Ha Mimi/Réka olvassa ezt a bejegyzést, teljesen hülyének fog nézni, és joggal. Tegnap este többek között azt írtam neki e-mailben, hogy szerintem még évezredek választanak el attól, hogy felvegyem a terhesfarmeremet (1. Fontos Probléma), és hogy el nem tudom képzelni, hogy valaha is dűlőre jutunk névügyben (2. Fontos Probléma).
Erre ma! Na jó, már napok óta érzem, hogy ez a baba helyet szeretne magának ott lent csinálni. Nem látszik semmi, de régóta (két hete?) nem tudom behúzni a hasamat, és mostanában evés után eléggé kényelmetlen a nadrág. Szóval nem úgy történt, ahogy mindig is elképzeltem, azaz nem reggel szembesültem azzal, hogy nem tudom begombolni a farmeromat – hanem felkelés után egyszerűen bevillant a tegnapi ebéd utáni szenvedés és kigombolkozás (hm. hm..). Úgyhogy arra gondoltam, miért is ne venném fel már most a terhesnacit, ha kényelmesebb? Semmiségnek tűnik, de én erre a pillanatra vártam 16 hete (és három napja)! A volt főnököm meg is jegyezte (soha nem szokott személyeskedni), hogy látja, valami történt velem (itt jól végigmérte a terhesnacimat), lefogytam-e?
Az utónév pedig... valahogy úgy esett, hogy mára barátkoztam meg azzal a két névvel, ami napok óta kavarog a fejemben. Névügyben nehéz eset vagyok. Nem szeretnék úgy járni, mint az unokatesóm, aki megbánta a gyerekei keresztnevét. Ezekkel a kritériumokkal indultam neki:
- Legyen név-szerű. Azaz rögtön lehessen tudni róla, hogy ez egy keresztnév, és azt is, hogy női vagy férfi név-e, és visszakérdezés nélkül helyesen le tudják írni az emberek.
- Legyen ritka, de ne érződjön rajta az, hogy órákig keresgéltünk a neten, mire rátaláltunk. Olyasmit szerettem volna, amiből lehetőleg csak egy lesz az osztályában és a baráti körében (ellentétben velem).
- Legyen generáció-független.
- Legyen francia vagy magyar, nem akarjuk bonyolítani a gyerek identitását azaz, hogy olasz vagy más neveket választunk.
- Ki lehessen ejteni mindkét nyelven, esetleg még angolul is.
- Természetesen legyen szép, ideális esetben hosszú és magas hangfekvésű (Z. vezetékneve egyetlen szótag, egy mély magánhangzóval)
(- Opcionális: legyen egy kedvenc regényem/filmem szimpi főszereplőjének a neve, azaz legyen hozzá valami kötődésem.)
Egyszóval: lehetetlen vállalkozásra indultam. Azért írok egyes számban, mert Z. babonából még abszolút nem hajlandó ezen a kérdésen gondolkodni, hiába jelentettem be neki ma délután nagy örömmel a két kiválasztott utónevet. Mert végülis van kettő (fiú-lány), noha persze kompromisszumokat kellett kötni. A fiúnév francia, de lehet magyarul becézni (viszont eléggé gyakori), a lánynév pedig teljesen nemzetközi, és ráadásul alliterál Z. vezetéknevével (viszont rövid). Mondtam is Z-nek, hogy oké, hogy nem mond véleményt most, de ezeknél jobbat úgysem fogunk találni...
És ti? Hogyan (mi alapján) választottatok/fogtok választani keresztnevet gyerekeiteknek?
(16+3 hét)
2013. május 29., szerda
2013. május 23., csütörtök
Mámorszerű élmények
Nna, ma kiderült, hogy a vizsgálatot Belgiumban is megcsinálhattam
volna. Azért szólhatott volna a dokim a múltkor! Lehet, hogy mégiscsak érdemes
lenne fórumozni… De én is (és Z. is) úgy emlékszem (emlékszik), hogy
kifejezettem azt mondta, még csak korlátozott számban érhető el, beutalóval. A
neten meg azért (sem) találtam meg, mert nem Prenatest a neve: nem egy
németországi, hanem egy amerikai laboratórium elemzi a levett vért.
Egyébként pedig nem bánok semmit, mert enélkül a vizsgálat nélkül nem mentem volna haza. Így pedig két isteni napot töltöttem otthon, azóta is az ott felszívott melegből élek. Nem is tudom, hogy magyarázzam, milyen az, amikor az ember a 12 fokos szürke Brüsszelből megérkezik a 23 fokos napsütötte, tarkabarka Budapestre. Olyan volt, mintha… mintha egy másik kontinensre utaztam volna. Ilyen meleget hónapok óta nem éreztem. Szeptember óta először volt rajtam póló! De ami a hőmérsékletnél is lenyűgözőbb, azok az illatok. Ahogy kiszálltam a gépből, éreztem. Pedig a kifutópályán nincsenek fák (ugye), mégis rögtön megcsapott a tömény virágillat (jázmin? akác?). Még otthon, nyitott ablak mellett is érezhető volt, a belvárosban!
