Hiány

Nincs sok kapcsolatunk mostanában, én kicsit meguntam keresni, nyomulni meg nem akarok. E-mailjeimre, Boni-fotókra van, hogy válaszol, de általában nem. Néha nagy felbuzdulásában ajánlkozik, hogy segít, mondja, hogy találkozzunk, szervezkedik, hogy jön látogatóba – de legtöbbször nem lesz semmi az egészből: a fontos jogi ügyem kimegy a fejéből, nem segít. Jönni nem jön, pedig úgy alakítottuk a nyarunkat, hogy itt lesz két hétig. Találkozni meg találkoztuk ugyan, de sértődés és összeveszés lett a vége – gondolom mindenki a másikat hibáztatja, én mindenesetre őt. 

Nem értem, mi történik, voltak idők, hogy nagyon jóban voltunk, sokat cseteltünk, még hatátokon átívelve Honfoglalóztunk is. Állítólag sokat dolgozik, felújít, éli a szinglik bonyolult és fárasztó életét, ami fényévekre van az enyémtől: én 10-kor fekszem, hogy reggelre haptákban tudjak állni, és van ugyan más témám a kaki színén meg a homlokrakodók markolóján kívül, de a kakiszín meg a markoló mégiscsak fontos aspektusa az életemnek, hát ez van. 

Nem tudom, ennek a nagy hallgatásnak mi az oka: nagyon boldog, és nem ér rá(m), vagy nagyon boldogtalan, és a homokba dugja a fejét? Időm és energiám nekem sincs kibogozni a szálakat, ráadásul a talaj ingoványos, előítéletből, régi féltékenységből és új sértődésekből áll. 

Viszont tudom, vagy legalábbis: remélem, hogy nem mindig lesz ez így. Visszajönnek még majd azok az idők, amikor – ha nem is teljesen úgy, mint barátnők, mert úgy soha nem, de – tudtunk beszélgetni. Mert így most olyan, mintha egyáltalán nem lenne húgom.