadalmat, egy iszonyú és elképesztő jobbra tolódást, integrációs gondokat és azt érzékelem, hogy hiányzik a párbeszéd. Látok jóindulatú és lelkes embereket, akik a kis világukban (munkahely, baráti kör, gyerekek baráti köre, lakóhely) szinte egyáltalán nem találkoznak muzulmánokkal, menekültekkel meg aztán végképp csak akkor, ha egyszeri-kétszeri felbuzdulásukban elmennek segíteni. És ismerek olyan városokat Párizs környékén, ahol a buszon minden nő csadort hord, ahol az ember nem mer bemenni a kávézóba (előítélet? valós félelem?), és ahol egymás után sorakoznak a halal éttermek, húsboltok.
El tudom hinni, hogy többféle megoldás, vélemény létezik, és noha az emberszeretet azt diktálja, hogy minden menekülőn segítenünk kell, el tudom azt is fogadni, ha valaki gazdasági, társadalmi stb. megfontolásokra hivatkozva nem így gondolja.
A gyűlöletet, a félelemkeltést, a butaságot, a félrevezetést, a hibás érvelést és a hazugságot nem tudom elfogadni. Ezeknek a plakátoknak a szövege, sőt, magának a referendumnak a kérdése is, félelmetes manipulációról tesz tanúbizonyságot, és azt vallom: aki e kampányt nem ítéli el mélységesen, az nem csak, hogy jó ember, de intelligens ember sem lehet.
Ismerek szimpi és normális fideszest: LB barátnőm pl. az. Vajon egyetért-e azzal, hogy a bevándorlási válság miatt megnövekedett a nők elleni erőszak száma, illetve hogy minden bevándorló terrorista, amint azt a plakátok sugallják? Őszintén megmondom: nem merem tőle megkérdezni. Nagyon félek attól, hogy igent mond – pedig ismerem! Nemmel kellene válaszolnia: értelmes, humanista, érzékeny nőről van szó!
Tovább megyek: mivel nyilvánvalóan igent kell válaszolnia (hiszen hithű fideszes), nincs is kedvem felhívni telefonon. Meg fog változni a véleményem róla, ha erre terelődik a szó és kiderül. Mint ahogy egyre jobban, egyre zsigerből, egyre fröcsögősebben, egyre vadabbul: gyűlölöm Magyarország kormányát.
2016. augusztus 19., péntek
Gondolatok Esterházy halála kapcsán
1) Én Esterházy Péter könyveiből tanultam azt (pontosabban: én azt tanultam EP könyveiből), hogy mindent le lehet írni, mindenre vannak szavak. Nagy felismerés volt, amikor rájöttem, hogy bármi történjék is – ciki, kellemetlen, szomorú, felháborító stb. esemény –, szavakba lehet azt önteni, azaz el lehet úgy mesélni, hogy emberinek hasson; el lehet venni a dolog kellemetlen élét, a cikiből vicceset csinálhatunk, a szomorút könnyebb elviselni, a felháborítóban megtalálhatjuk az univerzálist. Arra is pontosan emlékszem, hogy a Harmonia Caelesis melyik részénél döbbentem rá a szöveg és az irodalom eme erejére. Kell ehhez persze egy olyan nyelvi virtuóz, mint EP volt (rémes ez a múlt idő), de a lehetőség megvan: szavakkal minden megmagyarázható, árnyalható, könnyebbé tehető, feldolgozható. (Hú, nem tudom, érhető vagyok-e.. De annak reménye, hogy egyszer ezt el tudjam magyarázni, vagy hogy valaki elmagyarázza ezt helyettem, FENNÁLL.)
2) Kiütközött a Z és én köztem létező nyelvi különállás: olyan érzésem van, mintha két külön világban élnénk. Soha nem fogja megérteni Esterházy irodalmi nagyságát, hiába a jóindulatú (néha: leereszkedő) igyekezet, amellyel meg szeretné érteni, miért is volt EP ennyire ünnepelt író, mi tette őt ilyen naggyá? Le is beszéltem egyébként arról, hogy fordításban olvasson bármit is: minek? Hogyan lehetne lefordítani pl. ezt a mondatot: „lévén ő egy hármasiker [...] az elbeszélőmód száma már jelzi is a tömör szomorúságot, mely az Olvasóra háramol”? Vagy ezt: „anyám akkor már terhes volt az öcsémmel, vagy áldott állapotban, ez csak később dőlt el”. Néha felsóhajtok és kiszakad belőlem, hogy ugye tudja, hogy a magyar irodalom 20 év EP-munkássággal lett szegényebb (ennyi mondanivalója gondolom még simán lett volna) és hogy ez behozhatatlan veszteség? Tisztába van-e vele, hogy mekkora csapás érte a magyarokat azzal (nem a fideszi magyarság, hanem az EP-magyarság értelmében használom ezt a szót), hogy soha többé nem olvashatnak új EP-köteteket? Erre csak megvonja a vállát, hogy „Balzac sem él már”. Így őrölgetünk szépen két külön malomban, én pl. Balzac zsenialitását nem érzem át, hiába olvashatom eredetiben.
