Egy vírus útvonalának nyomában

Múlt héten csütörtök este Z. felháborodva jött haza, hogy Boni dobtanára beteg, és nem volt rajta maszk.

Péntek délután három órát töltött nálunk Gabriel, hogy Bonival haladjanak a francia beadandón. Alig csináltak valamit, erről majd írok, végig hülyéskedtek.

Szombat délben Boni közölte, hogy fáradt. Nem csoda, mondtam neki, túl későn alszik el. Betegnek érzi-e magát, kérdeztem, akar-e délután menni sakkra. Egyáltalán nem beteg, jelentette ki sietve, és naná, hogy nem hagyja ki a sakkot. Mondjuk gyanút foghattam volna, amikor a merinói gyapjúfölsőjét húzta fel, amit egy vagyonért vettem neki, és amit soha nem akar hordani, mondván, hogy túl meleg. Volt is bennem tudat alatt egy kis aggodalom, ezért a kétórás sakk alatt nem mentem haza (ahogy szoktam), hanem ott maradtam a környéken, olvastam a kocsiban, majd bevásároltam.

Szombaton 16 órakor lett vége a sakknak. Ahogy jött kifelé, rögtön láttam, hogy ez a gyerek beteg. Otthon még megette a süti felét, amit vettem neki, de aztán lefeküdt, és onnantól kezdve nem kelt fel a kanapéról. Aznap 39,5 fokos volt a láza, de másnap felment egészen negyvenig. Legközelebb kedd reggel evett újra.

Vasárnap dél körül felhívtuk az ügyeletet, ahol azt mondták, hogy napi 5x adhatunk neki 500 mg paracetamolt, de azért menjünk be az ügyeletre 18:15-re. Én, mivel felszabadult egy egész napom, dolgoztam a hétfői fordításaimon, hogy hétfőn ebédszünetben el tudjak menni úszni, majd elmentem futni is. Szuper volt, bár Z. nem értette, hogyan tudok futkározni, amíg Boni ennyire beteg (“Ne fuss messzire!!”)

Vasárnap este szegénykét úgy kellett eltámogatni az ügyeletre, szédült, vacogott, a várótremben majd leesett a székről. Azt beszéltük, hogy utoljára bölcsis korában volt ennyire beteg. Az ügyeletes orvos napi 3 gramm paracetamolt írt fel neki, de nem egygramonként, hanem 750 gr-ként, amit szerinte úgy kell beadni, hogy egy pezsgőtablettát kettétörünk, majd az egyik felének is a felét vesszük… pfff. nem mertük véghezvinni ezt a komolytalan műveletet. Neurofent viszont állítása szerint tilos adni, változott a protokoll (még jól emlékszem, hogy bölcsis korában négyóránként adtunk neki hol paracetamolt, hol Neurofent).

Hétfő reggel úgy ébredtem fel, hogy kapar a torkom. Jobban megvizsgálva rájöttem, hogy a torkomnak semmi baja: a nyelőcsövem ég. Basszus, nem fogok tudni úszni menni. Elkeztem dolgozni, amíg mindenki aludt, és közben azon gondolkodtam, nem leszek-e én is beteg. 10 körül elkezdtek összefolyni a betűk a szemem előtt, délre már OLYAN SZARUL voltam, mint nagyon rég. Az egész délutánt az ágyban töltöttem, nem túlzok: pisilni is alig volt erőm kimenni. Az volt a szerencse, hogy Boni addigra már picit jobban lett, így nem kellett azon aggódnom, mi van vele. 

Nagyon homályosan, messziről eljutott hozzám a hír, hogy hétfő délután Bonit levitte az apja a patikába tesztelni, és kijött, hogy A típusú influenzája van, este pedig elmentek a gyerekorvoshoz, aki csütörtök estig kiírta, plusz azt állította, adhatunk neki Advillt (nem adtunk, az ügyeletes orvos megijesztett). A hétfő éjszaka rettenetes volt, Bonit az apja látta el, én le tudtam nyomni  torkomon egy kis chipset, mert azt kívántam meg (??).

Hihetetlen belegondolni, hogy vasárnap este még futottam, majd jóízű megvacsoráztam abból a guszta kenyérből, amit Z. vasárnap reggel vett, és amihez senki sem nyúlt egész nap. Sajttal és paprikával ettem egy szeletet, és csak azt sajnáltam, hogy nem ehetek többet - hát én azóta gondolni sem tudok ilyen szendvicsekre, a gyomrom is felfordul tőle. 

Belegondolni is rossz, milyen lett volna ez az egész, ha nem vagyok beoltva.

De ami a legfurább: Gabriel nem kapta el!