A hazautazás miatt előbb mondtuk el a jó hírt, hiszen nem akartam eltitkolni jövetelem célját. Szüleimnek és a húgomnak már egy hete, az unokatesómnak és egy barátnőmnek meg most meséltem el, hogy babát várok. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire jó lesz eldicsekednem. De hát annyira cuki reakciókat vált ki a hír, és olyan őszinte örömet okozott mindenkinek, nem is gondoltam volna! Ezek után minden egyes bejelentést jól ki fogok élvezni, nem minden nap áll az ember a rokonszenv és a szeretet ekkora kereszttüzében és nem minden nap ugranak az ember nyakába családtagok/barátnők. Az is igaz, hogy van, aki nemcsak azzal szembesült most először, hogy kisbabánk lesz, hanem azzal is, hogy egyáltalán szeretnénk gyereket. A kuzinom fogalmazta meg azt a gondolatot, amire most éreztem rá: egy kisgyerek érkezése egy családban csak jó hír lehet.
Na, de a lényeget a végére hagytam: a mai UH-on minden oké volt. Ez volt az a nap, amit végső határidőnek kitűztem. Úgy gondoltam, hogy ha ma is minden rendben lesz, kezdhetem terjeszteni a hírt* – amit, mint említettem, már pár napja (kicsit félve és óvatosan ugyan, de) megtettem. Szóval minden rendben van, aktívan ficereg, bár már mostanában már nem látom olyan jól a képernyőn, mint 6 centis kisembrió korában. Kezdem elhinni, hogy ez az egész nem csak egy álom. Egyre kézzelfoghatóbb a dolog (hasi ultranagot csinált, kéremszépen!). Annyira, hogy úgy egyeztünk meg Z-vel: a következő vizsgálatnál esetleg megkérdezzük, legényke vagy leányka van-e odabent!
(15+4)
Egyébként pedig nem bánok semmit, mert enélkül a vizsgálat nélkül nem mentem volna haza. Így pedig két isteni napot töltöttem otthon, azóta is az ott felszívott melegből élek. Nem is tudom, hogy magyarázzam, milyen az, amikor az ember a 12 fokos szürke Brüsszelből megérkezik a 23 fokos napsütötte, tarkabarka Budapestre. Olyan volt, mintha… mintha egy másik kontinensre utaztam volna. Ilyen meleget hónapok óta nem éreztem. Szeptember óta először volt rajtam póló! De ami a hőmérsékletnél is lenyűgözőbb, azok az illatok. Ahogy kiszálltam a gépből, éreztem. Pedig a kifutópályán nincsenek fák (ugye), mégis rögtön megcsapott a tömény virágillat (jázmin? akác?). Még otthon, nyitott ablak mellett is érezhető volt, a belvárosban!
A hazautazás miatt előbb mondtuk el a jó hírt, hiszen nem akartam eltitkolni jövetelem célját. Szüleimnek és a húgomnak már egy hete, az unokatesómnak és egy barátnőmnek meg most meséltem el, hogy babát várok. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire jó lesz eldicsekednem. De hát annyira cuki reakciókat vált ki a hír, és olyan őszinte örömet okozott mindenkinek, nem is gondoltam volna! Ezek után minden egyes bejelentést jól ki fogok élvezni, nem minden nap áll az ember a rokonszenv és a szeretet ekkora kereszttüzében és nem minden nap ugranak az ember nyakába családtagok/barátnők. Az is igaz, hogy van, aki nemcsak azzal szembesült most először, hogy kisbabánk lesz, hanem azzal is, hogy egyáltalán szeretnénk gyereket. A kuzinom fogalmazta meg azt a gondolatot, amire most éreztem rá: egy kisgyerek érkezése egy családban csak jó hír lehet.
Na, de a lényeget a végére hagytam: a mai UH-on minden oké volt. Ez volt az a nap, amit végső határidőnek kitűztem. Úgy gondoltam, hogy ha ma is minden rendben lesz, kezdhetem terjeszteni a hírt* – amit, mint említettem, már pár napja (kicsit félve és óvatosan ugyan, de) megtettem. Szóval minden rendben van, aktívan ficereg, bár már mostanában már nem látom olyan jól a képernyőn, mint 6 centis kisembrió korában. Kezdem elhinni, hogy ez az egész nem csak egy álom. Egyre kézzelfoghatóbb a dolog (hasi ultranagot csinált, kéremszépen!). Annyira, hogy úgy egyeztünk meg Z-vel: a következő vizsgálatnál esetleg megkérdezzük, legényke vagy leányka van-e odabent!
