A mi embrióink, az ő embrióik...

Avagy madarat tolláról, fogamzási idegbajost tudatalattijáról

Egészen idáig nem nagyon gondoltam az embriókra. Azt hittem, ez a közönynek és a pesszimizmusnak a jele. Még örültem is, hogy a párizsi csipetcsapatos hétvége milyen jó lesz, ha ennyire ki tudom kapcsolni magamban az izgulást. Legalább nem az fog a fejemben járni folyamatosan, hogy élnek vagy halnak odabent a lények, gondoltam. Vasárnap délután Bellával és egy közös ismerősünkkel teáztunk, a beszélgetés a lombikra terelődött. A lányok a lombik és az ikerszülés összefüggését taglalták („Hát lombikból ikrek szoktak lenni!”). Éreztem, hogy a téma kellemetlen, mert érintve vagyok, a talaj ingoványos, mert nem comingoutoltam, de még ebben a pillanatban sem gondoltam a két sejtcsomóra, amit pár nappal azelőtt ültettek belém. Mintha meg sem történt volna. Ma viszont rájöttem, hogy igazából ez a hozzáállás volt az optimista és bizakodó.

Éjjel teljesen váratlanul azt álmodtam, hogy a nőgyógyászok atyaúristenénél (aki álmomban a saját unokatesóm volt)(??) jártunk konzultáción, aki megvizsgálta és kielemezte az embrióinkat és azt a következményt vonta le, hogy nekünk soha nem lehet gyerekünk. Erre rémülten felébredtem, és képtelen voltam visszaaludni. Addig agyaltam, amíg rájöttem valamire. Pénteken a transzfer közben ugyanis megkérdeztem, milyen minőségűek a felolvasztott embriók, mire Dr. Varsányiné odavetette (odavakkantotta): – Közepesek. (szó szerint: moyens) Ezt nem is írtam le a múltkor, mert legszívesebben rögtön elfelejtettem volna. Utána az étteremben meg is beszéltük Z.-vel, hogy lehet, hogy ez nem jelent semmit, hiszen a lányának két B. kategóriás embrióból lettek cuki ikrei (a többi nyolc zigótát meg le sem lehetett fagyasztani).

De ma hajnalban hirtelen belémnyilalt a felismerés: míg Caroline embriói esetleg azért voltak bések, mert nem fejlődtek elég gyorsan, a mieink lehet, hogy azért közepesek, mert nem eléggé kompaktak, vagy kezdenek leválni belőlük kis részecskék stb. Ezt meg már nem lehet nagyon behozni. Utána még az ágyban végiggondoltam a moyen szó összes lehetséges fordítását, értelmezését és jelentésárnyalatát, majd nagy nehezen újra elaludtam.

Szóval most vagyok pesszimista és borúlátó. Egyébként nem is értem miért várja el tőlem mindenki (Z.-vel az élén), hogy ötödszörre is (az inszeminációkat és a spontán próbálkozásokat nem beleszámítva) kicsattanjak a derűtől. Ha így tennék minden egyes alkalommal, mára már simán idegbeteg lennék az örökös kudarcoktól

Ma reggel Librarycat átküldött egy cikket arról, hogy a stressz nem befolyásolja a teherbeesést. A link soha jobbkor nem jöhetett volna, mert már megint kezdett bűntudatom lenni az álom, a hajnali ágyban forgolódás, a pesszimizmus, egyszóval a rágörcsölés miatt.

Tíz újraolvasandó könyv/2

Azon kívül, hogy elkezdődött egy új hét és beléptem az ovuláció utáni 8. napba, nem történik semmi említésre méltó és nem is érzek SEMMIT. Úgyhogy inkább folytatom a kedvenc újraolvasandó könyveim listáját. Ebben a második felvonásban (K–Zs) véletlenül csupa magyar szerző került. Mondjuk annyira nem meglepő, hiszen leginkább magyarul szoktam olvasni.


Kaffka Margit: Színek és évek

Nem nagyon emlékszem már rá, az maradt meg belőle, hogy egy letűnt kort elevenít meg, és egy olyan társadalmat mutat be kristálytisztán, amikor a nőknek a tűnődő szomorúságon és lemondáson kívül még nem volt sok választásuk. Témájában friss és modern, egy porszemet sem kell róla letörölni, a nők gondjai (szerelem, házasság, család, GYEREK, függetlenség, öregedés) úgy látszik, univerzálisak.

Szabó Magda: Ókút

Miután elolvastam ezt a könyvet, emlékszem, az volt az első gondolatom, hogy EZ az a könyv, amit én akartam volna megírni. A második pedig az, hogy jó, ha már meg van írva az én könyvem, akkor legalább szeretnék ilyen elegánsan, egyszerűen és intelligensen egy másik önéletrajzi könyvet írni. És én is úgy szeretném bemutatni gyerekorom díszleteit, ahogy Szabó Magda tette: mindenki érdeklődésére számot tarthatón.