3) Úgy érzem, mindent újra kell olvasnom, sőt: néha elfog az a gondoloat, hogy ha életem végéig Esterházy-t kellene olvasnom, akkor sem maradnék le semmiről.
4) Az általam olvasott nekrológok egyike sem tetszett. Az ember Esterházyól írván hajlamos lesz önkéntelenül is elesterházyasodni egy picit, annyira ragadós a stílusa. Az ÉS-ben találtam ezt a rövid részvétnyilvánítást, ami nekem a legjobban tetszett:
„A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöksége megtörten gyászolja Esterházy Pétert. Halálával nemcsak a kortárs irodalmat érte pótolhatatlan veszteség, hanem a magyar közéletet is. Világirodalmi rangú életműve, szabad, független szellemisége sokunk zsinórmértéke volt. Feledhetetlen alakja innentől fájó hiányával lesz velünk.”
2) Kiütközött a Z és én köztem létező nyelvi különállás: olyan érzésem van, mintha két külön világban élnénk. Soha nem fogja megérteni Esterházy irodalmi nagyságát, hiába a jóindulatú (néha: leereszkedő) igyekezet, amellyel meg szeretné érteni, miért is volt EP ennyire ünnepelt író, mi tette őt ilyen naggyá? Le is beszéltem egyébként arról, hogy fordításban olvasson bármit is: minek? Hogyan lehetne lefordítani pl. ezt a mondatot: „lévén ő egy hármasiker [...] az elbeszélőmód száma már jelzi is a tömör szomorúságot, mely az Olvasóra háramol”? Vagy ezt: „anyám akkor már terhes volt az öcsémmel, vagy áldott állapotban, ez csak később dőlt el”. Néha felsóhajtok és kiszakad belőlem, hogy ugye tudja, hogy a magyar irodalom 20 év EP-munkássággal lett szegényebb (ennyi mondanivalója gondolom még simán lett volna) és hogy ez behozhatatlan veszteség? Tisztába van-e vele, hogy mekkora csapás érte a magyarokat azzal (nem a fideszi magyarság, hanem az EP-magyarság értelmében használom ezt a szót), hogy soha többé nem olvashatnak új EP-köteteket? Erre csak megvonja a vállát, hogy „Balzac sem él már”. Így őrölgetünk szépen két külön malomban, én pl. Balzac zsenialitását nem érzem át, hiába olvashatom eredetiben.
3) Úgy érzem, mindent újra kell olvasnom, sőt: néha elfog az a gondoloat, hogy ha életem végéig Esterházy-t kellene olvasnom, akkor sem maradnék le semmiről.
4) Az általam olvasott nekrológok egyike sem tetszett. Az ember Esterházyól írván hajlamos lesz önkéntelenül is elesterházyasodni egy picit, annyira ragadós a stílusa. Az ÉS-ben találtam ezt a rövid részvétnyilvánítást, ami nekem a legjobban tetszett:
„A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöksége megtörten gyászolja Esterházy Pétert. Halálával nemcsak a kortárs irodalmat érte pótolhatatlan veszteség, hanem a magyar közéletet is. Világirodalmi rangú életműve, szabad, független szellemisége sokunk zsinórmértéke volt. Feledhetetlen alakja innentől fájó hiányával lesz velünk.”
2016. augusztus 17., szerda
Munkahelyi teszt
Honnan ismerhetők föl azok az emberek, akik egy hónap nyaralás után tértek vissza az irodába?
Elfelejtették (-tük) a benti jelszavaikat!
De végülis ez volt a CÉL, hátnem?!
2016. augusztus 14., vasárnap
A millió dolláros (őskövület) bébi kimagyarázza magát
Régebben még a lépcsők is alacsonyabbak voltak, úgy bizony!
2016. augusztus 13., szombat
Szuvenírek
Pakoltam a régi cuccaim között, és mit találok?
Ezt meg a papám bányászta elő valami padlásról Boninak. Egyelőre a tekergetési funkciója jobban érdekli, mint a Mazsola, de eljön még az ideje ennek is!
