Nézzünk bizakodva a jövőbe! + frissítés

Mi a helyzet valójában a költözéssel?

Most már kénytelen vagyok írni róla, annyira erről szólnak a mindennapjaink. Ha másról írnék, az már szinte hazugságnak számítana... Röviden: szerintem nagyon gáz a helyzetünk. Bővebben: még nem találtunk lakást. Bútorozatlant keresünk, tehát még bútoraink sincsenek (a régieket itt hagyjuk Z. házában), és mivel nincs lakcímünk, Boninak sincs még bölcsihelye (ha egyáltalán kapunk). És két hónap múlva kezdek dolgozni.

A hab a tortán, hogy egyikünknek sincs kedve ebbe a városba költözni, de nincs (egyelőre) más megoldás, kompromisszumokat kellett hozni. Ezért csak ímmel-ámmal nézegettem lakáshirdetéseket októbertől. Januártól már intenzívebben foglalkoztam vele, de igazából csak mostanra esett le, hogy nagyon kevés az olyan lakás, amely a mi kritériumainknak megfelel. Vagyis olyan még nem is akadt, amely minden pontot teljesítette volna. A saját parkolóról és a két fürdőszobáról pl. asszem le kell mondanunk, de mire ezt így kimondtuk, elment egy pár jó lakás (főleg egy, kis kerttel rendelkező belvárosi lakást bánok nagyon). Aztán ez is kiderült időközben, hogy a legtöbb bútorozatlan lakást konyha nélkül adják ki, így ezek sem játszanak, nem szeretnénk konyhára költeni, arról nem is szólva, hogy a szállítási határidő 1-2 hónap. Amiből (még) nem szeretnénk engedni: a szobák száma és a pályaudvarhoz való közelség.

Z. azt mondta még a héten, hogy ha összegyűlik 4-5 olyan lakás, amit érdemes lenne megnézni, akkor elmegy (6 óra az út oda-vissza). Úgy irigylem az optimizmusát! November óta nem láttam összesen négy, megnézésre érdemes lakást. Én hajlamos vagyok pánikolni az ilyen bizonytalan helyzetekben (lásd: lombik), így most sem tudok kellően higgadt maradni. Pedig az élet be szokta bizonyítani, hogy mindig van megoldás, ha nem is azonnal, akkor később, és végülis nem emberéletről van szó... Addig csűrtük-csavartuk a dolgot, és addig hergeltük egymást, amíg végülis Z. tegnap elhatározta, hogy ma elmegy, az ő kifejezésével élve, terepfelmérésre.

Az előbb hívott, hogy már látott egy ronda lakást, meg egy tűrhetőt és épp kronométerrel mérte az időt a pályaudvarig. Hát, valahogy csak lesz ebből lakás... egy gyerekkel nyilván nem mehetünk szállodába, nem igaz?

Frissítés: megjött Z. Vezetett hat órát, evett két szendvicset (délben-este), hatvan (60!) telefonhívást bonyolított le és megnézett hat lakást, amelyikből három szóba jöhet. Teljesen felvillanyozódtam, és az egyikbe azon nyomban be is akarok költözni, nehogy ez is elmenjem az orrunk előtt. Z. sokkal racionálisabb és megfontoltabb nálam, szerinte még várjunk. Az igaz, hogy az egyik legfontosabb kritériumnak nem felel meg (a szobák száma), de különben minden oké: jó környék, szép ház, van parkoló, konyha, közel a pályaudvar. Hm, viszont az is igaz, hogy nem szerettem volna az alábbi, másoktól gyakran hallott mondatot kiejteni a számon: nagyon szeretjük a lakást, csak hiányzik egy szoba.