(15+4)
*Azért a munkahelyemen még várok
2013. május 20., hétfő
A nyugalom ára
Írtam már, hogy úgy indultam neki ennek a terhességnek: mindenképpen
megcsináljuk a magzatvízvételt és nem bízunk semmit a véletlenre meg a
statisztikákra. A dokival is megbeszéltük, már időpontom is van. Aztán… megkaptuk a Down-kór vizsgálatának eredményét
(szerintem ez az, amit otthon kombinált tesztnek hívnak), és nagyon jó lett.
Sokkal jobb, mint amit a korom alapján várni lehetett volna. Z. nagyon
megnyugodott, én viszont egyre csak gondterheltebb lettem. Hiszen elvileg így
jóval nagyobb lenne az amnio utáni vetélés veszélye, mint annak a kockázata,
hogy a baba Down-kóros. Most mi legyen? Z. szerint felesleges
veszélyeztetni a terhességet a magzatvíz-vizsgálattal, és én is meginogtam.
Ha tudtam volna, hogy szóba jöhet majd, hogy nem csináltatjuk meg, egy másik orvoshoz
mentem volna nyaki redőt méretni. Mert a legnagyobb félelmem az, hogy az én
dokimnak nincs ebben hatalmas gyakorlata, és rosszul mérte le, akkor pedig az
egész statisztikát dobhatjuk a kukába. Öt perces keresgélés elég volt a neten
ahhoz, hogy megtaláljam azt a dokit, akihez Z. lánya ment az ikrekkel, egy
FMF-akkreditációval rendelkező, nagyhírű, Párizs külvárosában rendelő
UH-specialistát. Mivel azon a héten amúgy is Párizsban voltunk, reménykedve
hívtam a titkárságot, hátha tudnak adni egy időpontot egy utólagos mérésre.
Nemhogy időpont nem akadt, de az összes doki szabadságon volt. És a titkárnő
szerint egész Franciaországban nem fogok találni olyan orvost, aki még a héten
elvégzi nekem a vizsgálatot, a következő hétfő meg már számításai szerint (és
az én számításaim szerint is) túl késő lett volna.
Maradt tehát az amnio. Amit a józan eszemmel higgadtan eldöntöttem a terhesség elején. Viszont most, hogy már három hónapja terhes vagyok, minden eredményem kielégítő, a baba napi beszédtéma közöttünk, háromszor is láttunk az UH-okon, nos, most már elképzelhetetlennek tartom, hogy tűvel piszkáljuk ezt a kis védtelen lényt, aki ott bent kapálózik meg kalimpál… Bár lehet, hogy ha könnyen összejött volna ez a terhesség, be mertem volna vállalni, nem tudom. Így viszont az 1:200 vetélési kockázat riasztó, rettenetes.
Köztes megoldásnak, kompromisszumként találtuk ki (pontosabban az ötlet tőlem származik, hiszen Z. megnyugodott), hogy elvégeztetem itthon a Prenatestet. Soha nem gondoltam volna, hogy bizonyos szintű bizonytalansággal együtt fogok tudni élni, most mégis ezt kell elfogadnom. Mert ez a vizsgálat csak három betegségre és 98%-os bizonyossággal szűr, ellentétben az amnio-val, ami minden kromoszóma-rendellenességet kimutat, és majdnem tutira. De talán igaza van Z-nek abban, hogy valószínűleg több az esélye annak, hogy a nőgyógyászhoz menet karambolozunk, mint hogy valami ritka betegsége van a babánknak. Minden nap kockára tesszük az életünket, amikor a volán mögé ülünk, nem?
Ezért tegnap hazajöttem Budapestre, mert ezt a vizsgálatot sem Belgiumban, sem Franciaországban nem végzik. Kedden megyek vérvételre. Eredmény 2-3 hét múlva, ugyanúgy, mint a magzatvízvételnél.
Maradt tehát az amnio. Amit a józan eszemmel higgadtan eldöntöttem a terhesség elején. Viszont most, hogy már három hónapja terhes vagyok, minden eredményem kielégítő, a baba napi beszédtéma közöttünk, háromszor is láttunk az UH-okon, nos, most már elképzelhetetlennek tartom, hogy tűvel piszkáljuk ezt a kis védtelen lényt, aki ott bent kapálózik meg kalimpál… Bár lehet, hogy ha könnyen összejött volna ez a terhesség, be mertem volna vállalni, nem tudom. Így viszont az 1:200 vetélési kockázat riasztó, rettenetes.
Köztes megoldásnak, kompromisszumként találtuk ki (pontosabban az ötlet tőlem származik, hiszen Z. megnyugodott), hogy elvégeztetem itthon a Prenatestet. Soha nem gondoltam volna, hogy bizonyos szintű bizonytalansággal együtt fogok tudni élni, most mégis ezt kell elfogadnom. Mert ez a vizsgálat csak három betegségre és 98%-os bizonyossággal szűr, ellentétben az amnio-val, ami minden kromoszóma-rendellenességet kimutat, és majdnem tutira. De talán igaza van Z-nek abban, hogy valószínűleg több az esélye annak, hogy a nőgyógyászhoz menet karambolozunk, mint hogy valami ritka betegsége van a babánknak. Minden nap kockára tesszük az életünket, amikor a volán mögé ülünk, nem?
