Kisgyerekes anyukák a munkaerőpiacon

60%-ba mentem vissza dolgozni, a hétből csak három napot dolgozom. Oké, a fizum is arányosan kevesebb, de a kollégáim mégsem számíthatnak rám a hét elején. Amióta Boni bölcsis (6 hete), már négy teljes napon maradtam vele otthon betegszabin, azaz a munkaidőm 22%-án nem dolgoztam - és ez családi összefogás eredménye, hiszen volt, hogy a férjem vagy a mamám vigyázott rá (eddig kb. minden második héten beteg volt).

Most őszintén: egyáltalán nem vagyok olyan hatékony munkaerő, mint a Boni előtti időkben, ezen nincs mit szépíteni. Mégis mindenki azt várja el a munkáltatótól (én is!), hogy vállaljon szolidalitást az anyukákkal, és hogy se a felvétel, se pedig az előmenel során ne diszkriminálja őket.

De akkor hogy van ez? Foglalkoztatnám-e a takarítónőnket akkor is, ha minden 5. héten beteget jelentene? Pontosabban: véletlenszerűen jelentene beteget, mondjuk csütörtök este telefonálna, hogy másnap nem tud jönni. És akkor még az olyan napokról nem is beszélek, amikor lassabban dolgozna, mert csak 3-4 órát aludt az éjjel...

Arra a következtetésre jutottam (bár lehet, hogy ez mindenki számára nyilvánvaló, de én csak most kezdtem el a kérdésen gondolkodni), hogy a vállalatoknak, vagy tágabban: a társadalom egészének kell(ene) gondoskodnia arról, hogy az ilyen munkaerő-kiesés ne legyen gond. Gyors példa megint a saját életemből: szerintem én jogosan várom el azt, hogy mindig legyen elérhető gyerekorvos a közelben, de az, hogy mindig ugyanaz az a doktornő rendeljen, már utópia.  Szóval valahogy úgy kellene lennie, hogy az én kiesett munkaidőmet a főnökség munkaerő-átcsoportosítással pótolja.

(Aztán még egy gondolat: a gyerektelenség sem garancia semmire. Akkor is érheti az embert baj, betegség, ami miatt nem tudja egyenletesen hozni a színvonalat.)

Azt hiszem, az én munkahelyem megközelíti az ideálisat, hiszen van módom betegszabira menni, otthonról dolgozni, részmunkaidőt vállalni, és mindezt úgy, hogy túl nagy lelkiismeret-furdalást sem érzek. Azt a szabályt hoztam magamnak, hogy cserébe viszont legyek különösen rugalmas és a lehetőségeimhez mérten próbáljam más napokon bepótolni a lemaradást. Egy négy fős csoportban dolgozom, szóval jelenthet terhet másokra nézve Boni betegsége - de még egyszer, szerintem a rendszernek kell olyannak lennie, hogy tolerálja a hiányzásokat.

Amúgy meg... próbáltam, de teljességgel lehetetlen egy lábadozó két évessel bárminemű professzionális tevékenységet végezni.

Reggeli dilemma (fejezet az "Élet Nagy Kérdései" sorozatból)

Melyik?

Sajnos kiderült, hogy két családtagom, X. és Y. közül az egyik nagyon gáz. Szomorú. De ami a még szomorúbb: nem tudom, hogy melyikük!

Az történt, hogy X-nek el kellett utaznia pár hétre egy kis faluba, nevezzük mondjuk Pétaouchnok-nak. Y felajánlotta, hogy kölcsönadja neki arra az időre a laptopját. Előtte gondosan leszedett róla minden egyes személyes doksit, fotót, videót, és törölte a böngészési előzményeket is. X informatikus.

A probléma: Y később elmesélte nekem, hogy amíg kölcsön volt adva a gép, zárt blogjába valaki be akart létni Pétaouchnokból. Azt állítja, hogy a blog címét a gépében csak hosszas kutakodás-keresgélés után lehetett valahogyan kideríteni, szerinte valami olyan helyről, ahonnan nem tudta törölni (Y nem informatikus). Nem fogja szembesíteni X-et a történtekkel, mert noha Pétaouchnok csak 5000 fős helyiség, előfordulhat, hogy mégis valaki más volt az.

