„Nekem ezer lelkem van”

Te jó ég, hogy én ezt a könyvet eddig nem ismertem. Most fejeztem be, és teljesen letaglózott. Csak álmélkodom, hogy mennyire tökéletes mestermű – az Iskola a határonról van szó.

Amíg olvastam, úgy gyűlöltem Merényiéket, mint könyvbéli szereplőket ritkán. Olyan indulat volt bennem, hogy néha nem tudtam tovább olvasni, le kellett tenni a könyvet. Volt, hogy álmomban verekedtem, vertem valakit, és előfordult, hogy olvasás közben éreztem: felmegy a vérnyomásom és vadul ver a szívem. Mindez pár írott sor miatt!

Nem annyira figyeltem meg a könyv felépítését, de még így is feltűnt, hogy elképesztően virtuóz módon váltogatja az idősíkokat: előreutal, visszautal, belesző...és ugyanígy variál az elbeszélői nézőpontokkal is. Csak bírja követni az ember, jó kis agymunka.

Úgy emlékszem, azért nem olvastam el eddig, mert valakitől azt hallottam, hogy ááá, semmiség, ez a könyv csak egy suli életét meséli el. Pedig a regény pontos bemutatása egy zárt közösségnek és a tagok közötti bonyolult kapcsolatrendszernek. Már látom is, hogyan lehetne ezt a kifinomult jellemábrázolást filmen elrontani: lennének a jók, meg a rosszak, és maradna egy moralizáló szájíz a nézőben. A könyv pont attól jó, hogy nem sarkít ennyire, kidomborítja a jelzők viszonylagosságát. És mellesleg szerintem itt a magyarázata annak is, hogy a Facebookos (coelhós, popperpéteres stb.) bölcsességek miért nem tudják megnyugtatóan eligazítani az embert a világban: mert ez nem egyetlen mondat feladata, legyen az bármilyen szellemes vagy hatásos. Ehhez egy egész könyv kell, mondjuk egy ilyen, több olvasattal rendelkező (fejlődés)regény.