Megsértődöm, rosszul esik (28. nap)

Most a másik oldalt vizsgálom meg: milyen az, amikor valakinek valami rosszul esik, illetve valamin megsértődik. A két dolog szerintem különböző, ahogy azt az ige történést kifejező, ill. cselekvő jellege is tükrözi: az első megtörténik velem (anélkül, hogy akarnám), a másodikat én csinálom (simán lehet, hogy akaratlanul, de mégis ludas vagyok). Épp ezért én mindig azt hangoztattam, hogy csomó minden: szó, tett, mulasztás tud rosszul esni (pl. valaki kifelejt egy levlistából), de megsértődni – a szellemi felsőbbrendűség jegyében – ritkán szoktam, mert az számomra azt jelenti, hogy ki is mutatom a megbántottságomat (pl. írok egy felháborodott e-mailt vagy nem köszönök másnap az illetőnek). Ezzel kvázi a másik hibáját akarom az orra alá dörzsölni (holott simán lehet, hogy csak tényleg elfelejtette, mindenkivel előfordul).

Ti nem így értelmezitek ezt a két fogalmat?

Miután egyszer ezt így végiggondoltam (és ki is fejtettem valakinek), pár hétre rá megsértődtem a főnökömre, de úgy istenigazából! Olyan vicces volt, azonnal éreztem: na, ez az a tipikus megsértődés, amiről pedig minidg gőgösen úgy nyilatkoztam, hogy én soha!! Szellemi felsőbbrendőség!! De éreztem, ahogy a feneketlen düh eluralkodik rajtam, és alig vártam, hogy a szemrehányásaimat az orra alá dörgöljem – egészen addig, amíg le nem higgadtam, és rá nem jöttem: teljesen hülye vagyok. Utólag már nem is értem magamat, ráadásul már nem is emlékszem minden részletre.

Röviden (és virágnyelven) olyasmiről volt szó, hogy minden év elején a főnöknő elbeszélget minden beosztottjával az elmúlt évről. Erre illik (és érdemes) felkészülni, mert ez a beszélgetés általában nem csap át baráti kvaterkázásba, megmarad szigorúan professzionális keretek között. Amúgy én nem szeretem, mert az ember nem teljesen őszinte, és mert inkább a munkaszervezésről beszélünk (ami nem érdekel) nem pedig az alanyról és állítmányról (amiről órákig tudnék). Tavaly nekem péntekre, 14 órára volt beütemezve ez az esemény, és a nő aznap szólt, hogy nagyon nehéz napja volt, délelőtt és délután is értekezletekkel, nem lehetne-e az, hogy az ebédlőben találkozzunk. Na erre bepöccentem.

Hogy miért? Rejtély.

Mindenesetre dúltam-fúltam. Egyedül lementem az ebédlőbe, szegény szerintem nem is értette, miért nem vártam meg. Hát azért nem vártam meg, mert az ebédlőben találkozunk volt a halálosan sértő utasítás, gondolta a bolond grófnő*. Mikor a lány megérkezett, már ott ültem az asztalnál, durcásan ettem az előzőleg kint gondosan megvásárolt salimat. Még véletlenül sem akartam ugyanis ott helyben kaját vásárolni, minél kevésbé lehessen úgy értelmezni, hogy a menzán ebédelek. Kimérten és foghegyről válaszolgattam csodálkozó kérdésére, hogy már itt vagyok? és már ebédelek is?

Remélem, azóta elfelejtette a történteket, mert így leírva (is) nagyon gáz!

* Ez a szó meg Lappáé :))) 

 Munkából hazafelé; ez az épület kivilágítva olyan szép 

A tempóról és a civilizációról (27. nap)

Me reggel elolvastam Biolujza tegnapi posztját, ami annyira tetszett, hogy már tudtam is, mit fogok ma írni! Nem linkelem, mert nem szereti a reklámot (ugye?), de arról szólt, hogy a lassúságot gyakran a butasággal és lustasággal azonosítjuk, és azzal fejezte be, hogy sajnálja, hogy a teljesítményorientált iskola a versenyre készíti fel a gyerekeket. 