Most az a két lehetőség áll fenn, hogy

a) X személyes infók után kutat egy kölcsön kapott számítógépen, vagy
b) Y teljesen paranoiás.

Nem is tudom, melyik a jobb? rosszabb? Kíváncsinak vagy rosszindulatúnak lenni? Ugyanakkor: személyes infók törélse nélkül tutibiztos - már csak a blog miatt is - hogy én sem adnám senkinek kölcsön a laptopomat (férj kivételével).

Mérföldkő

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön, de ennek is meg kellett történnie: Z. ma papucsba vitte Bonit a bölcsibe. Addig csűrte-csavarta a szót, amíg kiderült, hogy tulajdonképpen én vagyok a hibás, mert én állítottam össze reggel menetkészre a gyereket. (Gondolom azért nem adtam rá cipőt, hogy ne járja össze a lakást.. nem neki kellett volna lecsekkolnia??)

Amikor erről kommenteltünk a múltkor, meg is állapodtam magamban: ilyet csak pasik csinálnak. Legalábbis nálunk. Most már nem vagyok ilyen kategorikus, mert az történt, hogy délben együtt mentünk Boniért, majd együtt a cukrászdába, aztán együtt is hoztuk haza, és mégis csak akkor vettem észre a málőrt, amikor rá akartam adni... a papucsát!

A másik mérföldkő pedig a terrible two időszak mai hivatalos útjára indítása. Eddig semmi dráma, földön fetrengés vagy kezelhetetlen dühkitörés nem történt*... de hát még csak pár órája két éves az én kis gyönyörű bogaram!

* Bár ma megtanult a bölcsiben földre köpködni. Khm.

Betegség, függőség

Amíg otthon laktam, gyűlöltem a késő őszi hideg, borongós, szürke Budapestet. Teljesen kilátástalanul és unottan éltem meg ezeket a heteket (hónapokat). Folyton fáztam. Lehangoló volt végigsétálni a körúton, a Blaha és a Nyugati egy rémálomnak tűnt. A sok szürke- és feketekabátos emberben a saját szomorúságomat láttam viszont.

Erre most meg hová vágyakozom? A késő őszi, hideg, borongós Budapestre. A gyönyőrű körútra! A Blahára! Megdöbbenve észlelem, hogy idén nem láttam (idén sem láttam) az őszt Budapesten. Azt latolgatom, hogy mikor tudnék hazamenni, hogy megmártózzam ebben a számomra egyre izgibb és egyre ismeretlenebb városban. Olyanok járnak az eszemben, hogy: forralt bor a Vörösmarty-n, fürdőzés a Széchényiben, könyvesboltok, kávézók. És mindez ebben a mélabúsan csodálatos, zimankós-lúdbőrözős, gyönyörűséges őszi időben!

Hát milyen játékot űz velem az agyam? Ha jól tudom, az ókori görögök betegségnek vélték a nosztalgiát. A honvágy akkor meg olyan, mint a kábítószer: minél régebben voltam otthon, annál hevesebben sóvárgok haza. És miután megkapom az adagomat, jól elvagyok pár hétig-hónapig, hogy aztán újra a hatalmába kerítsen: a nosztalgia, a honvágy.

Két nyelv

Ella kérdezte, hogy milyen is ez a kétnyelvűség, nehéz-e, megnevezi-e Boni a tárgyakat mind a két nyelven?

Igen, nehéz. Nekem nagyon. Sokszor jönnek franciául a számra a mondatok, gyakran érzem úgy, hogy pongyolán fejezem ki magam magyarul, és úgy általában az a benyomásom, hogy szélmalomharcot vívok. Persze nem szabad feladni, tudom én azt, és nem is tervezem, hogy feladom, de azért nem könnyű. Egyre kevésbé jön természetesen a magyar (gyerekes kontextusban), hiszen minden és mindenki francia körülöttem (érdekes módon a munkában viszont gördülékenyem megy - legalábbis remélem). Pár napig nálunk vendégeskedett egy magyar barátnőm két gyerekével (12 és 4 évesek), és azt a következtetést szűrtem le a látogatásukból, hogy sokkal könnyebb lenne, ha lenne más magyar input is körülöttem.