Ezért tegnap hazajöttem Budapestre, mert ezt a vizsgálatot sem Belgiumban, sem Franciaországban nem végzik. Kedden megyek vérvételre. Eredmény 2-3 hét múlva, ugyanúgy, mint a magzatvízvételnél.
(15+1 hét)
2013. május 17., péntek
2013. május 15., szerda
Bloggerélet, magánélet
Válasz Mia kérdésére
Mia kérdezte a díj kapcsán, hogy közeli ismerőseim/családom tagjai olvassák-e, olvashatják-e a blogomat, és ha igen, hogyan viszonyulnak hozzá.
A blogot csak Z-nek árultam el, azt is csak mikor már egy éve írtam. A reakcióját borítékolni tudtam volna előre: először érdeklődött, majd jól felháborodott, hogy kiteregetem a magánéletünket, azután viszont megnyugodott. Ma már hozzátartozik az életünkhöz, hogy úgy mondjam. Anno többször is megkérdezte, hogy milyen kommenteket kaptam a barnázás kapcsán, hogy kinek mikor kezdődött és hogyan múlt el: szerintem őt is megnyugtatta, hogy nem voltam egyedül ezzel a problémával. De mivel nem tudja olvasni a blogot, nem igazán tud mit mondani róla. Szerintem a blog intézményét valamiféle fura női hobbinak fogja fel. (De végülis az, nem?)
Olyan jól bevált ez a titkos blogolás, hogy nem is tervezem, hogy közeli ismerőseimnek, barátaimnak, családtagjaimnak szóljak róla. Egyrészt a lombikot nem szeretném túlságosan hirdetni*, úgyhogy a dolog fel sem merül igazából. Másrészt pedig izgi dolog, hogy van az embernek egy titkos kertje, sőt, bevallom, az is vonzó, hogy bármikor bárki idetalálhat és felismerhet.
Ami egyszer már meg is történt: egy volt kolléganőmtől/barátnőmtől (Librarycat) az egyik napon kaptam egy e-mailt, hogy ne haragudjak, ha hülyeséget kérdez, de nem én lennék véletlenül a Tamko? Nagyon fura érzés lehet, amikor egy blog olvasása közben az írójáról kiderül, hogy ismerős! És érdekes módon azt írta később, hogy egyáltalán nem volt egyértelmű, hiszen vannak véletlen hasonlóságok, fura egyezések is az életben... Amúgy pedig ettől a naptól kezdve nagyon vigyázok, hogy mit írok le, főleg másokról mit mesélek: nem szeretnék személyes jogokat megsérteni, titkokat kibeszélni stb.
De mivel a blog kezdete óta több valódi és virtuális barátságot is kötöttem, valahol mégiscsak összeér a két élet. Kíváncsian várom, hogyan fog alakulni ez az egész bloggerség, meddig fogom élvezni, vannak-e határai, melyek a perspektívái stb.
(Más: Alig várom már, hogy megnézzük A nagy Gatsby-t! A könyvet pár éve olvastam: nyilván nem a könyv hibája, hanem az én felkészületlenségemet illusztrálja inkább (úgy estem neki, mint borjú az anyjának), hogy halálosan untam, és semmilyen nyomot nem hagyott bennem. A rongyrázásra, kocsikra és valamilyen halvány szerelmi történetre emlékszem belőle, de egyáltalán nem rémlik, hogy lett volna normális cselekmény benne. Ezek után hogy tudtak ebből egy olyan filmet csinálni, amelynek már a bemutatója is izgalmas, és tele van csillogással, és New York lenyűgöző és egy szenvedélyes történetet ígér? Azt hiszem, ez a film magyarázattal szolgál majd arra, hogyan kellett volna olvasnom a regényt. Ráadásul Di Caprio szerintem egyre jobb színész és egyre jóképűbb pasi. A zenéje (főleg a U2-feldolgozás) pedig szupernek tűnik!)
* Bár arra kíváncsi vagyok, hogy akik teljesen nyilvánosan blogolnak, azok egy új ismeretség melyik pontján vallanak színt?
Mia kérdezte a díj kapcsán, hogy közeli ismerőseim/családom tagjai olvassák-e, olvashatják-e a blogomat, és ha igen, hogyan viszonyulnak hozzá.
