Teljesen titkos terület

Soha senkinek nem szóltam e blog létezéséről*. Nem tudom, mi a szokás bloggerek körében, de én egyetlen közelállónak sem mondtam el, hogy blogot írok. Még utalni sem utaltam rá. Bár egyszer, amikor visszakérdeztem a dokinál, hogy pontosan mekkora is a tüszőm – úgy tűnik, ez a hét legfontosabb kérdése –, szívesen hozzátettem volna, hogy a blogom miatt kérdem, de persze nem csináltam hülyét magamból.

Az elején még fogalmam sem volt, hogy mit fogok írni ide, de azt már tudtam, hogy nem akarok senkinek se magyarázkodni a tartalmáról, esetleg miatta szégyenkezni, de számonkérni („Nem olvastad a tegnapi bejegyzésemet?!”) vagy elvárásoknak megfeleli sem. Izgi volt a gondolat, hogy lesz egy virtuális énem valahol, ami a valós énemtől különböző életet él. Ide nem írok le (eddig még legalábbis) bizonyos dolgokat, viszont nagy a hangsúly a teherbeesésen, lévén ez a blog témája. Az is tetszett, hogy azt a képet, ami a blogom alapján rólam kirajzolódik, saját magam alakíthatom bejegyzésekkel, kommentekkel, képekkel.

Később pedig jöttek azok a dolgok, amikről nem beszélhettem senkinek: Z. spermogrammja és a Sorstársnő. Nem is tudom, mi lett volna a blog nélkül, mert ezeket a dolgokat valahol ki kellett adnom magamból. Z. pl a húgával és D.-vel is megbeszéli a rossz spermaképéből fakadó problémáinkat, én viszont hallgatásra lennék ítélve, ha nem lenne itt nekem ez a tér. Ez viszont nem lehetett volna így, ha a blog nem lenne titkos. Mert úgy döntöttem, ha itt leírok valamit, az nem olyan, mintha elmeséltem volna valakinek, nem szegem meg ezzel az ígéretemet. Bár néha vannak lelkiismereti aggályaim, főleg Z. kapcsán, de el szoktam hesegetni őket.

Pár hónapja viszont egyre nagyobb a gyanúm, hogy engem olyan valaki(k) is olvas(nak), aki(k) ismer(nek). Nem vagyok egészen biztos benne, mert a statisztikai adatok nem túl részletesek, de valószínű. Vajon rájött-e, hogy ki vagyok? Szerintem nem nehéz kitalálni. Mindenesetre nem jelentkezett senki, úgyhogy vagy nem tudja, vagy pedig udvariasan a háttérben akar maradni.

Nemrég hosszan e-maileztem egy volt kolléganőmmel, teherbeesésről, munkáról, könyvekről és… blogokról. A végén úgy beszélgettünk Isoldéról és Mollyról, mintha személyesen is ismernénk őket, vicces volt. Erre most jött ez a medvebocs – IKL jól gondolta, nemhogy az orosz szöveget nem olvastam el, de azt sem vettem észre a nagy lendületben és lelkesedésemben, hogy egyáltalán van rajta szöveg –, szóval amit én gondolkodás nélkül, azon melegében (sebtében) megköszöntem-megválaszoltam-továbbadtam. Aztán esett le, hogy ha ez a bizonyos kolléganő olvassa Mollyt, akkor esetleg kíváncsiságból rákattint a blogomra (hiszen azóta megugrott ám a forgalom, Japán, Dél-Afrika stb.), és a három kijelentést olvasva azonnal és tuti rám ismer.

Ez a bejegyzés tehát E-nek szól, magyarázat arra, hogy miért nem fedtem fel magam korábban. Csak arra kérlek, ne szólj senkinek a blogról, hiszen bárki hamar beazonosítania. Persze nem lenne dráma, és noha imádtam anno a kávészüneti ártatlan pletykázgatásokat...de mégsem szeretnék témává válni.

* visszaolvasva eszembe jutott, hogy de, a pszichológusomnak elmondtam, hogy írom. De ő csak heti 45 percen keresztül tartozik hozzá az életemhez, ezért felejtettem el.