Szepes Mária: Vörös oroszlán

Én, aki a horoszkópoktól és a jósnőktől falnak megyek, imádtam ezt a könyvet. Talán azért, mert az ezotéria, ha színvonalas fikcióba, világirodalmi horizontú könyvbe van ágyazva, nagyon is érdekes lehet. A történet több nemzedéken és tudati síkokon ível át, egy percig sem lehet nem odafigyelni. A végén viszont nagyon el kell gondolkodni, hogy az ember minden kockát a helyére tudjon tenni. Akkortájt olvastam, amikor bejött ez a Da Vinci-kód őrület, és emlékszem, nagyon sajnáltam, hogy a magyar pont nem világnyelv, hiszen mennyivel jobb emez annál. 

Tamási Áron: Ábel a rengetegben, a városban, Amerikában

Tamási Áronnal is úgy vagyok, hogy időről időre előveszem, mert egyszer csak elkezd hiányozni ez a metaforákkal teli, ízes magyar szó. Ezt a trilógiát meg különösen szeretem, és Ábel az évek alatt nagyon a szívemhez nőtt - ha életre kelthetnék egy irodalmi hőst, Ábelt választanám. Egy percig sem unatkoznék, asszem!

Vámos Mikós: Apák könyve

Nem tudom én ezt a Vámost hová tenni, a folyamatos sértődéseivel, tévés szerepléseivel és fura arckifejezésével. Ezen a könyvön kívül mást nem is olvastam tőle (bár elkezdtem), ez viszont nyelvi bravúr. Történelmi kalandozás, több generáción keresztül, és ahogy közeledünk a jelenhez, úgy változik meg a szöveg nyelvezete. Micsoda könyvtármunka lehetett!

Külföldön kötött barátságok

Milyen jó, hogy Bijou épp most irt a barátságról. Ez a téma engem is – mint külföldi magyart, meg mint barátok nélkül az életet elképzelhetetlennek tartó személyt – nagyon is érdekel, ráadásul egyúttal akkor a jövő hétvégi programot is elmesélem.

De nem leszek ám koherens! Vagy csak a téma olyan, hogy nem lehet szereotipizálni? Az én tapasztalatom először is az, hogy külföldön hamar mély barátságokat lehet kötni. Ezt azzal magyarázom, hogy egyrészt otthontól távol csak a barátokra számíthat az ember, másrészt pedig a közös sors hamar összekovácsolja a népet. Ez nálam működött Párizsban és Luxemburgban is, mindkét helyen mindig voltak emberek, akikre számíthattam (sőt, akikre a mai napig számíthatok) és akikkel megoszthattam a problémáimat.

Mindjárt hozok is példákat, csak előbb elmondom a jelenlegi állapotot. Szóval itt Brüsszelben ez a barátkozás dolog nem jött ilyen jól össze, de szerintem ennek konkrét oka van: mégpedig az, hogy a három közvetlen kollégám ufó, de a többiek sem jobbak, mert vagy a menzát szidják, vagy az átszervezést, vagy pedig Belgiumot, szóval az ilyen típusú emberekkel én soha, semmilyen körülmények között (otthon sem) tudtam holmi közös hangot megtalálni – mert nincs, és ha lenne is, minek.

Ennek ellenére évekig kávézgattam három kolléganőmmel minden nap 10 órakor, remélvén, hogy ezekből a kávézásokból szoros kapcsolatok fejlődnek majd ki – egészen szeptemberig. Akkor jöttem rá ugyanis, hogy ezek pont azok az időjárást és filmeket témaként felhasználó, felszínes barátságok, amelyekre semmi szükségem nincs. Kicsit meg is sértődtem, valljuk be, de nem tartott sokáig a bánat, mert az ilyen kapcsolatokat a legjobb, ha nem siratja sokáig az ember. Konkrétan az történt, hogy a szeptemberi laparoszkópia után, ami a lombiktól eltérően a teljes nyilvánosság előtt zajlott, sok barátnő, családtag hívott, meg küldött üzenetet Budapestről, Párizson át Luxemburgig, a három elmített hölgyemény, ugyanabban a városban, ahol a műtét történt, viszont felém sem nézett. Azóta szomorkodva mondom néha Z-nek, hogy hát nekem itt Brüsszelben nincs is igazi barátnőm (LB másfél órányira lakik innen) (bár Mimivel szeretek sütikézni!), de mondom, szerintem ez nem a külföldi lét sajátja, hanem a csillagok szerencsétlen állásának köszönhető.

Na és most jöjjön a hétvége. Több hónapos e-mailváltás után végre sikerült megszervezni, hogy három barátnőmmel, Kathrinnal, Helenával és Ninával, három különböző irányból érkezve és összesen 2 ezer kilométert megtéve Párizsban töltsünk egy nosztalgiázós hétvégét. Ezek pont a fent említett, külföldön kötött, értékes és megállandósult jó barátságok példái. Mindhármukat még 97-ből, azaz az első Párizsban töltött évemből ismerem: egy nyelvsuliba jártunk. Noha csak Kathrinnal tartottam folyamatosan a kapcsolatot, és találkozunk rendszeresen azóta is, az a barátságokban és találkozásokban gazdag év felejthetetlen volt mind a négyünk számára. Régóta az gondolom, hogy az volt életem legszebb és legviharosabb éve (és marad is, bár nagy reményekkel gondolok a terhességre!).