Egyelőre egy-egy szót mond csak Boni, azokat következetesen vagy franciául, vagy magyarul. A két legjobb példa: a papillon (pillangó) és a papucs. Hiába ismétlem el százszor, hogy pillangó, akkor is azt mondja: papillon. És a papucs francia megfelelőjét sem hallottuk még tőle soha. Egyébként nagyon nehéz neki még mindig számos hang: próbálja utánozni, de csomó mindent egyszerűen még nem tud kimondani (pl. a cs helyett ssss-t mond).

„Mondatokat” franciául alkot. Kétfélét tud gyártani, a non (nem) és a là (itt) szavakkal: Mia, non. Toto est là!, azaz: Nincs itt a Mia (az alvósállata), az autó itt van. (Micsoda cuki problémák, gondolatok, ugye?!) Az intonációja szerintem tök franciás: a mama, papa szavakban az utolsó szótagot hangsúlyozza (nyújtja meg), nem pedig az elsőt, ahogy a magyar gyerekek teszik. Gyakran (főleg estefelé) bekapcsolódik a dumagép és teljesen halandzsa nyelven magyaráz saját magának, bele a nagyvilágba (nagyon édes!). Csak azokat a szavakat halljuk ki a monológból, hogy mama, papa, Mia, totó, non. Szerintem ilyenkor teljesen olyan, mintha franciául beszélne, a franciák meg mindig azt hiszik, hogy te jó ég, folyékonyan beszél a gyerek magyarul?

Ami konkrét eredmény az az, hogy mindkét nyelven ért. Engem ez a teljesítmény nem döbbent le, ellentétben a franciákkal, akik csak azt látják, hogy egy francia kisfiút az anyja valami fura nyelven (biztos lengyel!) utasítgat, és a gyerek pontosan végrehajtja, amit kérnek tőle. Még Z. is teljesen el van ájulva, és az igaz, hogy Boni valószínűleg már most több mindent ért magyarul, mint az apja. A passzív nyelvtudását viszont nem tudom megsaccolni, fogalmam sincs, többet ért-e franciául (gondolom igen), mint magyarul. Az a gyanúm viszont, hogy elég hamar felejt, és ha pár napig nem hall egy bizonyos magyar szót, kezd bizonytalanná válni.

Tél

Nem panaszképpen mondom, de olyan bonyolult így az élet, ENNYI ruha lehámozásával ... minden egyes alkalommal, amikor megérkezünk valahová.

Pozitív gondolatok az öregedésről (sajnos nem az enyémek)

Már éppen mérsékelt javulást regisztráltam saját magamon, és kezdtem volna viszonylag jól érezni magam ilyen vénen. Úgy gondoltam, megtaláltam arra a kérdésre a választ, hogy mit kezjen magával egy 40-es nő: élvezze az életet! Idáig volt az alapozás, az építkezés, a beköltözés meg az összebútorozás, most lehet kifeküdni a teraszra és gyönyörködni a kilátásban addig, amíg össze nem dől a ház. Most még viszonylag egészségesen és viszonylag fiatalon lehet élvezni a tisztes civilizációs örömöket, azaz hogy tündéri kisfiam van, hogy nem hagyott el a férjem, hogy élvezem a részmunkaidőt a távmunkát a munkámat, hogy utazhatunk, hogy nem halnak sorra körülöttem az emberek, hogy nincs világvége-hangulatom egy októberi vasárnap délután, van viszont internet és Skype és mosogatógép és cideres csirkecomb. 

És akkor találkoztam egy tök szimpi blogolvasóval is (szia, NS!), méghozzá itt, a mi városunkban. Bonival egyidősek a cuki ikrei, jót beszélgettünk a játszótéri metsző szélben, mert az apuka volt annyira jófej, hogy kergette a gyerekeket (mármint az övéit – az enyém teljesen le volt lassulva). És akkor rájöttem, hogy ez a szimpi apuka, aki noha velem nem egyidős (de nem is huszonéves – asszem) engem végig magázott. Na és akkor megint hirtelen semmi kedvem nem lett negyvenes nőnek – néninek! – lenni! Viszlát nyugodalmas civilizációs örömök, hello midlife crisis! Hiába mondogatták utána a barátnőim, akiknek részletesen ecseteltem a megrázkódtatást, hogy ezek a franciák mind magázódnak, tehát a dolog nem számít, én azt mondom: 1) az elején letegeztem! De gáz nyanyának tetszhettem! és 2) egyidősek a gyerekeink!

