2020. október 19., hétfő

Altatás

A héten volt egy altatásban végzett kórházi beavatkozásom, amelynek során érző, gondolkodó, emlékező lényből egy rövid időre átváltoztam egy negyvennégy éves, ötvenkilós testté: amikor letoltak a műtő várótermébe, és ameddig vissza nem vittek a kórterembe. A váró egy nagy tornateremre hasonlított, kék linóleummal, és a két oldalon ajtók vezettek különböző műtőkbe; még sorszámkijelző táblát is láttam. Ide toltak le, több másik emberrel együtt, egy barna takaróval letakarva, és itt kellett várakoznom kb. fél órán keresztül, amíg sorra kerültem. Ezalatt az idő alatt mint egy etnológus figyeltem meg ezeket a kékruhás embereket, akik a barna pokrócos testek körül, ismeretlen koreográfia alapján sürögtek-forogtak.

Rendszeres időközönként odajöttek hozzám, mindig ugyanazt a kérdést nekem szegezve, miközben a rám tett papírt vizsgálták: ugye így és így hívnak, és ugye ekkor és ekkor születtem? A papíron szereplő és az általam bemondott adatok egyezését mindig bólintva vették tudomásul. Volt, aki csak a papírt nézte meg, bólintott, továbbált. Nők jelentek meg szennyeskosárral, majd tűntek el valamelyik kijáraton. Újabb ágyakat toltak le, újabb barna testekkel. Egy ajtón idegen kékruhás szereplő jelent meg, hosszan kezet mosott, más kékruhásokat üdvözölt, és a betanult szerep szerint ment a dolgára. Velem egy aneszteziológus foglalkozott egy ideig, gondolom a szokásos protokoll alapján. Kikérdezett a gyógyszereimről, beszúrta a kanült, elektródákat rakott rám, majd ő is továbbált. Az egyik barna testnek sürgősen WC-re kellett volna mennie, amit nem tehetett meg, ezért egy ágytálat hoztak oda neki, és paravánnal takarták el a látványt – bár akár ne is takarták volna el, annyira nem éreztem magamat (se másokat) embernek, hanem inkább élő szervezetnek, amelynek bizonyos dolgokat el kell végeznie, és a pisilés vagy kakilás nem különbözött semmiben például a lélegzetvételtől vagy pislogástól.

Aztán betoltak a műtőbe, és ilyenkor mindig úgy érzem, hiába vannak az embernek családtagjai, barátai, a műtő kapujában mégis tökéletesen egyedül van. És azt is érzem ilyenkor, hogy noha vannak fontos (és még fontosabb) emberek az életemben, az egyetlen valódi kapocs, ami az élettel összeköt, mégiscsak ezek az istenek és félistenek, akik hamarosan átveszik a teljes kontrollt szegény testem felett. A legnemesebb tudománynak egyedül az orvostudomány tetszik, és kultúra, szépirodalom, önkifejezés mind-mind felesleges luxusnak. Kit érdekel, hogy valaki süketen képes volt fennséges szimfóniákat komponálni, amikor a legfontosabb dolog az életben az, hogy túléljünk egy altatást?! (borzasztóan szoktam félni) Gondolkodtam, hogy azt mondjam-e nekik, az utolsó szó jogán, hogy van egy lassan hétéves kisfiam, azaz mindenképpen fel kell, hogy ébredjek, de rövid megfontolás után jobbnak láttam többször hangosan elismételni a beavatkozás nevét, nehogy már valami mást műtsenek meg rajtam.

Az egyik ápoló próbált megnyugtatni, és elmondta, hogy nem szabad meghallgatni a rémtörténeteket, mert az altatás nagyon ritkán sül el rosszul. Magamban borzasztóan zavart ez a logikátlanság (mindig zavar a logikátlanság!), ugyanakkor hálás voltam a kedves szavakért, ezért nem válaszoltam neki, sőt, inkább egyetértően mosolyogtam. Rendes körülmények között – amikor nem csupán egy test vagyok, hanem személyiség is – elmondtam volna neki, hogy ez nem így megy; az ember az élete során belefut ezekbe az orvosi műhibás rémtörténetekbe, megtalálják ezek a rémtörténetek, és ilyenkor már késő arra gondolni, hogy nem szabadna meghallgatni őket; az ember örökre emlékezni fog rájuk. 

A másik ápoló azt tudakolta, hogy a hegyeket vagy a tengert szeretem jobban. Szinte szégyenkezve válaszoltam, hogy a hegyeket, mert nyilvánvaló volt, hogy nem a preferenciámra kíváncsi, hanem megnyugtatni szeretett volna azzal, hogy ha a hegyekre gondolok, akkor majd a hegyekről fogok álmodni. Négy ember hajolt fölém, és még láttam, hogy befecskendezik az altatóanyagot a kezembe, majd a következő kép az volt, hogy egy másik teremben ébredezem, mellettem egy fiatal pasi fekszik, a karomon pedig vérnyomásmérő.