Na szóval emiatt nem fogok most tesztelni: nem akarom elrontani ezt a hétvégét, ha véletlenül negatív lenne az a teszt, mert a két nap amúgy szupernek ígérkezik és hónapokat készültünk rá.

Lombik, nagyüzemben

Ez a transzfer is olyan volt, mint az előző négy. A legjobb az volt az egészben (egyenlőre), hogy a hetem lerövidült, a hétvégém pedig meghosszabbodott. És mivel Z.-t nem láttam már 10 napja, volt ebben a péntekben, a napsütéssel és a későn keléssel egyetemben, valamiféle nyaralás-szerűség.

Dr. Varsányiné megint késett, állítólag dugóban ült 45 percet, emiatt morcos és rosszkedvű volt. Pedig most az egyszer nem okozott fájdalmat, simán és gyorsan ment minden, a két embrió pár perc alatt a helyére került. A transzfer után megebédeltünk a kórház éttermében, miközben arról beszélgettünk, hogyan lehetséges, hogy a sok kudarc után egyszer csak (előbb-utóbb) szokott sikerülni.

Mindketten úgy gondoljuk, hogy addig kell próbálkozni, ameddig az egészségünk (és a pénztárcánk) engedi. Ugye én egyre inkább azon a véleményen vagyok, hogy itt valami baj lehet, ha ennyi embrió nem tapadt meg. Miközben ez a gondolat egyre jobban beférkőzik az agyamba, senki nem tud olyan érvet mondani, ami meggyőzne az ellenkezőjéről, Z. mai gondolata viszont megvilágosított. Szerinte ugyanis az a tény, hogy a biztosító 5 (vagy 4?) próbálkozást fizet, már önmagában is azt jelenti, hogy 5 (vagy 4, meg kellene néznem) próbálkozásig benne vagyunk a „normálisban”. Hiszen a biztosító nem hülye, ha ötödikre semmi esélyünk sem lenne, nem fizetne – és milyen igaz. Z. simán megvett ezzel az elmélettel!

Továbbá Z. szerint akárki akármit is mond, a hozzáállás nagyon sokat számít. Erre én azt gondoltam (de nem mondtam), hogy a legutóbb egy olyan bloggerlánynak sikerült a lombik, aki végig szélsőségesen negatív volt, olyanokat írt le, hogy ő a teremtés selejtje stb. És erre tessék, az első ICSI-lombikkal teherbe esett.

Miután hazaértünk, lefeküdtem aludni: két napja nem iszom kávét. A további terv az, hogy a hétvégén óvatos üzemmódban funkcionálok (kávé-absztinencia), a héten nem megyek úszni, és március 4-én vérvétel. Nem tesztelek előtte, egyrészt azért, mert nem bírom a negatív teszt látványát. A másik ok pedig a jövő hétvégi programom, amiről majd később írok! Aztán persze simán lehet, hogy nem bírom ki...

Tíz újraolvasandó könyv/1

A Yahoo a múltkor valami jelszó-probléma miatt feltett egy gyors ellenőrző kérdést, aminek eldöntésére pedig szerintem egy egész élet nem elég: mi a kedvenc könyvem. Nekem ilyen nincs! Sok könyv tetszett nagyon, egyes íróknak az összes könyvét egyformán szeretem, bizonyos könyvek viszont csak egy adott életkorban voltak fontosak, de olyan, amire bátran ráfoghatnám, hogy ez a Kedvenc, mert útmutató az élethez, nyelvileg magával ragadó és bármennyiszer újra tudnám olvasni, nos, olyan nincs. Azért, mert ilyen több is van.

A 10 kedvenc könyv megnevezése már megvalósíthatóbb feladat. A szelektálási feltétel legyen mondjuk az, hogy mely könyveket szeretném egyszer valamikor feltétlenül újraolvasni. Az én tíz kedvenc könyvem tehát az alábbi:

Dreiser, Theodore: Amerikai tragédia

Akkora meglepetés volt, amikor nemrég és teljesen véletlenül rábukkantam erre a számomra totálisan ismeretlen könyvre ettől az általam soha nem hallott szerzőtől. Váratlanul ért, hogy egy ilyen kaliberű remekművet csak úgy véletlenül emelek le a szüleim könyvespolcáról (reptéri járat törlése miatt). Letehetetlen krimi, korrajz – szokták mondani, a 30-as évek Amerikájáról. Az utolsó lapig lehet izgulni, emellett pedig számos erkölcsi és morális kérdésen elgondolkodni, mert a könyv sehol sem fehér vagy fekete, ez a legzseniálisabb benne.