A blogot csak Z-nek árultam el, azt is csak mikor már egy éve írtam. A reakcióját borítékolni tudtam volna előre: először érdeklődött, majd jól felháborodott, hogy kiteregetem a magánéletünket, azután viszont megnyugodott. Ma már hozzátartozik az életünkhöz, hogy úgy mondjam. Anno többször is megkérdezte, hogy milyen kommenteket kaptam a barnázás kapcsán, hogy kinek mikor kezdődött és hogyan múlt el: szerintem őt is megnyugtatta, hogy nem voltam egyedül ezzel a problémával. De mivel nem tudja olvasni a blogot, nem igazán tud mit mondani róla. Szerintem a blog intézményét valamiféle fura női hobbinak fogja fel. (De végülis az, nem?)
Olyan jól bevált ez a titkos blogolás, hogy nem is tervezem, hogy közeli ismerőseimnek, barátaimnak, családtagjaimnak szóljak róla. Egyrészt a lombikot nem szeretném túlságosan hirdetni*, úgyhogy a dolog fel sem merül igazából. Másrészt pedig izgi dolog, hogy van az embernek egy titkos kertje, sőt, bevallom, az is vonzó, hogy bármikor bárki idetalálhat és felismerhet.
Ami egyszer már meg is történt: egy volt kolléganőmtől/barátnőmtől (Librarycat) az egyik napon kaptam egy e-mailt, hogy ne haragudjak, ha hülyeséget kérdez, de nem én lennék véletlenül a Tamko? Nagyon fura érzés lehet, amikor egy blog olvasása közben az írójáról kiderül, hogy ismerős! És érdekes módon azt írta később, hogy egyáltalán nem volt egyértelmű, hiszen vannak véletlen hasonlóságok, fura egyezések is az életben... Amúgy pedig ettől a naptól kezdve nagyon vigyázok, hogy mit írok le, főleg másokról mit mesélek: nem szeretnék személyes jogokat megsérteni, titkokat kibeszélni stb.
De mivel a blog kezdete óta több valódi és virtuális barátságot is kötöttem, valahol mégiscsak összeér a két élet. Kíváncsian várom, hogyan fog alakulni ez az egész bloggerség, meddig fogom élvezni, vannak-e határai, melyek a perspektívái stb.
(Más: Alig várom már, hogy megnézzük A nagy Gatsby-t! A könyvet pár éve olvastam: nyilván nem a könyv hibája, hanem az én felkészületlenségemet illusztrálja inkább (úgy estem neki, mint borjú az anyjának), hogy halálosan untam, és semmilyen nyomot nem hagyott bennem. A rongyrázásra, kocsikra és valamilyen halvány szerelmi történetre emlékszem belőle, de egyáltalán nem rémlik, hogy lett volna normális cselekmény benne. Ezek után hogy tudtak ebből egy olyan filmet csinálni, amelynek már a bemutatója is izgalmas, és tele van csillogással, és New York lenyűgöző és egy szenvedélyes történetet ígér? Azt hiszem, ez a film magyarázattal szolgál majd arra, hogyan kellett volna olvasnom a regényt. Ráadásul Di Caprio szerintem egyre jobb színész és egyre jóképűbb pasi. A zenéje (főleg a U2-feldolgozás) pedig szupernek tűnik!)
* Bár arra kíváncsi vagyok, hogy akik teljesen nyilvánosan blogolnak, azok egy új ismeretség melyik pontján vallanak színt?
2013. május 13., hétfő
Díj, kérdés, fotók
Hihi, kaptam blogdíjat Miától, akinek ezúton is köszönöm, hogy gondolt rám. A köszöneten kívül nincs más dolgom, mint hogy továbbadjam négy másik bloggernek a díjat. Bevezethetnék azt a szabályt, hogy mondjuk felteszek egy kérdést, amire a négy blogger (ha szeretne) válaszolna, és továbbadáskor új kérdést tesz fel, jó? (remélem, érthető vagyok)
Szóval a kérdés, amire szeretném tudni a választ Estitől, Franciakulcstól, IKL-től és Molly-tól: mikor és hogyan győzött meg legutóbb valaki téged valamiről? (Tehát: kitartóan hittél mondjuk az X. elvben, de meggyőztek arról, hogy az Y. mégis helytállóbb)
Illusztrálásképp pedig felteszem a múlt héten vásárolt terhesfarmert, meg még egy pár más portékát.
Szóval a kérdés, amire szeretném tudni a választ Estitől, Franciakulcstól, IKL-től és Molly-tól: mikor és hogyan győzött meg legutóbb valaki téged valamiről? (Tehát: kitartóan hittél mondjuk az X. elvben, de meggyőztek arról, hogy az Y. mégis helytállóbb)
Illusztrálásképp pedig felteszem a múlt héten vásárolt terhesfarmert, meg még egy pár más portékát.
Szilvi azt írta az Instagramon, hogy még nemterhesen is hordhatom majd. Hát amilyen tuti darab, lehet h így is lesz!
Olyan, mintha nem lenne benne derekam. Pedig (még) van!
