„Szép volt és szép is maradt”

Hát nem is gondoltam volna, hogy ennyien fogtok jelentkezni! Kicsit úgy érzem most magam, mint egy menyasszony a saját esküvőjén: legszívesebben minden kommentelővel és e-mail íróval elbeszélgetnék jó hosszan és velősen, de sajna be kell érnem egy-egy rövid üzenettel – amit viszont kárpótolt az, hogy ilyen sokan írtatok (hozzáteszem, hogy nem voltam még soha menyasszony, de valahogy ilyen elnagyoltnak képzelem az esküvőket). Minden egyes kommentnek és e-mailnek nagyon örültem, köszönöm, hogy meséltetek magatokról, az olvasmányaitokról, a hétvégétekről.  Örültem a jó kívánságoknak, drukkoknak, és a blogom is köszöni a kedves szavakat! 

Most, hogy így magunk között vagyunk, elmesélem, hogyan világosodtam meg egy Facebook-bejegyzésnek köszönhetően. A megvilágosodásom tárgya az öregedés, pontosabban a vénülés, szóval az a folyamat, amiről 35 évig csak elméleti tudásom volt, és ami két éve hirtelen kézzelfogható közelségbe került. Most nem arról a drámáról beszélek, hogy az ember (a nő) terméketlenné válik, vagy hogy idővel előjönnek a mindenféle nyavalyák és betegségek, sem pedig arról az elképesztő tapasztalásról, hogy a kisgyerekek, akikre baby sitterként vigyáztam anno (tegnap), most végzik az egyetemet és most ők bulizzák szét magukat, nem pedig én (szerencsére, teszem hozzá).

Az arcra gondolok. Arra, hogy egy női arc mondjuk 20 évig nem változik túl sokat, vagy ha változik is, csak pozitív irányban (egyénibb frizura, jobban eltalált smink stb.), és amikor az ember már jól hozzászokott saját magához, eljön a hanyatlás ideje. Nem a ráncokról beszélek, mert az semmi a petyhüdt és színtelen bőrhöz, a fénytelen szemhez, a beesett ajkakhoz, a piros foltokhoz és az elpulykásodott nyakhoz képest. Szóval eljön (gondolom) az az idő, amikor az ember reggelente belenéz a tükörbe, és arra gondol, hogy te jó ég, ez nem én vagyok. Persze, lesz időnk hozzászokni, de vajon milyen érzés lesz?

Ez a FB-bejegyzés is ebben a témában született. Valaki kiposztolta Emmanuelle Riva* 20 éves, illetve 80 éves arcképét. Mindkét kép ugyanabból a szemszögből ábrázolja: egy férfi fogja tenyerébe az arcát. Felismerhető ugyan, hogy a két kép ugyanarról a nőről készült, de a különbség… hát, sírnivaló, komolyan. Nem is teszem ide, képzeljétek inkább el: a fiatalkori képről egy üde, friss és mosolygós lány néz vissza, feszes bőr, melegen csillogó szemek, gömbölyű áll. Az időskori képen viszont egy elgyötört anyóka látható, ráncon ránc, az elkenődött vonások mögé csak akkor gondolható oda az egykori szép nő,  ha valakinek nagyon jó a vizuális képzelőereje.

A napomat is elrontotta volna a montázs, ha nem áll alatta (egy ismeretlen nőtől) a következő kommentár: Szép volt és szép is maradt.

És akkor belegondoltam, hogy igen, ezt a fájdalmas transzformációt csak úgy lehet majd épp ésszel túlélni, hogy saját magunkat is becsapjuk. Mert Emmanuelle Riva azon a képen tényleg csak akkor nevezhető szépnek, ha a 80+ nők átlagához viszonyítjuk. Hazudni kell majd magunknak! El kell hitetni magunkkal, hogy szépek vagyunk („ennyi idősen”), hogy öregedni is lehet jól meg rosszul, és mi majd a jót választjuk, meg a barátnőink is, és a jól öregedés egyenlő lesz a szépnek maradni-val és azt mondjuk majd egymásról, hogy mi szerencsére szépek maradtunk. **
Minden a fejben dől el, szokták mondani, nem igaz?

* Ő jatszik Jean-Louis Trintignant-nal az Amour c. filmben, otthon is megy asszem.
** Ebből az állításból az a pökhendi kijelentés is levonható, hogy jelenleg is szépek vagyunk. De ahogy egy baratnőm anyukája mondta mindig (akkor nem értettem, most már igen) (noha azért van benne némi túlzás): minden fiatal lany szép.