Ernaux, Annie: Egy asszony (ford: Szávai János)

Annie Ernaux mindig saját életét választja alapul a regényeihez, amelyek ennek ellenére sokrétűek és lebilincselőek. Olyan őszintén ír saját magáról és az érzéseiről, mintha jegyzőkönyvbe venné pszichoterápiáit: ennél többet ember nem árulhat el magáról. Én képtelen lennék a saját nevem alatt ilyen mértékig a világ elé tárni a szenvedéseimet. Ebben a könyvben az anyját gyászolja, szóval valami földöntúli szenvedés sugárzik belőle, alig vártam, hogy vége legyen, most pedig alig várom, hogy újra elolvassam. A magyar fordítás sajnos fellelhetetlen, pedig szívesen gyönyörködnék benne. (franciásoknak: eléggé könnyű, cirádáktól mentes, lényegretörő nyelvezet, cserébe viszont annál nehezebb olvasmány)

Esterházy Péter: Haromia caelestis + Javított kiadás

Hm, gondolom nem kell bemutatni a szerzőt. Esterházy-t nem csak íróként, de közéleti személyiségként is nagyon szeretem, mondhatni ő az egyik erkölcsi és irodalmi eszményképem. Szókincse és nyelvi virtuozitása határtalan. Ha politikai pártot alapítana, bizony fölsorakoznék. Szerintem jobb a Javított kiadással kezdeni, bár ő pont nem ezt írja a fülszövegben. Nem állítom, h mindent megértettem a Harmoniából, és hogy azonosítottam az összes referenciát, de pont ezért bele-beleolvasok néha. Ilyenkor olyan szavakat írok bele a nagyvilágba, mint szárba szökken, meg hajdanvolt, meg nóvum.

Füst Milán: Egy orvoskisasszony feljegyzései

Szeretem Füst Milán idegesen vibráló, senkiéhez nem hasonlítható stílusát, saját külön (idegbeteg?) nyelvi világát. A történetet egy gyerekre és családra vágyó nő meséli el, és annyira modern, hogy simán megállja a helyét még ma is. De hogyan tudta Füst Milán ennyire pontosan, milyen lehet 30 éves nőnek lenni?

Gary, Roman (Émile Ajar): Előttem az élet (ford: Bognár Róbert)

Szívszorító, klasszikus történet (Franciaországban kötelező olvasmány) egy öregedő zsidó nőről és fogadott arab kisfiáról, a köztük lévő hatalmas szeretetről, meg úgy a szeretetről és az öregedésről általában. Letehetetlen! A fordítás pedig egyszerűen zseniális, mert a kisfiú gyerekesen vicces de mögöttes tartalomban annál inkább bővelkedő kifejezéseit átültetni magyarba nagyon nehéz lehetett (én évekig gondolkodhattam volna egy-egy kifejezésen asszem).

 Folyt. köv.

Fodrász, kávé, uszi: jó kis hétvége, de mégsem

A hétvégén szingli voltam. Z. megint náthás, és mivel a múltkor sikerült a transzfer után elkapnom tőle a nyavalyáját, most úgy döntöttünk, ezen a hétvégén nem kockáztatunk. Mindent a siker érdekében! Még szerencse, hogy Bella barátnőm az év eleje óta Brüsszelben lakik, és hogy a pasija épp most ment el síelni, úgyhogy kihasználtuk közös szalmaözvegyi mivoltunkat, és csapunk egy csajos szombat délutánt-estét, illetve vasárnap délutánt.

Először is fodrászhoz mentünk, majd miután kávéztunk a belvárosban, vacsoráztunk is egy thai étteremben, és végül megnéztük a Hitchcock c. filmet (bár inkább egy Hitchcock-filmet néztünk volna meg!). Miközben vártam a kávézóban, hogy Bellával is elkészüljön a fodrász, és februári szürkeség ült a városon, és mindenki fekete vagy szürke télikabátban sietett az utcán (kivéve Bellát, akié rózsaszín!), az járt a fejemben, hogy a lombiknak köszönhető talán az is, hogy mostanában teljesen függetleníteni tudom magam az időjárástól. Azt hiszem, egyre kevesebbet (nem?) panaszkodom holmi borús februárokra, szürke hétvégékre, meg esős délutánokra. Persze jobb lenne spagettipántos ruhában egy dél-franciaországi kisváros főterén található kávézó teraszán ücsörögni minden vasárnap, de bárcsak ez lenne a legnagyobb problémám.

Ma reggel végre buékot kívántam az egyik barátnőmnek Skype-on (hm, hm..), és felvettük a beszélgetés fonalát onnan, ahonnan novemberben (azaz tegnap) abbahagytuk. Délután pedig Bellával elmentünk egy választékos és fontos emberek számára fenntartott csilivili, exklúziv és baromi drága egészségügyi központba, ami igazából fitness termek meg egy uszoda ötvözete. Belláék járnak oda, én vendégként tudtam megcsodálni az intézmény belülről és rájönni, hogy a sarki uszoda számomra sokkal jobban betölti ugyanezt a funkciót. De érdekes volt egy olyan helyet megismerni, ahová még törölközőt sem kell vinni, mert adnak.

Egyébként pedig teljesen szürreális, hogy ha sikerülne ez a transzfer (figyelitek a feltételes módot?), akkor a fogamzás elvileg pont erre a hétvégére esne, amikor nem is voltunk együtt.

Mi a megoldás?

