Válasz Molly kérdéseire

1) Aki rengeteg lombikot meg ilyesmit vállal, az tényleg nagyon szeretne gyereket, vagy inkább valamiféle versenyszellem hajtja?

Akárhogy merülök is le lelkem bugyrainak legmélyébe, analizálom a vágyaimat és álmaimat, én bizony versenyszellemet nem látok sehol (hacsak a tudatalattim meg nem tréfál). Se a társadalomnak való megfelelést. Se attól való frusztrálódást, hogy Z.-nek már van három. Nem is a szüleimet akarom onokával megajándékozni. Akárhogy is elemzem, csak arra tudok kilyukadni, hogy igen, a gyermek utáni hisztéria vágy hajt. Amit szintén nevezhetünk önzőségnek – nézőpont kérdése. És (eddig még) irigy sem vagyok azokra a nőkre, akik könnyen estek teherbe, de az már megfordult a fejemben álmélkodva, hogy hogy lehet ez ennyire egyszerű?

2) Aki lombikra vállalkozik, és elfogadja ezáltal a hármasikrek lehetőségét/veszélyét is, az jobban szereti a gyerekeket? Az átlagosnál strapabíróbb? Automatikusan boldog-e, ha sok gyereke születik végül?

Szerintem aki három újszülöttel megy haza a kórházból, az még hónapokig nem fog magához térni az elképedéstől, ugyanis ez olyan ritka, mint a fehér holló. Biztos, hogy nem így tervezte. Én benne lennék, hogy három embriót ültessenek be (Z. tuti nem), de csak azért, mert a statisztikában, nem pedig a csodákban hiszek. És ez az esélyünk viszont tök minimális. Szóval szerintem itt nincs szó olyanról, hogy valaki jobban szereti a gyerekeket, ez iszonyú nagy véletlen, ennyi.

Nem hiszem azt sem, hogy strapabíróbb lenne. Noha az igaz, hogy a lombikok során az embernek rengeteg ideje van elgondolkodni azon, hogy biztosan fel akarja-e adni ezt a kényelmes életet, ahol hétvégén 10-kor kelhet, rengeteg ideje van magára, a barátaira, a pasijára, divatosan öltözködhet és mindig frissen jelenhet meg a munkahelyén, naprakész a moziműsor és a trendi éttermek tekintetében, akkor és oda utazhat, ahová éppen a kedve tartja/pénztárcája megengedi? Vagy, karján egy üvöltő problémaforrással, késznek érzi magát arra, hogy két évig ne aludjon át egyetlen éjszakát sem, ruhája tele legyen mindenféle nyál és egyéb testnedv-nyomokkal, halálra izgulja magát élete végéig ha meghall egy mentőautót szirénázni, ne tudja rendszeresen tartani a kapcsolatot a barátaival, fogalma sem legyen arról, hogy mit játszanak éppen a moziban, képtelen legyen kiolvasni egy könyvet hat hónap alatt vagy leülni egy kávéval az internet elé és agyonblogolnia magát? (Na most nyilván ezek kiagyalt, erőszakos és rossz szereotípiák, tudom, hogy az anyaság nem csak ez.) Szóval a lombikozók nem strapabíróbbak, de talán valamivel józanabbak. Viszont úgy érzem, velünk szemben van egy olyan elvárás, hogy strapabíróbbnak kell lennünk, ha már ennyire akartuk azt a gyereket. Én magam is úgy gondolom most, hogy nem nagyon lenne képem/merszem/jogom fáradságra panaszkodni ezen a blogon, ha megszületne már az a baba…

Szerintem automatikusan boldog, ha több gyereke születik, igen, legalábbis én így képzelem. Mert a lombikos nehézségek közepette mindenkinek van egy pár olyan pillanata, hogy belegondol: lehet, hogy soha nem lehet gyereke. És ehhez képest ha ikrekkel esik teherbe, az olyan, mintha megnyerné az ötös lottót. Arról volt szó, hogy meddő, és lám, mégis két gyereket fog szülni egyszerre! Nekem van olyan barátnőm, aki 38 évesen szülte a kislányát (inszemináció), de a második gyerek nem akart összejönni, pedig több inszeminációt is megpróbáltak utána. Ma már 43 éves és nem is lesz soha második, mert lombikig már nem akart elmenni*. Nyilván aki pedig igen, az jobban szeretne másodikat (vállalva annak a kockázatát is, hogy ikrek lesznek).

3) A sokáig sikertelenül próbálkozó szülők jobb vagy rosszabb (=túlféltő) szülők lesznek-e? Befolyásolja-e a nevelési stílusunkat az, hogy miképpen fogant egy gyerek?

Szeretném azt hinni, hogy nem, hogy a nevelési stílus alapvetően az ember személyiségétől függ. És ezt is látom a környezetemben: a szülők nevelési elvek tekintetében sem tagadják meg önmagukat. Belőlem húszévesen sem lett volna laza anyuka, aki 2 évesen négy hónapra Magyarországra küldi a gyerekét, 4 évesen pedig londoni ovis kirándulásra engedi (mindkettőre láttam példát a környezetemben. Nem kritizálni szeretném a szülőket, lehet, hogy jobb is így a gyereknek, de én nem tudnám megtenni). Talán a terhesség más, el tudom képzelni, hogy a lombikosok jobban paráznak mindenen a terhesség alatt, logikus lenne, de erre is láttam ellenpéldát.

Engem ezek a kérdések se a blogon, se a Való Életben nem sértenek, sőt. Vannak dolgok**, amik tudnak sértők lenni, annak ellenére, hogy nem ez az illető szándéka, de ezek pont nem azok. A gyerek utáni vágy szerintem alanyi jogon jár mindenkinek, függetlenül iskolai végzettégtől, életkortól, szexuális beállítódástól stb., így a lombik is annyira kézenfekvő megoldás bizonyos párok számára, hogy ezzel kapcsolatban nem érzek semilyen zavart vagy szégyent.

És ti mit gondoltok? Popi, Rita, Ircsi, Eszter, Anett? Többiek?

* Ő simán jajveszékel egyébként, ha ikrekről hall, és tudatosan döntött úgy, hogy inkább 0 gyerek (másodiknak), mintsem 2 egyszerre. A húgom, akinek nincs gyereke, rendszerint azt mondja az ikrekre, hogy „mekkora szívás”. Érthetetlen. De én úgy látom az emberek szemében ikrek = probléma, legyen szó lombikról vagy sem. Ja, és azt is látom, hogy ikrek = probléma = biztos lombik.

**Most kettő jut eszembe: baromira bánt, ha hímestojásnak néz valaki, és nem mer gyerektémáról beszélni velem/terhességet bejelenteni nekem. Az is tökre zavar, amikor valaki azzal magyarázza a kudarcokat, hogy „ennek így kellett lennie”. Hát köszönöm, szerintem meg nem.