Ezt pedig bv-től kaptuk, akinek ezúton is ki szeretném fejezni ÖRÖK hálámat. Boni imádja, ahogy anno én is imádtam!
2016. augusztus 7., vasárnap
Sz, zs, s, z és a hosszú magyar szavak
Ez a telefonbeszélgetés franciául hangzott el:
- Szia, na ott vagytok? Boni játszik? Simán odataláltál?
- Na, már akartalak hívni. Itt vagyunk egy játszótéren, de ez nem a Károlyi kert...
- Eltévedtél? Nem a Magyar utcán mentél be? Hol vagytok??
- Úgy mentem, ahogy montad. És ismerős is a hely. De ez a Tizsér Parkoló!
- Mi?? Egy parkolóban játszik??
- Nem, nyugi, játszótéren vagyunk, de az van kiírva, hogy Tizsér Parkoló... vagy Parkologató....
- Átnevezték a Károlyi kertet? Nem értem.
- Hát lehet, mert most az a neve, hogy Tizsér...
- ...na várj, mindjárt ott vagyok, most szálltam le a villamosról. Nem értek semmit. Megyek!!
Amikor odaértem a Károlyi kert bejáratához, alig bírtam abbahagyni a röhögést. Az volt kiírva: Tisztelt parklátogató!
Persze ha kicsit felemelte volna a fejét.... Ahelyett, hogy fura magyar szavakat próbált volna kisilabizálni....
2016. augusztus 5., péntek
Az én különbejáratú egzisztenciális kérdésem
Én már nem szeretem, ha fotóznak (ha fotózva vagyok) és nem igazán szeretek tükörbe nézni sem, mióta az évek múlása ennyire a külsőm rovására megy. Most viszont kicsit megnövesztettem a hajamat és göndören hagyom, sőt, kétoldalt még egy-egy csattal is megtámogatom, és így - ha nem is látom magamat szépnek - néha jó érzés fog el a tükör előtt. Az is előfordul néha, hogy meg vagyok leelégedve a látvánnyal!
Viszont! Amióta kicsit megnövesztettem a hajamat és göndören hagyom, sőt, kétoldalt még egy-egy csattal is megtámogatom, csupa negatív visszajelzést kapok mindenkitől. Hogy állítólag nem jó a frizurám! A férjem gyakran magától, azaz kérdezés nélkül is készségesen véleményezi, valahogy így: "MA ELÉG BÉNA A HAJAD". Egyszer kupánvágom. És mondom, ezt olyan napokon, amikor én boldogan bámulom a tükörképemet.
El kell döntenem, kinek szeretnék tetszeni: magamnak vagy a környezetemnek??
Viszont! Amióta kicsit megnövesztettem a hajamat és göndören hagyom, sőt, kétoldalt még egy-egy csattal is megtámogatom, csupa negatív visszajelzést kapok mindenkitől. Hogy állítólag nem jó a frizurám! A férjem gyakran magától, azaz kérdezés nélkül is készségesen véleményezi, valahogy így: "MA ELÉG BÉNA A HAJAD". Egyszer kupánvágom. És mondom, ezt olyan napokon, amikor én boldogan bámulom a tükörképemet.
El kell döntenem, kinek szeretnék tetszeni: magamnak vagy a környezetemnek??
2016. augusztus 2., kedd
Ennyit erről
Vasárnap tempolomban voltunk. Az úgy történt, hogy egy játszótéren akartuk megvárni Z-t, amikor egy szempillantás alatt hatalmas vihar kerekedett a semmiből. Gyorsan összepakoltam a vonatokat, autókat, szúnyogrisztót stb. és a közeli templom felé vettük az irányt Bonival. Már úgyis beszéltük, hogy bemegyünk egyszer - gondoltam. Fél szemmel azt még játszás közben is észrevettem azért, hogy a templom előtt szépruhában gyülekeznek az emberek, ezért mielőtt bementünk volna, lehalkítottam a telefont és küldtem egy üzit Z-nek: - Tempolmban vagyunk. Vihar!
Bent már énekeltek. Kicsi templom volt, talán max. ötvenen férhetnek el benne, így nagyon családias hangulat közepébe toppantunk be: rajtam viszont lenge nyári ruha, kezemben játszószerek, Bonin sapka (ezt levettem), megpróbáltam tehát a lehető legkisebbre összehúzni magam (magunkat) és a hátsó sorban leülni. Egy néni odanyújtott egy zsoltárkönyvet, Boni mohón elkapta, imád szolmizálni (lá-láááá! mi-szóóóó!). Meg is találtuk egyébként az éneket, még dudorásztunk is, amikor látom, hogy Z. folyamatosan hív telefonon.