Megtépázott önbecsülésemre a kövezkező beszélgetés sem hozott gyógyírt. P. mesélte, hogy hármas szülinapot ünnepeltek: a lányáét, az övét és az apósáét. A tortán ezért mind a három szám ott állt. Kérdésemet, hogy ő melyik számot (12, 40 vagy 67) választotta, költőinek gondoltam. Kiderült, hogy ő nem a 12-őt választaná - hogy tök jól elvan a negyvennel! Namármost nekem egyértelmű, hogy a fél karomat is odaadnám, ha megint gyerek lehetnék, mert még egy félkarú 12 éves előtt is ott áll az egész élet, a pálya- és párválasztás, a bulik, a barátságok, a rácsodálkozás a világra, a szép arcbőr, a feszes has és a halhatatlanság. P. viszont azt állítja, hogy 12 és 67 közül is inkább a 67-et választaná, mert az már azt jelenti, hogy felnevelte a gyerekeit háború és más katasztrófák nélkül.

Döbbenet! Rengeteg mindent másképp csinálék, ha újra 12 lehetnék, P. viszont nem (ez is döbbenet). Ha ugyanazt lehetne újraélni, ami megtörtént, még akkor is vállalnám az időutazást, mert annyira de annyira szívesen szülném meg újra Bonit, lennék megint egyetemista, olyan jó lenne végigsétálni a 80-as évek Budapestjén is, amikor már a levegőben volt a rendszerváltás és amikor még bármiből bármi lehetett.

Szavak

Élesen emlékszem, hogy bizonyos magyar szavakat mikor hallottam először, mikor tanultam meg őket. Olyan, mint a világoskék szín, amelyre legelőször 3-4 évesen csodálkoztam rá a filctollak között: Jé, ez mi? Milyen szín? Az, hogy a kékkel valamiféle rokonságban álljon, elképesztőnek tűnt: teljesen más, meghatározhatatlan színű volt, az általam ismertektől (piros, zöld, kék stb.) teljesen különböző. Na de vissza a szavakhoz.

Szertartás - Hat-hét éves lehettem, amikor beírattak rajzra, a nívós gyík-műhelybe. Az osztálytársnőm már járt egy ideje, profi szakkörös volt, és ő mesélte, hogy a mostanában a téma a szertartások vizuális reprezentációja - na, nem így mondta, de felőlem így is mondhatta volna, ugyanis nem értettem az egészből semmit, mert nem ismertem a lényeget: szertartás. Ő meg olyan bennfentesen emlegette többször is ezt a titokzatos szót, hogy teljes rémülettel töltött el a rajzszakkör gondolata: vajon mit fogunk csinálni ott? Meg fogom-e tudni ütni a mércét?

Dilemma - Tíz év körül voltam, a konyhában ültünk, a papám szájából hangzott el. Döbbenve vettem tudomásul, hogy létezik külön szó arra, amikor valakinek két lehetőség közül kell választania. És hogy én ezt a szót nem ismertem! Akkor még nem tudtam, hogy rengeteg más új szót fogok még tanulni, hogy a szókincs egy nagyon pici hányadát el is fogom felejteni, és hogy a nyelv új szavakat is létrehoz.

AIDS - Húúú, hát ez a betűszó egy 1985-ös HVG címlapján szerepelt (ha emlékeim nem csalnak) és rögtön meg is kérdeztem a mamámat: mi az, hogy ADIS? (egyszer meg kellene tudnom, hogy nincs-e valamiféle hajlamom a diszlexiára, mert pl. a francia signe (jel) és singe (majom) szavakat is csak nagy nehézségek árán tudom kiovlansi. (haha)

Nettó és bruttó - Nagy családi vacsora rémlik, az adózás bevezetése táján, úgy 14-15 éves lehettem, minden érdekelt, csak az adózás nem. Ez a két szó repkedett a társaságban, úgyhogy végül foghegyről megérdelődtem, hogy mit jelentenek. Kamaszos nemtörődömséggel nyugtáztam, hogy úgy hangzik, mintha kutyanevek lennének. 9 évvel idősebb unokatesóm válasza és az utána következő felcsattanó nevetés a tudatomba égett: Ja, a Nettó egy kiskutya, a Bruttó meg egy nagy!