Fejtörő, álmosság ellen

Subidam és Subidu sűrűn látogatták az erdőt. Egyikük olyan volt, mint az Oroszlán: minden hétfőn, kedden és szerdán hazudott, a hét többi napján igazat mondott, a másik olyan volt, mint az Egyszarvú: minden csütörtök, péntek és szombat hazudott, a hét többi napján igazat mondott. Csakhogy Alice nem tudta, hogy melyik testvér melyik, annyira hasonlítottak egymásra (kivéve, ha a hímzett gallérjukat viselték, de ez ritkán fordult elő) és azt sem tudta, melyikük olyan, mint az Oroszlán és melyik olyan, mint az Egyszarvú.

Egy alkalommal Alice összetalálkozott a két testvérrel, akik vigyorogva álltak egy fa alatt. A két testvér a következőket állította:

EGYIK: Ma nincs vasárnap.

MÁSIK: Pontosabban hétfő van.

EGYIK: Holnap Subidúnak hazudós napja lesz.

MÁSIK: Az Oroszlán tegnap hazudott.

Alice, aki nagyon okos lány volt, ebből rájött, hogy milyen nap van, melyikük Subidam és melyik Subidu és melyikük viselkedik úgy mint az Oroszlán és melyik úgy mint az Egyszarvú.

Ismertétek? Tudjátok, mi a megoldás?

Hozott szalonnával egérirtást vállal Dr. Varsányiné

A múlt héten megszegtem a fogadalmamat, a több hónapos elvonókúrám dugába dőlt. Nem bírtam tovább, kínzott az ellenállhatatlan információéhség és -vágy, meg kellett tennem: elkezdtem internetezni. Négy transzferen vagyunk túl, inzulinrezisztenciám sincs, akkor mi lehet a probléma? A szerencsétlen posztmodern nő ilyenkor az internethez fordul.

Hát, nem volt jó ötlet, mert olyan rosszkedv telepedett rám, ami csak mostanra akar enyhülni. Nem véletlenül szerepel az utolsó három bejegyzésemben az öregedés szó, gondolom…

Először is, találtam egy olyan vizsgálatot, amit a férfiaknál végeznek két sikertelen lombik után, mert attól még, hogy jók a számok, lehetnek kromoszóma-rendellenességek is a spermák egy részében (vagy az összesben…), meghiúsítván ezzel az embriók normális kifejlődését – írták a francia fórumozók. Hatalmas ijedelem kerített hatalmába, mi van, ha ez a vizsgálat Z-nél rossz eredményeket ad, és akkora az esélyünk egy terhességre, mintha mondjuk háromszor kellene egymás után hatos dobnunk? Ehhez még hozzájött egy időrendben sűrű, anyagában alvadt véres (bocsánat!) maratoni menstruáció is. Ilyet még komolyan soha nem tapasztaltam, tamponnal sem mertem elmenni az usziba egy hétig. Továbbá olyan is volt még, hogy megnéztem a Progynova mellékhatásait, és a méhrák, mellrák, petefészekrák meg trombózis szavakat olvasva azon tanakodtunk, hívjuk-e fel az ügyeletet (nem tettük).

A tegnapi konzultáció Franciskával úgy-ahogy megnyugtatott. Megerősítette, amit Eszter írt, hogy az embrió fejlődéséért a 3. napig a petesejt a felelős. Elmondta, hogy utána a petesejt és a spermium minősége együttesen határozza meg az embrió sorsát. Szerinte semmi nem utal arra, hogy Z-nek el kellene végeznie a fent említett vizsgálatot (ami miatt pedig az egész hétvégét átizgultam), az eredményeinket kielégítőnek találta. Jókedvében volt, úgyhogy feltettem neki az összes kérdésemet. Elmesélte, hogy átlagban 10 embrióból jön össze egy terhesség (rémes). Végre kiderítettem azt is, hogy ICSI-IMSI, illetve hatching technikával csinálták a lombikot/fagyasztott ET-t. Megkérdeztem a Clexane-t is, amiről többen is írtatok, de nem javasolta, szerinte ezt a habituális vetélőknek kell szedniük. A méhfal szép, a tüszők nem dolgoznak, továbbra is kell szednem a hormonokat: beültetés február 22-én.

Megmutattam neki az endokrinológus által felírt vizsgálatok eredményeit: minden oké, mondta. Megnyugodva jöttem el.

Otthon levél várt az endokrinológustól. Nagyon meglepődtem, mert azt hittem, elváltak már a mi útjaink, mindent megbeszéltünk, nincs IR-em. Még nagyobb volt a csodálkozásom miután elolvastam a levelet. Az állt benne ugyanis, hogy mivel a TSH értékem nem túl jó, szedjek pajzsmirigy-hormont. Mellékelte is a gyógyszer receptjét. De ezt miért nem mondta a múltkor? Érthetetlen és komolytalan.

Ma reggel első dolgom volt felhívni Franciskát, hogy mi legyen, tényleg szedjem-e ezt a hormont, vagy ugye ez egy vicc. Hiszen tegnap látta a leleteimet, de nem mondott semmit rájuk. Szinte hallottam a telefonban, hogy meghúzza a vállát: – Hát persze, szedje csak, az endokrinológus már csak tudja!

