2015. december 6., vasárnap

És utána

Ezen a héten olyan erős ingerek értek és annyi minden történt, hogy hetekig eltart majd, míg mindent megemésztek. Lássuk csak: vezettem kétszer 300 km-t egy rossz kocsival. Kávéztam és karácsonyról meg gyerekkori emlékekről csererésztem egy olyan kolléganőmmel, akivel kölcsönösen nem kedveljük egymást, és hat éve, amióta napi munkakapcsolatban vagyunk, csak párszor találkoztunk személyesen. Láttam egy gyönyörű lakást, és abban a Világ Legszebb Íróasztalát (nincsenek rá szavak). Elhűltem azon, hogy Bella barátnőm pasija nem szeretné, hogy Bella magyarul beszéljen a születendő gyerekükhöz, és még jobban elhűltem azon, hogy Bella kezd ebbe belenyugodni. Két éve nem látott ismerős azt állította, hogy nem ismert meg.

Nem is tudom, hol kezdjem.. (azt viszont tudom, hogy hová szeretnék kilyukadni!) Az történt, hogy a hétből két napot Brüsszelben dolgoztam. Most mentem vissza először és munkát, adminisztratív teendőket és egy koncertet sűrítettem be a két napba.

Koncert: mikor októberben megvettem a jegyeket, még szó sem volt párizsi merényletről vagy brüsszeli kijárási tilalomról. Innen, a vidéki kisvárosunkból mindez olyan rémisztően hangzik, hogy komolyan féltem oda menni. Hiába hangoztatja mindenki, hogy az élet megy tovább meg hogy nem szabad félelemben élni stb. én majdnem lemondtam az utat. Szerencsére a barátnőmet keményebb fából faragták, és az az érdekes, hogy a koncerten magán (sőt, Brüsszelbe érve) már én sem féltem egyáltalán.

Indulás előtt azért belegondoltam, mi lesz Bonival, ha én mondjuk meg találok halni. Életemben először kétségbe estem a halál gondolatán. Már régóta tervezem, hogy életbiztosítást kötök, és készítek két borítékot: az egyiket Boninak (ha felnő) a másikat pedig annak a valakinek, aki Bonit felneveli. Ebben megadom az összes folyó – főleg pénz- és informatikával kapcsolatos – ügyeimet, a jelszavakat és egy rövid elutasítást arról, hogy mit szeretnék halálom után (pl. hogy Boni megtanuljon magyarul és ne adják el a pesti lakásomat). Sajnos ebből még semmit sem valósítottam meg. Amit eddig elintéztem: egy végrendelet, közjegyzőnél letétbe helyezve, arra az esetre, ha Z-vel együtt halunk meg. Ilyenkor, mivel neki van három másik gyereke, a magyar jog szerint állítólag előfordulhat, hogy a három gyerek a lakásom felét megkaphatja és nem Boni örökölné a teljes lakást – ezért volt szükség jogi lépésekre.

Arról már beszélgettünk, hogy mi legyen, ha egyszerre halunk meg és Boni árva marad. Beszélgettünk, de dűlőre nem nagyon jutottunk, illetve kizárásos alapon Z. egyik unokaöccsére esett a választásunk. Őket viszont még nem kérdeztük meg, ami jól illusztrálja azt, hogy egyikőnk sem volt a választással tökéletesen megelégedve. Most viszont, hogy a húgom terhes és lassítani fog az életvitelén, meg úgy egyáltalán: gyerekkompatibilissé teszi magát,  a kérdés asszem el van döntve. Személy szerint én már csak arra várok, hogy megismerjem a pasiját (ő is Bonit) és akkor szerintem hivatalossá is tehetjük a dolgot (ha ők beleegyeznek). Iszonyú nagy megkönnyebbülés lesz.

És azoktól, akik nem csak engem ismernek személyesen, hanem egyik-másik családtagomat is (Librarycat, Martine) ünnepélyesen azt szeretném kérni, hogy szóljanak a családnak a blog létezéséről...

16 megjegyzés:

  1. De ugye, úgy érted, hogy akkor és csak akkor - és azt szeretném hozzátenni, hogy szívem szerint sohanapján kiskedden, borjúnyúzó pénteken

    (tegnap A. és V. Bécsben voltak - én sem voltam totál nyugodt) - és ezekről soha, egyszer sem beszéltünk, bár gondolni néha szoktam rá (vagyis inkább arra szoktam gondolni, hogy ha nekem kell felnevelnem az unokatesók bármelyikét, akkor nagy szeretettel tenném meg - és erre sem szeretek gondolni - arra különösen nem, hogy mi lenne az enyémekkel, ha (jaj :( ))

