Az én finom, nőies hobbim

Véletlenül varrtam egy terheskabátot. Az úgy történt, hogy tavaly jártam varrótanfolyamra, és a második féléves tananyag a bélelt kabát volt. Megvettem hozzá az anyagot és a bélést, majd tavaly januártól elkezdve minden hétfőn varrtam belőle egy kicsit. A szabásmintát nem én választottam, az adva volt, de az elejétől fogva furcsállottam a kabát mineműségét. Már nem járok a tanfolyamra, de ezt a kabátügyet addig húztam-halasztottam, hogy csak most lettem vele kész a héten. És most döbbentem rá, hogy valójában ez egy terheskabát (vagy manókabát?).

Egyébként a varrótanfolyamot több okból kifolyólag hagytam abba. Először is, ehhez iszonyú precizitás és maximalizmus kell. Ha az ember például két órán keresztül szenved valamivel, és utána derül ki, hogy az egészet le kell bontani és újra kell varrni, akkor bizony le kell bontani és újra kell varrni, még ha csak pár centis eltérésről van is szó. Na én ezt nem tudom megtenni, az idő pénz, ugye. Ilyen esetekben inkább csak legyintek, hogy ó, nem látszik annyira az a kis asszimmetria a zipzár körül – viszont utána nem csak a kész ruha lóg a fogasomon, hanem annak tökéletes szemléltetése is, hogy hanyag vagyok és türelmetlen.

A másik, hogy ezek a szabásminták sohasem állnak tökéletesen, és ahhoz, hogy az ember passzintani tudja őket, több kell, mint holmi varrótudomány. Aztán pedig valahogy mindig úgy választok anyagot, hogy mire megvarrom a cuccot, már nem tetszik, sőt elegem van belőle. Így lett egy szuper szabású szoknyám kalauzkék. Nem tudom semmivel sem felvenni.

Nem utolsó sorban pedig tök jó dolgokat lehet kapni az üzletekben is, általában jobban vannak megvarrva annál, mint amit én tudnék alkotni. Például a kalauzkék szoknyámat megcsináltam fehérből is, erre pár hétre rá találtam egy ugyanolyat (ha nem jobbat) otthon.

Gyerekruhákat viszont biztos szuper lehet varrogatni. Nincs gond a szabásmintával és hamar kész van.