"Mégse leszek cigány meg zsidó, elég ez így is"

Egyes blogok olvasása közben el szoktam gondolkodni azon, hogy tulajdonképpen milyen pihepuha, védett világban is élünk mi legtöbben. Barátaim, családom, a munkatársaim de még a szomszédaim is ugyanabból a társadalmi rétegből kerülnek ki, udvariasan, egymásra odafigyelve kommunikálunk, általában tudjuk, hogy mit várhatunk el a másiktól, tisztelet és megbecsülés övezi kapcsolatainkat, legrosszabb esetben is korrektek vagyunk egymással. Oké, vannak porszemek is a gépezetben, de az max. odáig terjed, hogy X mindig késik, Y néha ingerült, Z-vel pedig nem szeretek ebédelni, mert állandóan panaszkodik.

De az olyan hírek, mint hogy Angliában halálra éheztette valaki a saját kisfiát, hogy megvertek két nőt a Vígszínház előtt, vagy hogy a betegek leugatják az orvosok fejét stb. hallatán mindig megfordul a fejemben, hogy ez hol, milyen világban fordulhat elő? Pontosabban: én hol élek?

Na ez a sok bevezetés csk arra jó, hogy elmeséljem, mi történt velem ma, amikor is találkoztam ezzel a másik világgal, pontosabban annak egy képviselőjével. Délután Párizsban felültem a gyorsvonatra, és több joviális, tornacipős amerikai turistával, meg nyelvtáborból hazaérkező flamand fiatallal egyetemben elfoglaltam a kényelmes kis helyemet. A kedves, segítőkész, csendes utastársaim körében a túlfoglalás miatt volt egy kis kavarodás is, de minden humánusan megoldódott.

Brüsszelben leszálltam, és beültem egy taxiba, akinek a vezetője e poszt tulajdonképpeni tárgya. Egy...egy gyilkospalánta! Mert úgy képzelem, az ilyenekből lesznek azok, akik egy veszekedés alkalmával kést rántanak. Röviden: az történt, hogy túl gyorsan ment, levillogva az előtte lévő autókat, mire én megkértem (jó, lehet, hogy nem higgadtan), hogy vegyen vissza a sebességből. Azt hiszem nem is mondtam semmi többet az út során, egyrészt csak olaj lett volna a tűzre, másrészt nem mertem. Mert olyan agresszívan válaszolt vissza (Ha nem tetszik, lehet gyalogolni!), hogy csak arra vettem a bátorságot, hogy megnézzem és lemásoljam az elém kifüggesztett adatlapját, amin rajta volt a sorszáma (ezzel lehet panaszt tenni). Ezt persze észrevette, szóval gondolhatjátok, milyen volt az út hazafelé. Amikor kiszálltam, és megkerültem a kocsiját, hogy megjegyezzem a rendszámát is, még akkor is magából kikelve, fenyegetően kiabált utánam.

Normális esetben mindig panaszt teszek, egyrészt a magam megnyugtatására, másrészt hogy legyen nyoma. Én vagyok az a típus, aki mindenhozá beír. De most egyszerűen nem merek! Ez a pasi tudja, hol lakom (már bánom, hogy nem a lakásommal szemben lévő kávéházba mentem be), és ki tudja, mire képes. Úgy képzelem, ez az ember bármire képes. Olyan kegyetlenségekre is, amiről a magamfajták csak a hírekből értesülnek.

Megírtam a panaszlevelet, de Z-vel konzultálva arra jutottunk, majd október 10-e után küldöm el, amikor már nem lakom itt. Megfutamodtam, ez van, rémes. Vissza szeretném kapni a kiszámítható, civilizált életemet, ahol a bunkóság netovábbjának az számít, ha a kollégáim ki akarják venni a karácsony előttet is, meg az utánát is. Te jó ég, tudtam volna a világháború/kommunizmus alatt az életemet kockáztatva embereket bújtatni/tiltott iratokat terjeszteni??