Mindkét állítással egyetértek, és most azt akarom elmesélni, hogy nálunk hogyan van ez, mert úgylátom, Boni eléggé ellentéte Biolujza kisfiának. Egyrészt Boni alapból tök gyors, rohangászós, kapkodós DE baromi lusta is amúgy: ő azért rohan sok dologgal (de nem mindennel!), mert meg akarja úszni a belemélyedést és az alapos munkát. Ez érthető módon gyakran figyelmetlenséggel párosul, és ha valamit háromszor ki kell javítani, akkor az összevetve több idő, mintha először pontosan (de lassabban) megcsinálta volna (ez persze neki olyan, mint a falra hányt borsó).

A kegyetlen kapitalista versengésről pedig: érdekes, én pont úgy látom, hogy a társadalom a gyerekek alavető túlélési ösztönét próbálja megtörni, és rá akarja kényszeríteni őket egy természetellenesen civilizált viselkedésre. Hogy érthető legyen ez a mondat, egy friss példával illusztrálom: Boni kapott a héten egy hangvillát, mert már napok óta rágta a fülünket (persze az apja rögtön elrohant hangvilláért, ami nem tudom, pedagógiailag mennyire szerencsés, na mindegy). Kedden egész este a hangvillával gyötört minket, szerda reggel pedig az apja szólt neki, hogy nehogy bevigye a suliba. Már láttuk, hogy órán megszólaltatja, szünetben pedig kiszúrja valakinek a szemét. Suliba menet még én is rákérdeztem, hogy ugye nincs nálad a hangvilla? Nincs, válaszolta (gyanúsan ártatlan ábrázattal).

Persze kiderült, bevitte a hangvillát. Vacsoránál erről beszélgettünk, meg is jegyeztem, hogy kétszer is hazudott hangvilla ügyben aznap reggel: egyszer az apjának, egyszer nekem. 

– Nem, az nem úgy volt, nem hazudtam. Nem értettem jól a kérdést! – védekezett.

– Na tessék! Ez volt a harmadik hazugság! – feleltem fáradtan. Nem bírjuk lenevelni a hazudozásról.

– Oké, hazudtam – ismerte be hangosan gondolkodva. – De miért mondtam volna meg az igazat? Semmi érdekem nem fűződött hozzá. Akkor itthon kellett volna hagynom a hangvillát!

Úgy érzem, a hazugság a természetes, az ösztönös. Ha most kitör a harmadik világháború, és mint ahogy a francia hadsereg vezetője a napokban kijelentette: Franciaországnak fel kell készülnie arra, hogy feláldozza gyermekeit (RÉMES), akkor egy háború dúlta, megszállt országban (tegyük fel), ahol se orvosi, se másmilyen ellátás nincs, a bombák hullanak a fejünkre stb. ki jár jobban, a ravasz manipulátor vagy az önzetlen liliomlelkű? Nem erkölcsi értelemben, természetesen, hanem hogy ki jön haza sértetlenül az anyjához. Persze a ravasz manipulátorokat talán be sem sorozzák. Vagy tegyük fel, Boni politikus vagy ügyvéd szeretne lenni később... mi meg itt leneveljük a hazudozásról? Semmi esélye sem lenne!

A vélemények kinyilvánításáról (26. nap)

Nézegettem, hogy mi az, amiről még nem írtam itt ebben a nagy novemberi lelkesedésben, és hát rájöttem: nem meséltem el a barátnőim reakcióját a könyvre. A történet röviden annyi, hogy Anna javasolta nyáron – épp egy könyvesboltban nézelődtünk –, hogy olvassam el ezt a regényt, mert neki ez a kedvenc könyve, már olvasta, de újra akarja olvasni, és rengeteget mesélt róla a közös barátnőnknek (Pannának), aki szintén el fogja olvasni, és ha én is benne vagyok, csinálhatunk egy közös könyvklubot valamikor ősszel. Azonnal megvettem a könyvet, Anna még viccelődött is, hogy nem vállal érte felelősséget. A többit már írtam: elkezdtem, nem tetszett, abbahagytam.

A következő üzit küldtem nekik utána (idézet szó szerint): „Kínkeservesen eljutottam tegnap a 200. oldalig, de nem tudom tovább olvasni :((( Sajnos nem köt le, unom, szenvedek. Kiszállok a buliból, bocsánat :(((( ugye, nem baj?”

Anna rögtön visszaírt viccesen, hogy sajnálja, és hogy jóváteheti-e a dolgot egy másik könyvajánlóval, bízom-e még benne. Amire én azt válaszoltam (szintén a közösben), hogy semmi gond, én akkor és ott a saját szabad akaratomból vettem meg azt a könyvet, és hogy most a trauma oldására elkezdek egy Szvoren Edinát (+ezer szmájli).