Nem lehet ám őt lenyomni, mert nem adja föl. Amikor hatodszorra hívott, küldtem neki egy szigorú, ámde velős üzenetet: Mise! Akkor elhallgattak és kezdődött az istentisztelet. Örültem, hogy a kis pogány Bonikám egy ilyenen is részt vehet, és én is reméletem (mindig remélem), hogy érdekes lesz, esetleg megtérek: hát nem sokkal jobb lehet abban a biztos tudatban élni, hogy egyrészt nincsenek véletlenek, hanem eleve elrendeltetés van, másrészt pedig, mennyország is létezik, ahol a jó elnyeri a jutalmát? Ahelyett, hogy az ember (mint én) azt hinné, hogy döntéshelyzetek vannak, ahol bizony el lehet cseszni mindent, és hogy ráadásul aki meghal, azt "föleszik a férgek".
Szóval ott ültünk, én emelkedett hangulatban, Bonikám mint egy zsák bolha izgett-mozgott a térdemen, de Z. csak nem hagyta abba a telefonálást. Ezért én olyan diszkréten, amilyen diszkréten csak egy 50 fős, falusi istentiszteleten az ember csak megteheti, kikászálódtam a padból, és nagyon halkan, hogy legalább a lelkész ne hallja, fölvettem a telefont és ellentmondást nem tűrő hangon belesuttogtam: Mi van már?? Itt emberek imádkoznak!
Pár perc múlva megérkezett Z is csurom vizesen, akkorra már a második éneken is túl voltunk. Beült hozzánk a padba, végre együtt a család, ilyen sem volt még: egy vasárnapi istentiszteleten. Olyan békésnek, olyan magasztosnak éreztem magukat, ahogy ennek a kis falu pici templomának a padján ülünk sorban ezekkel a kedves éneklő emberekkel. Erre Z odasúgta nekem:
- Izé... tudod, vettem két doboz fagyit, félek hogy el fog olvadni a csomagtartóban... nem mehetnénk?
Bent már énekeltek. Kicsi templom volt, talán max. ötvenen férhetnek el benne, így nagyon családias hangulat közepébe toppantunk be: rajtam viszont lenge nyári ruha, kezemben játszószerek, Bonin sapka (ezt levettem), megpróbáltam tehát a lehető legkisebbre összehúzni magam (magunkat) és a hátsó sorban leülni. Egy néni odanyújtott egy zsoltárkönyvet, Boni mohón elkapta, imád szolmizálni (lá-láááá! mi-szóóóó!). Meg is találtuk egyébként az éneket, még dudorásztunk is, amikor látom, hogy Z. folyamatosan hív telefonon.
Nem lehet ám őt lenyomni, mert nem adja föl. Amikor hatodszorra hívott, küldtem neki egy szigorú, ámde velős üzenetet: Mise! Akkor elhallgattak és kezdődött az istentisztelet. Örültem, hogy a kis pogány Bonikám egy ilyenen is részt vehet, és én is reméletem (mindig remélem), hogy érdekes lesz, esetleg megtérek: hát nem sokkal jobb lehet abban a biztos tudatban élni, hogy egyrészt nincsenek véletlenek, hanem eleve elrendeltetés van, másrészt pedig, mennyország is létezik, ahol a jó elnyeri a jutalmát? Ahelyett, hogy az ember (mint én) azt hinné, hogy döntéshelyzetek vannak, ahol bizony el lehet cseszni mindent, és hogy ráadásul aki meghal, azt "föleszik a férgek".
Szóval ott ültünk, én emelkedett hangulatban, Bonikám mint egy zsák bolha izgett-mozgott a térdemen, de Z. csak nem hagyta abba a telefonálást. Ezért én olyan diszkréten, amilyen diszkréten csak egy 50 fős, falusi istentiszteleten az ember csak megteheti, kikászálódtam a padból, és nagyon halkan, hogy legalább a lelkész ne hallja, fölvettem a telefont és ellentmondást nem tűrő hangon belesuttogtam: Mi van már?? Itt emberek imádkoznak!
Pár perc múlva megérkezett Z is csurom vizesen, akkorra már a második éneken is túl voltunk. Beült hozzánk a padba, végre együtt a család, ilyen sem volt még: egy vasárnapi istentiszteleten. Olyan békésnek, olyan magasztosnak éreztem magukat, ahogy ennek a kis falu pici templomának a padján ülünk sorban ezekkel a kedves éneklő emberekkel. Erre Z odasúgta nekem:
- Izé... tudod, vettem két doboz fagyit, félek hogy el fog olvadni a csomagtartóban... nem mehetnénk?