Gondolom nem ezen múlt, nagyon kicsi az eltérés... de azért tisztázhattuk volna ezt az elején. Vagy mondjuk szólhatott volna tegnap.

Kép és vers

Mégiscsak felteszem ide Emmanuelle Riva időskori képét, hozzá meg ezt az Ady-verset, még ha Endre nem is Blogfalu népszerű költője. De milyen jól illusztrálja a fotó a verset, illetve fordítva.

Az előző bejegyzésben ráncokról, hervadásról és kontúrok elmosódásáról írtam. Tudom persze, hogy az idősödést más szempontból is lehet (kell) értelmezni: az ember bölcsebb lesz, jobb esetben derűsebb is, amiből az a bizonyos belső szépség és tartás fakad... Na de álljon itt egy harmadik olvasat, mert ma ilyen téli rossz kedvem van: az öregedés, mint folyamatos félelem az elmúlástól, de főleg szeretteink halálától.

Ady Endre: Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

„Szép volt és szép is maradt”

Hát nem is gondoltam volna, hogy ennyien fogtok jelentkezni! Kicsit úgy érzem most magam, mint egy menyasszony a saját esküvőjén: legszívesebben minden kommentelővel és e-mail íróval elbeszélgetnék jó hosszan és velősen, de sajna be kell érnem egy-egy rövid üzenettel – amit viszont kárpótolt az, hogy ilyen sokan írtatok (hozzáteszem, hogy nem voltam még soha menyasszony, de valahogy ilyen elnagyoltnak képzelem az esküvőket). Minden egyes kommentnek és e-mailnek nagyon örültem, köszönöm, hogy meséltetek magatokról, az olvasmányaitokról, a hétvégétekről.  Örültem a jó kívánságoknak, drukkoknak, és a blogom is köszöni a kedves szavakat! 

Most, hogy így magunk között vagyunk, elmesélem, hogyan világosodtam meg egy Facebook-bejegyzésnek köszönhetően. A megvilágosodásom tárgya az öregedés, pontosabban a vénülés, szóval az a folyamat, amiről 35 évig csak elméleti tudásom volt, és ami két éve hirtelen kézzelfogható közelségbe került. Most nem arról a drámáról beszélek, hogy az ember (a nő) terméketlenné válik, vagy hogy idővel előjönnek a mindenféle nyavalyák és betegségek, sem pedig arról az elképesztő tapasztalásról, hogy a kisgyerekek, akikre baby sitterként vigyáztam anno (tegnap), most végzik az egyetemet és most ők bulizzák szét magukat, nem pedig én (szerencsére, teszem hozzá).

Az arcra gondolok. Arra, hogy egy női arc mondjuk 20 évig nem változik túl sokat, vagy ha változik is, csak pozitív irányban (egyénibb frizura, jobban eltalált smink stb.), és amikor az ember már jól hozzászokott saját magához, eljön a hanyatlás ideje. Nem a ráncokról beszélek, mert az semmi a petyhüdt és színtelen bőrhöz, a fénytelen szemhez, a beesett ajkakhoz, a piros foltokhoz és az elpulykásodott nyakhoz képest. Szóval eljön (gondolom) az az idő, amikor az ember reggelente belenéz a tükörbe, és arra gondol, hogy te jó ég, ez nem én vagyok. Persze, lesz időnk hozzászokni, de vajon milyen érzés lesz?

Ez a FB-bejegyzés is ebben a témában született. Valaki kiposztolta Emmanuelle Riva* 20 éves, illetve 80 éves arcképét. Mindkét kép ugyanabból a szemszögből ábrázolja: egy férfi fogja tenyerébe az arcát. Felismerhető ugyan, hogy a két kép ugyanarról a nőről készült, de a különbség… hát, sírnivaló, komolyan. Nem is teszem ide, képzeljétek inkább el: a fiatalkori képről egy üde, friss és mosolygós lány néz vissza, feszes bőr, melegen csillogó szemek, gömbölyű áll. Az időskori képen viszont egy elgyötört anyóka látható, ráncon ránc, az elkenődött vonások mögé csak akkor gondolható oda az egykori szép nő,  ha valakinek nagyon jó a vizuális képzelőereje.

A napomat is elrontotta volna a montázs, ha nem áll alatta (egy ismeretlen nőtől) a következő kommentár: Szép volt és szép is maradt.

És akkor belegondoltam, hogy igen, ezt a fájdalmas transzformációt csak úgy lehet majd épp ésszel túlélni, hogy saját magunkat is becsapjuk. Mert Emmanuelle Riva azon a képen tényleg csak akkor nevezhető szépnek, ha a 80+ nők átlagához viszonyítjuk. Hazudni kell majd magunknak! El kell hitetni magunkkal, hogy szépek vagyunk („ennyi idősen”), hogy öregedni is lehet jól meg rosszul, és mi majd a jót választjuk, meg a barátnőink is, és a jól öregedés egyenlő lesz a szépnek maradni-val és azt mondjuk majd egymásról, hogy mi szerencsére szépek maradtunk. **
Minden a fejben dől el, szokták mondani, nem igaz?

