Múlik az idő és semmi bejegyzés...

Hát igen, időközben elkezdődött az éves szabim, és míg a blogírást tök jól bele tudom passzintani a napi rutinba, nyaralás közben nem annyira megy. Eleve háromszor több dolog történik, mint normálisan, és mire internetközelbe kerülök, elfelejtem vagy elmúlik az írhatnék.

Szóval múlt szombaton elindultunk aggodalmaskodva, hogy a hosszú kocsiút nem fog-e méhösszehúzódásokat okozni. Az első nap csak Zürich-ig mentünk, ahogy tavaly, és meglátogattuk Kathrin barátnőmet, ahogy tavaly. De idén már nem egy terhes nővel találkoztunk, hanem egy négy tagú családdal: a nappaliban csúsztak-másztak az ikrek. Annyira bánom, hogy nem fotóztam le valamit náluk: Kathrin ugyanis megmutatott egy jó vastag dossziét, ami tele volt fura jelekből (hullámos és egyenes vonal, háromszög, benne számok stb.) álló Excel-táblázatokkal. Kathrint mindig is jól szervezett, összeszedett lánynak ismertem, a férje is az, de még így is elmosolyodtam. A táblázatokban ugyanis a két gyerek napi ritmusa volt feltüntetve 4-5 hónapos korukig. Az egyenes vonal az alvást, a hullámos a sírást, a háromszög az evést jelezte, és még valami volt a pelenkázásra is. Elmondták, hogy a fáradság és megszakított éjszakák miatt a táblázatok nélkül fogalmuk sem lett volna, melyik gyereket etették meg, főleg, amikor éjszaka átadták egymásnak a stafétabotot!

Aztán két éjszakát aludtunk Zürich-től egy órányira, Petra barátnőméknél. Kaptam tőle egy csomó kisbaba-ruhát - ekkor kellett rájönnöm, hogy a legtöbb gyerekruhán vicces(nek) vagy cuki(nak gondolt) feliratok/minták éktelenkednek. Remélem, ez lesz a legnagyobb problémám...

Utána megérkeztünk Budapestre és elkapott a forgószél. Az egyik nap egy kolléganőmmel találkoztunk, akinek a férje érdeklődve (és értetlenkedve) megkérdezte: végülis mit szoktunk mi itt csinálni hetekig?? Hát... aznap épp az IKEÁ-ban voltunk, tegnap szereltünk, naponta-kétnaponta több órát töltünk családlátogatással, ügyintézéssel (klímaszerelés, anyakönyvi kivonat - a gyerek magyar állampolgárságához!, képkeretezés, nadrágfelvarrás stb.), aztán pihenünk is, ami mondjuk rám épp nagyon rám fér, meg a szokásos főzés-mosás... szóval valahogy mindig úgy elmegy, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

A hétvégén a Zemplénben voltunk a családdal. Csodálatos lett volna, ha nem lennének az utak arrafelé annyira rosszak. Z. végigaggódott másfél órányi tényleg rettenetes zötykölődést, ötpercenként kérdezte, hogy hogy vagyok, mozog-e még a baba, rémes volt. Úgy értem, rémes volt hallgatni ezt a sok aggodalmaskodást, és noha az elején nem féltettem a babát, a végére mégiscsak bestresszeltem én is. Úgyhogy Zemplénből végülis nem sokat láttunk, mert a következő nap mi a szálláson maradtunk és csak gyalog merészkedtünk ki a faluba, de így legalább pihentünk. És rengeteget ettünk, ami azt a furcsaságot eredményezte, hogy a hétvégén sokkal terhesebbnek néztem ki, mint pl. ma. Amikor húgomék aznap este megjöttek, szerintünk láthatóan nagyobb volt a hasam, mint reggel. Amúgy pedig még mindig változó, hogy kismamának néznek-e vagy sem, van, hogy egyáltalán nem tűnik fel (pl. a fent említett kolléganőmnek), van, hogy nyilvánvaló (pl. ebéd után...). Ruha- és helyzetfüggő.

És végül a fáradság: nem az a fajta, amikor mindig aludhatnékja van az embernek, inkább az az ólmos típusú, amikor egy mondatot végiggondolni és kimondani is nehezemre esik. Ezt a bejegyzést is napok óta írom...

(23+2 hét)