Rossz a közérzet, fájós a benső

Hát, nem is tudom, hogy kezdjem. Meg hogy hogyan folytassam. Negatív. Olyan fura, hogy napok óta nem is vártam mást, már emiatt is bűntudatom volt, hogy mennyire negatív vagyok, erre ma valahogy mégis elkezdtem reménykedni. Nem reggel csináltam, mert akkor nem tudtam volna éjjel aludni, plusz nem akartam elrontani a szerdámat, mert több emberrel is kellett találkoznom és sok munkám is volt. A mai napomra ezért az izgatott várakozás határtalan burája borult, és ez valahogy átcsapott optimizmusba (plusz a nap is sütött), végül már nagyobb volt a bizakodásom, mint az aggodalmam. Na mindegy, negatív, nincs is mit hozzátenni ehhez, a rossz szerencse műve-e vagy mi csak ilyen rossz minőségű embriókat tudunk létrehozni, nem tudom.

Z.-nek nem is mondtam, mert ellenzi a teszteléseket, ami tök hülyeség, mert tényleg nagyobb lett volna a csalódás hétfőn. Ezért Petra barátnőmet kértem meg tegnap, hogy ha negatív lesz a teszt, mára találjon ki valami okosat, amivel lelket tud önteni belém. Nem is rossz, amit mondott: Nick Vujicic-ről mesélt, tudjátok, a végtagok nélkül született emberről. Nem nagyon tudok én sem többet róla, az jött le a pár You Tube-os kisfilmról, hogy iszonyú nagy lelkierővel és élniakarással és nulla önsajnálattal elérte, hogy boldog és kiegyensúlyozott életet él. Hát akkor nincs nagyon okom panaszra, nem? Fegyelmezetten végig kell szenvedni ezt a pár napot, és megvárni, amíg kimúlik az elcsüggedt szomorúság, ugye?

Pont úgy alakult, hogy holnap reggel kell elmennem leadni az örökbefogadási kérvényhez a papírokat. Ehhez korán kell felkelnem, a város másik végébe kell metróznom – eddig elborzadva gondoltam erre a reggelre, most viszont motiváltan fogok fölkelni. Végre valami konkrét, valami, amivel az egy helyben toporgás helyett előrébb jutunk.

Amúgy pedig minden reménységem az inzulinrezisztenciában van!