    VálaszTörlés
  2. Nálunk már hónapok óta terítéken van a dolog, mert a költözés lehetőségekor E. huga kitalálta az aduászt, hogy nem mehetünk messzire, mert ő és a férje haldoklik és a gyerekeket nekünk kell felnevelnünk. Nem is beszélve E. idős szüleiről. Ezután komoly kórházba járás következett, majd jött Párizs. Noh, most ott tartunk, hogy megjöttek az eredmények, mindenki egészséges, mi meg visszamentünk a fos munkahelyeinkre dolgozni, mert feléltük a tartalékainkat.
    Én beszéltem a fogadott hugommal, aki beszél angolul, hogy ha velem történne valami E. neki fog telefonálni. Ha kettőnkkel történik valami E. huga fog neki telefonálni. Illetve írtam egy levelet, amit halálom/halálunk esetén be kell tartani, miszerint: Ficánkának meg kell tanulnija magyarul, tartania kell a kapcsoltot az anyukámmal és a családommal, az otthoni lakások tulajdonjoga az övé. Remélem ezzel kicsit elsimítok mindent.

    VálaszTörlés
  3. A férjem most kötött életbiztosítást, furcsa érzés, félelmetes és megnyugtató egyben. Azon még nem gondolkoztunk, hogy mi lenne a kisfiunkkal, ha mi egyszerre meghalnánk. Egyikünknek sincs olyan testvére, akire szívesen bíznám, még előttük a családalapítás.

    VálaszTörlés
  4. Martine - igen, így értem, és persze le is esett, hogy akkor lebuknál... mi legyen??

    Rézangyal, úgy látom, te bebiztosítottad magad. De most mi lesz, nem költüztök Bristolba? És hogy jön ide Párizs?! Bocsánat, ha értetlenkedem.. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jól látod, nem költözünk. :( Már nincs kedvem kifejteni a blogon, mert kapom a kommenteket, hogy én látom a dolgokat rosszul és voltaképpen E. családja imád engem és a fiamat. :( Bocs, hogy nálad csapódott ez most le.

      Párizs után kezdtem el én is ezen gondolkodni, és írtam meg a levelet. Már Ficánka születése előtt meg kellett volna tennem.

      Törlés
    2. Oooooo, nagyon sajnalom, tudom, hogy nagyon szerettetek volna koltozni, mert kicsi a lakas :((

      Nekem is meg kell irnom azt a levelet... Csak olyan nehez.

      Törlés
    3. Borzasztó nehéz, főleg beszélni róla E.-vel, de muszáj.

      Törlés
  5. (de csak hogy addig is nyugodtan élj: elmondanám nekik)

    VálaszTörlés
  6. És még azt mondja a férjem hogy csak én akarok ilyen dolgokról beszélni...

    VálaszTörlés
  7. huh ezt olvasva engem is erős ingerek értek

    VálaszTörlés
  8. Martine, igyekszem :))) es nagyon koszonom. Majd megbeszeljuk.

    Turchi, nyugodtan hivatkozz rám (ránk)!

    VálaszTörlés
  9. akkor én most leviszem a hangulatot.
    2 napja történt, hogy a (volt?)pasim kapott egy hírt, hogy a kedvenc kollegája hirtelen összeesett, majd meghalt a nyaraláson. négyéves a kisfiuk :( 40 éves volt, egészséges. felfoghatatlan. szerencsétlen nő most ott van egyedül a tragédia közepén a világ másik végén.
    kivédhetetlen szitu. és elég kegyetlen is.

    amikor az én szüleim együtt utaztak el, már kb 12-14 éves koromtól elmagyarázták, hogy kit, mikor, mivel kell hívni, hol találjuk a dolgokat, dugi pénzt, iratokat stb. persze, szomorú volt, de hozzászoktunk a tesómmal és tudtuk mindennek a menetét. bizarr vagy nem, de lehet, hogy okos dolog megtenni pár óvintézkedést.

    de, persze ne történjen semmi, éljetek, amíg csak szeretnétek!

    VálaszTörlés
  10. Jézusom. Elképesztő! És mi van azóta, hazajöttek már? És ezt elmesélni egy négyéves kisfiúnak... hát borzalom.

    Most a párizsi robbantások után is maradtak árvák. Pl. egy román házaspár hagyott maga után két kisgyereket Párizs közepén, egy nagymamával, ami még franciául sem tud, és el lehet képzelni, milyen anyagi körülmények között (az anyuka felszolgáló volt, az apuka építéseken dolgozott).

    Egyetértek, hogy el kell gondolkodni a hogyantovábbon, ki tudja, mit hoz az élet. És meg is könnyebbül az ember (gondolom), ha tudja, megkönnyítette a dolgokat a túlélőknek.

    Ami aggasztó a kommentedben: "a (volt?) pasim".

    ??

    VálaszTörlés
  11. a gyerek nem volt velük (szerencse talán). a feleség úton van haza, de nem tudok semmit sajnos.
    rengeteg árván maradt gyerek van, a világstatisztikák nagyon durvák :(
    ah, nem akartam belekeverni a személyes problémámat, csak nem tudtam, hogyan nevezzem. jobb híján ez lett. bocsi!

    VálaszTörlés