* Ő jatszik Jean-Louis Trintignant-nal az Amour c. filmben, otthon is megy asszem.
** Ebből az állításból az a pökhendi kijelentés is levonható, hogy jelenleg is szépek vagyunk. De ahogy egy baratnőm anyukája mondta mindig (akkor nem értettem, most már igen) (noha azért van benne némi túlzás): minden fiatal lany szép.

Szolgálati közlemény kíváncsi bloggertől

Egyre több olyan embertől kapok kommenteket, akiknek nincs blogja. A rövid eszemmel így nagyon nehezen tudok visszaemlékezni minden egyes névre, történetre, és bonyolult megkülönböztetni az egyes Névteleneket is. Arra gondoltam, hogy akinek van kedve, írhatna pár sort magáról röviden (vagy hosszan is akár!) kommentben vagy e-mailben (tamkosk@gmail.com), az Ismerjük meg egymást! kampány keretében, hogy tudjam valamihez kapcsolni az egyes felhasználóneveket.

Rólam sok minden kiderül a blogból. De rólatok semmi! Városban élsz vagy faluban? Mit olvasol épp? Mi a foglalkozásod? És miért pont az? Téged is érint(ett) a meddőség? Mit fogsz csinálni a hétvégén? stb, stb.

Itt az alkalom, hogy a nem kommentelő olvasók is előbújjanak! A blog statisztikai adatai szerint ugyanis több az olvasó, mint a kommentelő... de kik vagytok? Hogy találtatok ide?

Tudom, hamar meg fogok öregedni...

Félmegoldás

Nem tudom hová pozicionáljam magam ebben az inzulinrezisztenciás világértelmezési vitában. Napok óta tapossák bennem egymást az ellentétes gondolatok és folyamatosan a következő kérdéseken gondolkodtam: létezik-e egyáltalán inzulinrezisztencia? Egyetlen rossz értékkel és semmilyen más panasszal IR-es vagyok-e? Ha mondjuk az vagyok, ez az oka-e annak, hogy nem esem teherbe?

Nagyon rákaptam a témára, pedig amúgy nem hiszek az étkezésekkel kapcsolatos hókuszpókuszokban (méregtelenítés, immunerősítés). Na de tegyük fel, hogy van IR (és a terheléses teszttel mérhető is), különben nem tudnék miről írni, ugye. És mégiscsak egy kórházban végezték el a vizsgálatot.

Beszéltem tegnap a dokival, aki szerint az, hogy a 120 perces értékem 24 helyett 48 lett, nem jelent semmit. Szerinte nem kell diétáznom, se gyógyszert szednem, és mehetnek tovább a fagyasztott beültetések: nem vagyok IR-es. Szóval le is zárhatnám itt a témát… ha nem lennék fogamzási idegbajos, ugye. De annyira elegem van abból, hogy a sorozatos kudarcok után a dokik csak meghúzzák a vállukat, és a szerencsére meg az égi rendelésre hivatkoznak. Kellene valami konkrétum, ok, más fogalmazásban: megfejtés, hogy miért nem maradt meg az öt embrióból egy sem. A véletlen vagy a rossz szerencse erre már nem lehet magyarázat!

Ezt az értelmezési űrt tökéletesen betöltené tehát az inzulinrezisztencia, A befolyásolható énem könnyen kapható lenne arra, hogy bármit megegyen/bevegyen/megvegyen, csak hogy végre terhes legyek.

A józan eszem ilyenkor viszont mindig közbelép. A higgadt Tamko azt vallja, hogy kizárt, hogy az étkezés ekkora közvetlen hatással lenne egy olyan emberre, aki amúgy tök egészségesen táplálkozik és odafigyel. Ezt egyébként onnan (is) gondolom, hogy a reumára is ráfogják bizonyos iskolák, hogy a gluténtól és a laktóztól van. Na e akkor hogyan magyarázhatók az időnként felbukkanó kríziseim, tudván, hogy az év nagy részében általában mindig ugyanazokat az ételeket eszem? És miért nincsenek összefüggések a krízisek és a magyarországi látogatásaink között? Az utóbbiak ugyanis azok az alkalmak, amikor a szokásostól teljesen eltérően étkezünk (rántott cuccok, savanyúságok, kevesebb zöldség).

Nem lehet normális, hogy az ember szénhidrátokat számolgasson nap mint nap. A hétvégén itt volt Mari barárnőm, aki a világ legnehezebb esete kajaügyben. Eddig Candida-diétát tartott, most ételintolerancia miatt eszik olyan bonyolultan, hogy egyrészt az beavatatlan emberek számára követhetetlen, másrészt pedig rengeteg időt és energiát felemészt. És iszonyúan antiszociális tevékenység. Nem azért létezik az a sok finomság a világon, hogy azokat csak úgy ukmukkfukk megbélyegezzük, nem?!