Még kicsit hordani kell, hogy ne világítson ennyire a sárgája...
Elvileg nem terhesfölső, de milyen jó lesz annak is, ugye?
Ezzel fogom kihúzni a nyarat a 20 fokosra lehűtött irodában! (nadrággal, persze)
Alapanyag babakardigánhoz. A fonal a boltban a zöldekhez volt sorolva, én kékként vettem meg, és amikor Z. meglátta, azt kérdezte: - Már megint szürkét fogsz kötni?!
2013. május 11., szombat
Ruhák
Avagy miért nincsen még terhesnadrágom
Amióta terhes vagyok - ezt a mondatot még most is olyan fura leírni - a sok otthonfekvés, kényszerpihenő, kímélő életmód, fáradság meg kajaundor miatt csak kétszer jutottam el shoppingolni.
Először még rögtön az elején, mivel sürgősen le kellett cserélnem a melltartó-parkomat. Reggelente már attól a gondolattól is, hogy felvegyek egy melltartót, belémhasított a fájdalom. Úgyhogy aznap 45 perc válogatás, próbálkozás, méretkezés és konzultáció után három C-s kosarú melltartóval jöttem ki boldogan a fehérneműboltból (boldogan, hogy nem fognak nyomni, amúgy évek óta B-s vagyok). Legközelebb a múltkori UH előtt mentem el vásárolni, gondolatelterelés céljából. Egyetlen nadrágot vettem, mert megtetszett, pedig nagyképűen úgy gondoltam, hogy már úgyis csak pár napig tudom hordani.
Szóval ezt a hosszúhétvégét már régen kinéztem magamnak terhesnadrág-vásárlás céljából. Biztos voltam benne, hogy ebben az előrehaladott állapotban már lesz akkora dudor a hasamon, hogy fel kell szerelkeznem egy terhesnacival. Hát nem: még mindig semmi, a múltkor vásárolt nadrág tök kényelmes. De nem baj, gondoltam önbizalommal telve, hiszen bármelyik reggelen előfordulhat, hogy nem tudom begombolni, és akkor milyen jól fog majd jönni a frissen vásárolt terhesnadrág!
Ilyen érzésekkel mentem el el a H&M terhesosztályára (azután pedig több másik boltba), ahol teljesen elképedve néztem át a kínálatot: ezek a nacik mind formas 8-9 hónapos terheshasra jók. Na de mi van addig? Mert szerintem most még hosszú hetekig nem tudnék mit csinálni azzal a deréktól rájuk szerkesztett gatyapőccel. De mit kell akkor tenni, amikor már a régi nadrágot nem lehet begombolni, erre nincsenek ruhatechnikai megoldások? Pedig azt hittem, már mindent kitaláltak a terhesség témakörében.
Szóval szomorúan meg kell állapítanom, hogy továbbra sincs egyetlen munkaruhám, hacsak a melltartókat nem vesszük annak.
(13+6 hetes)
Amióta terhes vagyok - ezt a mondatot még most is olyan fura leírni - a sok otthonfekvés, kényszerpihenő, kímélő életmód, fáradság meg kajaundor miatt csak kétszer jutottam el shoppingolni.
Először még rögtön az elején, mivel sürgősen le kellett cserélnem a melltartó-parkomat. Reggelente már attól a gondolattól is, hogy felvegyek egy melltartót, belémhasított a fájdalom. Úgyhogy aznap 45 perc válogatás, próbálkozás, méretkezés és konzultáció után három C-s kosarú melltartóval jöttem ki boldogan a fehérneműboltból (boldogan, hogy nem fognak nyomni, amúgy évek óta B-s vagyok). Legközelebb a múltkori UH előtt mentem el vásárolni, gondolatelterelés céljából. Egyetlen nadrágot vettem, mert megtetszett, pedig nagyképűen úgy gondoltam, hogy már úgyis csak pár napig tudom hordani.
Szóval ezt a hosszúhétvégét már régen kinéztem magamnak terhesnadrág-vásárlás céljából. Biztos voltam benne, hogy ebben az előrehaladott állapotban már lesz akkora dudor a hasamon, hogy fel kell szerelkeznem egy terhesnacival. Hát nem: még mindig semmi, a múltkor vásárolt nadrág tök kényelmes. De nem baj, gondoltam önbizalommal telve, hiszen bármelyik reggelen előfordulhat, hogy nem tudom begombolni, és akkor milyen jól fog majd jönni a frissen vásárolt terhesnadrág!
Ilyen érzésekkel mentem el el a H&M terhesosztályára (azután pedig több másik boltba), ahol teljesen elképedve néztem át a kínálatot: ezek a nacik mind formas 8-9 hónapos terheshasra jók. Na de mi van addig? Mert szerintem most még hosszú hetekig nem tudnék mit csinálni azzal a deréktól rájuk szerkesztett gatyapőccel. De mit kell akkor tenni, amikor már a régi nadrágot nem lehet begombolni, erre nincsenek ruhatechnikai megoldások? Pedig azt hittem, már mindent kitaláltak a terhesség témakörében.