A józan ésszel felfoghatatlan, ugyanakkor nyilván teljesen racionálisan megmagyarázható ez a varázslat, hogy vezényszóra egyszerűen elaltatják az embert, csinálnak rajta ezt-azt, majd felébresztik. Mikor felébredtem, már toltak is ki, át a várótermen (gondolom) föl a lifttel a szobámba. A tolóember megkérdezte, hogy hogy érzem magam, és erre, mint valami Csipkerózsika, aki most ébred tudatára annak, hogy neki gondolatai is vannak, fontosnak láttam elmondani, elmagyarázni, hogy mi jár az eszemben. Összeszedtem minden erőmet, mert nehezen mozgott a szám, és franciául, mivel tudtam, hogy a magyart nem értené, kijelentettem: IMPORT-EXPORT!

Hallottam, hogy röhög, és hogy a körülötte állóknak meséli, hogy ez a nő milyen hülyeséget mondott, erre öntudatosan, ugyanakkor tudván, hogy ezt sem fogja érteni, még odavágtam neki, hogy: C'EST LOGIQUE! (Logikus!), majd büszkén elaludtam. Azt akartam vele megértetni, hogy ledöbbent az a felelősség, ami az itt dolgozó egyes ember (orvos, ápoló) lelkét terheli. Hiszen ha én import helyett exportot fordítok (megtörtén eset, mint ahogy épp a múlt héten fordítottam a poklot mennyországnak), akkor maximum majd javítja a lektor; ha ő sem veszi észre, megjeleik a neten vagy nyomtatásban, és esetleg észreveszi egy-két olvasó, aki majd megvonja a vállát és annyit gondol, hogy már a fordításokban sem lehet bízni. Ha hivatalos szövegben jelenik meg rosszul, akkor arra az illetékes helyen corrigendumot kérnek, de semmi esetre sem lesz belőle politikai zűrzavar, mindenesetre emberi életek semmiképp sem függnek tőle (és valahol itt kezdődik számomra a bátorság, ha már a múltkor erről volt szó). De ezt nem tudtam senkinek sem elmondani, mert elnyomott az álom. Sajnos egyáltalán nem volt pihentető, hiába álmodozom folyamatosan arról, hogy egyszer napközben jól kialszom magam.

19 megjegyzés:

  1. Örülök, hogy rendben túl vagy a műtéten!

    Óriási felelősség tényleg. Én nagyrészt emiatt sem lettem orvos, ellentétben a családom többi tagjával. Nem értem, hogy tudják ép ésszel elviselni, különösen a baleseti sebész testvérem. (Mondjuk állítólag az ő várható élettartamuk pont ezért is jóval alacsonyabb, mint a többi orvosé)

    VálaszTörlés
  2. Köszi!! És mit mondanak, hogyan tudják épp ésszel elviselni?

    (hallod, mi történt felétek.. :((()

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem nagyon beszélnek róla, hogyan tudják elviselni. Mindenféle orvosi témákról beszéltek mindig a családi ünnepeken (a tágabb családban is több az orvos, mint aki nem az), de erről sosem. Szerintem az lehet, hogy igyekeznek nem belegondolni, és ennek lehet a része a betegek úgymond "tárgyiasítása" is, ami a posztod elején is megjelenik. Emiatt sokan bírálják őket, de hát abba tényleg bárki beleroppanna, ha közel engedné magához az összes szörnyűséget, amit lát, és ha folyton átérezné a felelősséget.
      A testvérem egyébként azt mondja, hogy náluk protokollok vannak, nem neki kell egy pillanat alatt kitalálni, hogy mit csináljon. Ez a felelősséget és a stresszt is csökkenti, de azért marad így is bőven szerintem.
      Ez is egy embertípus kell legyen. Én nem lennék rá képes, ő meg nagyon szereti a munkáját.

      (Igen, borzalmas, teljesen sokkolt :((( Valahogy hirtelen olyan közel érzi magához ezt az ember így, hogy a mi megyénkben történt és egy teljesen hétköznapi emberrel. Eszembe jutott a posztod, amikor a CH után ott a közeletekben rejtőztek el :()

      Törlés
    2. Persze, protokollok meg érzelmileg nem belemenni a beteg életébe, ez mind oké, de én igazából arra gondolok, hogy ha egy aneszteziológus eltéveszt egy számot, vagy egy sebész rossz helyen nyisszant, annak adott esetben akár tragikus következménye is lehet (ellentétben mondjuk a fordítói protokollal - importot importnak vagy behozatalnak fordítani - aminek nincsenek ilyen következményei). Mindenesetre örülök h vannak olyan emberek, akik bírják (és szeretik) ezt a fajta felelősséget!