Na de mikor ezt így szépen végiggondolom, eszembe jut, hogy azért a cukorbetegeknek tényleg diétát kell tartaniuk. A köszvényre is van állítólag valami spéci étrend. Hogy a koleszterinről már ne is beszéljünk. És mi van, ha ez az IR-ügy tényleg annyira gyerekcipőben jár még, hogy a kapcsolatát a meddőséggel még nem fedezték fel? Mi van, ha ebben az obskúrus vallásban betegségben mégis van valami?

Na, de száz szónak is egy a vége: végül oda konkludáltam, hogy személyre szabott IR-diétát csinálok, noha nem lépek be a szektába nem definiálom magam IR-esnek. Megpróbálom csökkenteni a desszertet, a csokit, elhagyni a reggeli müzlit, de nem számolgatok mennyiségeket. A tejet mindig is szerettem, az továbbra sem fogom mellőzni. A fehér lisztet (kenyeret) kerülöm, de nem fogok szívbajt kapni, ha mégiscsak lecsúszik egy-egy szelet. Eszter javaslata alapján vettem egy Benelux-ban használatos spéci ízesítőt, a sütiket majd azzal csinálom. Gyümölcs-zöldséget mindig is sokat ettem (a franciák a csodájára járnak!), úgyhogy azzal nincs további teendő. Maradok nemvegetáriánus. Amúgy mostanában sikeresen leszoktam a reggeli kávéról, és délután iszom. Két hónap kihagyás után újrakezdtem az úszást, sőt, egy éves kihagyás után az Avivát is.

Aztán a következő transzfer után meglátjuk.

Társadalmi célú figyelmeztetés

A héten az iskolai zaklatásról fordítottam. Meglepve láttam, hogy mennyi reklám létezik (főleg Amerikában), hogy felhívják a figyelmet az agresszió ennek a formájára. Szeretem ezeket a társadalmi célú hirdetéseket. Szerintem tök jó módja ez az emberek gondolkodásmódjának megváltoztatásának, nemrég láttam óriásplakátokon pl. Down-kóros gyerekeket és felnőtteket azzal a felirattal: Down-kóros vagyok. És akkor mi van? Franciaországban a gyümölcs- és zöldségevésért, valamint a tejivásért is szoktak kampányolni, sőt, a rádióban még a szellőztetés fontosságáért is síkra szállnak.

Kitaláltam én is egy ilyen reklámot. Olyat, ami ha létezett volna 10 éve, talán most nem tartanék itt. Valahogy így képzeltem:

*****

Vidám és jól öltözött, 30 körüli csajokat látunk messziről egy kávézóban beszélgetni. Trendi környezet, spagettipánt, latte macchiato, utcazaj. A kamera közelít. Halljuk a beszélgetésüket. Az egyik lány azt magyarázza:

– Még várunk. Előbb léptessenek előre, költözzünk el, meg tudjátok, először el akarunk még utazni Thaiföldre...

A többi lány helyesel.

Vágás. A képernyő fokozatosan elsötétül és óra ketyegését halljuk. Nagybetűs felirat: NE VÁRJ A GYEREKVÁLLALÁSSAL!  Új kép: ugyanaz a csini csaj WC-n ül és negatív teszt felett sír. Drámai zene. A háttérben lesújtott ábrázatú pasi szomorkodik.

Narrátor: 35 év fölött a teherbeesés valószínűsége X%-kal csökken, a terhességi komplikációk viszont Y%-kal növekednek. *

Új kép: A pár meddőségi központban ül, nőgyógyász lombikról magyaráz. A kamera közelít az arcokra, amelyet gondterheltek. Narrátor: Az életkorral a nők termékenysége romlik. 40 év fölött a terhesség legnagyobb kockázata az, hogy létre sem jön.

*****

Így elsőre felesleges rémítgetésnek tűnhet. De nem az! Még karácsony előtt beszéltem az egyik irodaszomszédommal (36), akik elmondása szerint még várnak, mielőtt belevágnak. De mire? Amíg nem próbálta, nem tudhatja, hol helyezkedik el a termékeny-nem termékeny skálán. És hány nőtől hallom, hogy ne izguljak, mert ma már 40 felett mindennapos szülni, sőt, a mai modern világban ez magától értetődő, már-már normális. Megváltozott a társadalom, mondják, de arra nem gondol senki, hogy a női test nem változott semmit. Szerintem a fogamzásgátlás és az abortusz könnyen elérhető volta miatt gondolják az sokan (én is anno), hogy a teherbeesés is füttyszóra megy.

Ezzel a kisfilmmel talán el lehetne érni, hogy a meddőségi központokba picit kevesebb utolsó pillanatos nők járjanak. Mert a valóság az, hogy én ott fiatallal alig szoktam találkozni. A legutóbb a kórházi felvételkor egy olyan pár várakozott előttünk, akikről biztosan nem gondoltam volna, hogy azután egy osztályra kerülünk, hiszen mindketten jócskán benne voltak a 40-es éveikben.

Harmincas, boldog párkapcsolatban** élő lányok! Ne várjatok!


* Az adatokat meg kell valami komoly forrásból szerezni
** Akik későn találkoztak a nagy Ő-vel, azokra ez az egész persze nem vonatkozik.