Szóval szomorúan meg kell állapítanom, hogy továbbra sincs egyetlen munkaruhám, hacsak a melltartókat nem vesszük annak.
(13+6 hetes)
2013. május 8., szerda
Házi kedvencek
Ezzel a bejegyzéssel csalódást fogok okozni a legtöbb olvasónak. Ezt tapasztalatból mondom: csak kevés emberrel találkoztam, aki hozzám hasonlóan gondolkodik ebben a kérdésben (ami teljesen elképesztő számomra, de így van). Nem akarok senkit megbántani, mert tudom, hogy vannak itt nagy kutya- és macskabarátok, egyszerűen csak leírom, mit gondolok a kérdésben, jó? Szóval: engem teljesen hidegen hagynak az állatok.
Írhatnám azt is, hogy nem szeretem az állatokat, de ez így túlzás lenne, hiszen nekem semmi közöm az állatokhoz. Jó, egy kölyökkutya vagy kiscica nagyon aranyos tud lenni, na de akkor mi van? Megnőnek, koszosak, büdösek, foglalkozni kell velük, aztán megdöglenek. A madaraktól undorodom. Hogy a halakról és a hüllőkról ne is beszéljünk. Semmi pénzért nem ülnék fel egy lóra. Az én értelmezésemben az állatok vagy házőrzők, vagy patkányirtók, vagy gulyásleves lesz belőlük.
A közöny mellett a másik érzés, ami az állatok kapcsán előjön bennem, az értetlenkedés, amikor körülnézek a világban. Látom ám, hogy emberek állatokat tartanak azért, mert cukik, mert szerethetők, mert… nos, igazából nem nagyon tudom, miért. Nekem eszembe nem jutna egy állattal egy lakásban élni, már csak a higiénia szempontjából sem. Na meg az a sok macera velük, sétáltatás, almozás, állatorvos stb. De ami a leginkább elképeszt, az a sok szó, ami a világban állatokra elfecsérelődik. Mert az állat beszédtéma, és talán ez az egész dologgal kapcsolatban a legfurább. Vajon mi vesz rá valakit arra, hogy a kutyájáról (ha már van neki) információkat adjon át másoknak, és vajon miért érdekel ez másokat? Macska, mint családtag? Érthetetlen. Megbomlott a dolgok természetes rendje. Hányszor hallgatom végig udvariasan, amikor a szüleim elmesélik, mit evett/mit tanult meg/milyen ügyes volt/vajon mit álmodhatott ma a Szuszi*! Döbbenten bámulom a húgomékat (teljesen normális és jó fej emberek), amikor elmondják, hogy a Manci miatt nem aludhatnak máshol (nem szeret egyedül lenni, a jó dolgát az úri macskájának). Elképedve olvastam a Haiti-i földrengés után, hogy csapatok indultak az állatok megmentésére – hát van, akinek ilyenkor egy kóbor kutya egyáltalán eszébe jut?
Olyan vagyok ezzel az állattémával, mintha én és a legtöbb ember két különböző színdarabot néznénk: fel nem foghatom, hogy 5 percen túl miért lehet érdekes bárki számára is egy négylábú. Annyi rengeteg jó dolog van a világon, na de az állatok??
* A személyiségi jogokra való tekintettel a szereplők nevét megváltoztattam!
Írhatnám azt is, hogy nem szeretem az állatokat, de ez így túlzás lenne, hiszen nekem semmi közöm az állatokhoz. Jó, egy kölyökkutya vagy kiscica nagyon aranyos tud lenni, na de akkor mi van? Megnőnek, koszosak, büdösek, foglalkozni kell velük, aztán megdöglenek. A madaraktól undorodom. Hogy a halakról és a hüllőkról ne is beszéljünk. Semmi pénzért nem ülnék fel egy lóra. Az én értelmezésemben az állatok vagy házőrzők, vagy patkányirtók, vagy gulyásleves lesz belőlük.
A közöny mellett a másik érzés, ami az állatok kapcsán előjön bennem, az értetlenkedés, amikor körülnézek a világban. Látom ám, hogy emberek állatokat tartanak azért, mert cukik, mert szerethetők, mert… nos, igazából nem nagyon tudom, miért. Nekem eszembe nem jutna egy állattal egy lakásban élni, már csak a higiénia szempontjából sem. Na meg az a sok macera velük, sétáltatás, almozás, állatorvos stb. De ami a leginkább elképeszt, az a sok szó, ami a világban állatokra elfecsérelődik. Mert az állat beszédtéma, és talán ez az egész dologgal kapcsolatban a legfurább. Vajon mi vesz rá valakit arra, hogy a kutyájáról (ha már van neki) információkat adjon át másoknak, és vajon miért érdekel ez másokat? Macska, mint családtag? Érthetetlen. Megbomlott a dolgok természetes rendje. Hányszor hallgatom végig udvariasan, amikor a szüleim elmesélik, mit evett/mit tanult meg/milyen ügyes volt/vajon mit álmodhatott ma a Szuszi*! Döbbenten bámulom a húgomékat (teljesen normális és jó fej emberek), amikor elmondják, hogy a Manci miatt nem aludhatnak máshol (nem szeret egyedül lenni, a jó dolgát az úri macskájának). Elképedve olvastam a Haiti-i földrengés után, hogy csapatok indultak az állatok megmentésére – hát van, akinek ilyenkor egy kóbor kutya egyáltalán eszébe jut?