Blog - 2003-ban egy kiadónál dolgoztam Párizsban. Az egyik szerkesztő csaj egy délelőtt beviharzott az irodába és a fénymásoló környékén összeverődött gyakornokoknak (köztük nekem) azt a kérdés szegezte, mintegy tesztelve szuper új ötletét : Tudjátok mi az, hogy blog? (mindenki rázta a fejét)

Verda - Először is megmagyarázom a bizonyítványomat: én akkor már 10 éve éltem külföldön, nem magyarok között és a kocsik soha nem érdekeltek túlságosan. Így eshetett meg, hogy a következő beszélgetés zajlott le a menzán, újdonsült magyar kollégám körében:

X: ....és akkor kijön balról azzal a régi verdával az ürge....
Tamkó: (udvariasan) Bocsi, mit mondtál?
X: Szóval, hogy jött az a verda...
Tankó: Ne haragudj, de úgy hallottam, hogy azt mondtad: verda.
X: Igen, szóval jött a verda...
Tamkó: Ó, ne haragudj, de megint azt hallottam, hogy verda... Milyen nagy itt a zaj!
X: Hát azért hallottad azt, mert azt mondtam!
Tamkó: (elképedve) Azt mondtad, hogy verda?
X: (egyre türelmetlenebbül) Igen, verda!!
Tamkó: V-e-r-d-a? Az mi??
X: Édesem, nem te vagy kettőnk közül a fordító??

És azt nagyon sajnálom, hogy nem emlékszem, az internetet mikor hallottam először. Meséltem volna az ámuló unokáimnak...

Rohanás

Ezt a fotót tegnap (október 9!) készítettem:

Nem túl korai?? Az én időm... azaz régebben a szülinapomon (november közepe) MÉG nem volt karácsonyi díszítés. Én ezt két hónapon kereszül meg fogom unni!

Egyensúly

Jelenleg az a legjárhatóbb megoldás, ha elaltatáskor valaki ott van mellette addig, amíg el nem alszik – röviden összefoglalva ez a helyzet az alvással. 

A múltkori poszt óta sok minden történt. Először is elutaztunk másfél hétre, ahol szervezési és logisztikai okokból újból rácsos ágyba kényszerült. Ráadásul már hálózsákos idő volt, szóval teljesen más volt az egész elaltatás-alvás rituálé, mint ebben az új lakásban, ahol egész nyáron egy szál body-ban altattuk, és legutóbb már nem is gyerekágyban. Ott nagyon féltettük, hogy kiesik megint, ezért nem kockáztattunk, és mi is - ugyanabban a szobában - 21 órakor feküdtünk minden este – isteni volt, én úúúgy kipihentem magam!

Aztán elkezdődött a bölcsi, és egy darabig azt hittem, ez lesz a megoldás, mert esténként csak fáradtan bedőlt az ágyba, már aludt is. Utána sajna volt egy hosszú és riasztó betegsége, napokig magas lázzal, éjszaka többszöri ébredéssel, ez is teljesen más problémákat vetett fel és más hozzáállást igényelt. 

Még anno vettünk egy matracot az ágya mellé (rögtön az elsőt megvettük, ami szembe jött velünk és amit nem kellett 48 óráig pihentetni, mint az ikeásokat). Az esti elaltatáskor arra fekszik le valamelyikünk, egy Kindle-lel a kezében, és megvárja, míg az úrfi elalszik. Mivel le tud mászni az ágyról (még hálózsákban is: csetlik-botlik, kúszik, mint egy kis fóka) előfordul, hogy felháborodottan a másik szülőt követeli – erről próbáljuk leszoktatni, kisebb-nagyobb sikerekkel. Most már szerencsére nem fél az elalvástól, sőt, gyakran ő maga kezdi el énekelni az altatót vacsora után (úúú-úúúú-úú-úúúúú!), ami azt jelenti: altassa végre már el valaki!