      Törlés
    3. Igaziból eredetileg én is valahogy úgy gondoltam, hogyan viselik a tudatot, hogy milyen komoly következményei lehetnek annak, ha hibáznak. De így utólag elolvasva tényleg teljesen másról beszéltem. Nem kéne éjjel írnom :) Mindenesetre szerintem ugyanúgy, hogy nem gondolnak bele, csak csinálják, amit kell.
      A testvéremmel egyébként eddig egyszer volt ilyesmi, ott nem ő hibázott, csak ott volt, amikor történt. Remélem, végig tudja csinálni az életét hiba nélkül (ami azért tényleg elképzelhetetlennek hangzik).

      Törlés
  3. Jaj remélem jól vagy!
    Egyébként a témafelvetésre: én már régóta gondolkozom ezen, mivel olyan területen dolgozom amire a világon semmi szükség, mégis amit megcsinálok még sokan átnézik. Miközben az orvosok (úgy tűnik) sokszor teljesen egyedül döntenek.

    VálaszTörlés
  4. Nagyon gyors gyógyulást! Itt szeretném elmondani, hogy imádom a blogod és mint irodalommal foglalkozó, tök komolyan mondom, hogy írhatnál egy könyvet, el is képzeltem, hogy én milyen könyvet olvasnék tőled szívesen :)
    Annyira érdekesen és élvezetesen írsz, nagyon jók mindig a témafelvetéseid. :)

    VálaszTörlés
  5. Ella, W, köszönöm, teljesen jól vagyok :))

    Ella, teljesen egyetértek. Mi is olyan vérre menő vitákat folytatunk néha egy-egy jelzői szerkezetről vagy alárendelt tagmondatról, mintha az életünk függne tőlünk. Volt olyan kolléganőm, aki a hétvégéit is azzal töltötte, hogy megtalálja AZT a bizonyos mondatot, ami hűen fedi az eredetit és nyelvileg is helyes - na, neki kellett volna orvosnak lennie...

    W, nahát, köszönöm. Tudod, ahogy mondják: minimum EGY könyvnyi életanyag mindenkiben benne van :-)))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jó nektek, a mi hibaink MEGEPULNEK, es bar olyan nincs, hogy csak egy ember volt erte felelős (altalaban tobb millios beruhazasokon dolgozom, óriási szakági konzulens csapatokkal), meg ha csak egy kis reszem is volt benne, nagyon sokaig szoktam szenvedni miattuk. Szerencsere eddig semmi komoly nem volt, de még így is rettenetes, megsemmisítő, 'barcsak meghalnek' 'értéktelen féreg vagyok' érzés (es most nem túloztam :(...), minden, amit utolag maskent csinalnek. Szoval szerintem meg kell tanulni nem belegondolni az esetleges következmenyekbe, hanem megprobalni minden korulmeny kozott a lehető legjobban dolgozni. A 'due care and diligence' (szakszerű magyar forditasat nem tudom) amúgy jogi fogalom is, erre szerződünk es a sebeszek is ugyanerre szerződnek, hogy a lehető legtobbet teszik meg a siker erdekeben, de semmi nincs garantalva.

      Törlés
    2. Illetve, ez ennel bonyolultabb, hogy mi van garatalva, es mi a criminal act es mi nem, de ez egy jogi tema.

      Törlés
    3. Amugy meg gyors gyogyulast! :)

      Törlés
    4. Zenjebil: köszi :)

      Igen, hidakat meg felhőkarcolókat építeni is óriási felelősség, ott sem lehet rontani a számolásnál, gondolom. És a tévedés tényleg extrém eset, van olyan is (sokszor!) amikor az ember utólag jön rá a jobb megoldásra, hiába törekszik a tökéletesre, KELLŐ SZAKÉRTELEMMEL ÉS GONDOSSÁGGAL :)

      Törlés
  6. És nem volt iszonyú jó érzés az altatás? Nekem az az emlékem róla, hogy mikor beszúrják a tűt, hirtelen fényes lesz és hullámzik minden és én állati jól érzem magam; simán megértem az összes drogfüggőt azóta.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is, nagyon szeretem az altatást, de nyáron a fiamnak (13) volt vakbélmütéte, és mgdöbbentem, hogy mennyire! rettegett az altatástól ,azaz hogy nem ébred majd fel.

      Törlés
    2. A nagymamám annyira félt tőle, hogy soha nem engedte magát altatni, inkább ébren csinált végig minden műtétet.

      Törlés
    3. hééé, én ilyen szert nem kaptam..!! :)

      Törlés
    4. Hmm nekem valami büdös maszkot tettek az arcomra. De amúgy a petesejt leszivaskori bódító cucc az tenyleg jó volt úgy emlékszem. A félelmet nyomta el valahogy.

      Törlés
    5. A maszkos az horror, az gázos altatás, nekem is volt olyan. De ez nem maszkos, ez vénás, amiről áradoztam.😊

      Törlés
  7. Én is bírom az altatást. Tamko, nekem az egyik volt főnököm élet-halál kérdésnek vette, ha egy jelzőt a más munkájában nem talált megfelelőnek, de azt egy kézlegyintéssel elintézte, hogy egy dunántúli várost az Alföldre helyezett :D

    VálaszTörlés