Olyan vagyok ezzel az állattémával, mintha én és a legtöbb ember két különböző színdarabot néznénk: fel nem foghatom, hogy 5 percen túl miért lehet érdekes bárki számára is egy négylábú. Annyi rengeteg jó dolog van a világon, na de az állatok??
2013. május 5., vasárnap
Aggódó nyugalom
Annyira de annyira ideges vagyok minden egyes alkalommal, amikor meglátom a nőgyógyászomat, hogy nem is tudom értelmezi az első kérdését (Hogy van?). Hát rosszul vagyok. Kifelé már jobb, de előtte...
Bár most kifelé sem volt annyira jó, ugyanis keveselltem az ultrahangon töltött időt (vaginális volt, nem is próbálkozott hasival..). A nyaki rendő megnyugtatóan vékony, ami aggaszt az az, hogy kb. 2 mp-et töltött a méréssel a doki. Pedig a könyvemben azt írják, hogy néha 20 percig is kell keresgélni. Azt is hallottam, hogy a nyaki redő mérése az egyik legnehezebb dolog a nőgyógyáasztaban. Azt a tanácsot adják a kismamáknak, hogy ne is zavarják közben a dokit a koncentrálásban. Az enyém nem tűnt koncentráltnak, végig beszélt hozzánk.
Azért persze jó tudni, hogy minden a forgatókönyv szerint halad, a magzat megint nagyobb volt a korához képest, ezért nagyon azt gondolom, hogy kisfiú. Plusz a kinyomtatott képen én határozottan láttam egy kukit, annak ellenére, hogy az orvos azt mondta, még túl korai lenne megállapítani a nemét.
Öt nap múlva pedig belépek a második trimeszterbe, amikor is a könyvem szerint, minimálisra csökken a vetélés kockázata, huh.
Bár most kifelé sem volt annyira jó, ugyanis keveselltem az ultrahangon töltött időt (vaginális volt, nem is próbálkozott hasival..). A nyaki rendő megnyugtatóan vékony, ami aggaszt az az, hogy kb. 2 mp-et töltött a méréssel a doki. Pedig a könyvemben azt írják, hogy néha 20 percig is kell keresgélni. Azt is hallottam, hogy a nyaki redő mérése az egyik legnehezebb dolog a nőgyógyáasztaban. Azt a tanácsot adják a kismamáknak, hogy ne is zavarják közben a dokit a koncentrálásban. Az enyém nem tűnt koncentráltnak, végig beszélt hozzánk.
Azért persze jó tudni, hogy minden a forgatókönyv szerint halad, a magzat megint nagyobb volt a korához képest, ezért nagyon azt gondolom, hogy kisfiú. Plusz a kinyomtatott képen én határozottan láttam egy kukit, annak ellenére, hogy az orvos azt mondta, még túl korai lenne megállapítani a nemét.
Öt nap múlva pedig belépek a második trimeszterbe, amikor is a könyvem szerint, minimálisra csökken a vetélés kockázata, huh.
Feladat: Honnan ismerhető föl a 35 feletti kismama a képen? (NEM nagymama!)
2013. május 2., csütörtök
Has, pocak
Még mindig csak hasam van, pocakom semmi. Fogytam 3 kilót, aminek normális esetben nagyon örülnék (pont ezt a három kilót szerettem volna leadni évek óta), de most inkább türelmetlen vagyok. A napomat mindig azzal kezdem, hogy a tükör előtt forgolódom: látszik-e valami. De semmi! Sőt, ha behúzom a hasam, még homorú is. Ha hanyatt fekszem, egyértelmű, hogy nincs ott semmi – de hát hová bújhat egy méh, ami a 13. héten a könyvem szerint már grapefruit méretű? Soha ilyen kényelmesek nem voltak a nadrágjaim. Jó, tudom, hogy a külvilág számára ilyenkor még nem kellene látszódnia semminek, de hogy még én se lássam? Egy picit sem?
Pedig nagyon reméltem, hogy a következő UH már nem vaginális lesz, brrr.
Pedig nagyon reméltem, hogy a következő UH már nem vaginális lesz, brrr.