Az éjszakák vegyesek: úgy tippelem, minden második éjszaka sírva vagy kiabálva ébred, olyankor (micsoda mázli!!) csak az apját hajlandó elfogadni, aki így fennmaradó időre odahurcolkodik hozzá. Olyan érdekes: 14 hónapig szoptattam, 14 hónapig ébredt szinte minden éjszaka, mászkáltam át kómásan az ő szobájába megszoptatni, és merengtem el reggelente a kávém fölött azon, hogy vajon mi történt az éjjel? Soha nem tudtam, hogy álmodtam-e, vagy nem. Tényleg fölébredt? Vagy az tegnap volt? Na most Z-n látom ugyanezt: ő ébred, ő altat vissza és reggel ő nem képes normálisan összefoglalni az éjszakai eseményeket. 

A délutáni alváskor valamelyikünk beáldozza a szabadidejét és Bonival alszik, aki így képes akár 3 órát is végigaludni… általában szintén a férjemre hárul ez gyötrelmes és megerőltető feladat, nekem a matrac túl kényelmetlen és az időm pedig túl kevés.

Szóval így állunk. Már el is felejtettem, milyen volt, amikor babaként csak betettük az ágyba és sírni ha... upsz! kijöttünk a szobájából. Mindenhez hozzászokik-hozzáigazodik az ember.

Rejtekhelyek

Boni olyan, mint egy kis mókus, ami tuti helyekre rejti a diókat, hogy később is megtalálja. A lakás szinte bármelyik pontján találtam már gondosan odakészített - néha sorba állított - autókat (totó), buszokat (bussss) és traktorokat (dádó)!

Ps: izé... Az előbb képes voltam olyan oltári nagy helyesírási hibával leírni a címet, majd így elküldeni a posztot az éterbe, hogy ég a pofám. Azért EZT azért kijavítottam...

Minőségi idő

Van egy problémám, mióta újra elkezdtem dolgozni: hiába töltök viszonylag sok időt Bonival, mégis mindig úgy érzem, hogy az ilyen alkalmakkor mégsem vagyok 100%-ban vele. Most nem arra gondolok, amikor én a házimunkát végzem (főzés, mosás, ruhák hajtogatása stb.) és ő ott sertepeltél mellettem, és persze jobban szeretné, hogy hagynám a dagadt ruhát másra, hanem arra, amikor tényleg ott ülök mellette.

Mert amikor ténylegesen vele játszom, még akkor is gyakran arra gondolok, hogy hogyan tudnék néhány percnyi időt lopni tőle. Vagy ha nem, hát az órámat nézem: kit tudnák felhívni úgy, hogy ne zavarja. Esetleg ötpercenként fölpattanok, hogy megnézzem, megfőtt-e már az aktuális főzelék, vagy hogy lecsekkoljam a mailjeimet. Vagy a munkára gondolok, a listámra, a tennivalókra.

Úgyhogy mostanában törekszem arra, hogy lelassuljak, és hogy átadjam magam a játéknak. Nehéz! Őszintén megvallva: semennyire nem érdekel az autók, kamionok, buszok tologatása, vagy ide-oda pakolgatása. Boni meg inkább az a rohangászós fajta, mindenhova fut, szalad, hosszan nem nagyon köti még le semmi - bár saját szememmel láttam, hogy a bölcsiben egy csoport gyerek bámulta érdeklődéssel negyed órán keresztül a gondozónőt, aki bábozott nekik, szóval biztos vannak trükkök. Boni pl. nagyon szereti a kirakóst, ezzel el lehet szórakozni egy ideig, és most kapott rá a rajzolásra is (pápíííí, pápíííí, kéri már reggel a papírt ÉS a tollat - szerinte mindkét tárgyat papírnak hívják). Ritka, hogy fel tudjak olvasni neki egy mesét az elejétől a végéig, de ha előfordul, azt tényleg élvezem.

Egyébként azért fogalmazódott meg bennem ez az egész, mert a minap az elmúlt vakációra gondoltam és felidéztem, milyen nehéz volt vele kirándulni: minden kavicsnál, fűszálnál megállt, leült, megnézegette őket, sőt: visszafelé rohant. Egy ideig persze hagytuk, gyűjtögettük vele a kavicsokat, nézegettük a bogarakat, de még ekkor is, szabadidőnkben, egy idő után eluntuk és siettettük. Így visszagondolva persze tök hülyeség volt, hát akkor miért és hová rohantunk?