Panna nem írt semmit, de pár nap múlva beszéltem vele telefonon, és tulképp most az ő reakcióját szeretném elmesélni: azt mondta ugyanis, hogy szerinte elég bántó voltam, és hogy ha az ő kedvenc könyvére reagáltam volna így, bizony rosszul esett volna neki.

Azóta rengeteget gondolkodtam ezen, nem is értem, hogy még nem írtam erről. A következőkre jutottam:

1. A reakciója alapján Anna nem sértődött meg (de Pannával mindketten úgy gondoljuk, hogy ha megsértődött is volna, sem mondaná el). 

2. Legközelebb nagyon meg fogom válogatnia szavaimat, ha Panna kedvenc dolgait véleményezem, mert ezek szerint erre érzékeny.

3a. Én nem érzem magam vétkesnek, holott tényleg extrém módon vigyázok arra, hogy ne sértsek meg másokat, se direkt („De hülye a hajad!”), se burkoltan („Jé, ma reggel nem volt időd fésülködni?”). Ez egyébként színtiszta önzés. Nem a mások iránti tisztelet vezérel, hanem az az egoista érzés, hogy ha valakit szánt szándékkal megsértek, akkor az annak lenne a jele, hogy nem vagyok kiegyensúlyozott. Márpedig szeretem magamat kiegyensúlyozottnak képzelni.

3b. Épp ezért a saját erkölcsi normáim szerint nem voltam hibás, hiszen az intenció számít, és jól emlékszem, hogy nem akartam senkit sem sértegetni, de még az írót sem, sőt, a fordítót sem.

Tanulság: nem is tudom. Nem fogok lakatot tenni a számra továbbra sem, ha általános jelenségekről a véleményemet kérdezik, vagy akár kérdezés nélkül itt a blogomban megírom. Rémesen provinciálisnak, közhelyesnek és giccsesnek tartom a karácsonyi vásárokat és a sárga színű hálószobafalat, továbbá idétlennek gondolom azt a szót, hogy rágcsálnivaló. Például. Tudom, hogy az emberek nagy része szeret karácsonyi vásárokra járkálni és sárga tapétákat tenni a hálószobájába, és gyakran használja a rágcsálnivaló szót. Nem is őket célzom a mondanivalómmal, mert akkor direkt sértegetném őket, ami nem oké, lást a 3a. pontot. Nem az egyes emberekről mondok ilyenkor véleményt, hanem a jelenségekről általában, és nem redukálok le egyetlen embert se karácsonyi vásárra, se sárga tapétára se rágcsálnivalóra, mert tudom, hogy minden ember több (bonyolultabb) ennél.

És valszeg a Szvoren Edinát is abbahagyom. De becsszó nem azért, mert többször is leírta a rettentő szót: rágcsálnivaló.

Figyelem! (25. nap)

A fiatalok nem tudnak hosszú szövegekre elmélyülten koncentrálni, panaszolja manapság mindenki.

Hát én meg nem tudok:

– Teams-en előadást hallgatni,

– miközben a mutatott PPT-prezentáció szövege eltér attól, amit az előadó mond,

– és félpercenkét egy-egy résztvevő kérdez valamit a csetszobában, amire másvalaki(k) azonnal válaszol(nak),

és mindezt EGY IDŐBEN! 

Szerintem ez bűvészmutatvány! Nekem ennél sokkal, de sokkal könnyebb lefekvés után, csendben Thomas Mannt olvasni.

Továbbra is a képernyőkről (24. nap)

Miután elküldtem a tanárnak pénteken az üzenetet, kiderült, hogy Z. tökre nem ért velem egyet, és szerinte első az iskola, és csak második a büntetés meg a következetesség. Alig bírtam lebeszélni róla, hogy odaadja Boninak hétvégén a telefonját a matekházikhoz. Érdekes, hogy míg az alapvető kérdésekben egyetértünk, mondhatni az értékrendszerünk megegyezik, addig bizonyos kardinális elvi kérdésekben egymástól különböző álláspontot képviselünk.

Én például annyira megsajnáltam Bonit, amikor szombat este kérte, hogy csináljam meg a Duolingóját, mert ha nem, elveszíti a sorozatát, amit még tavaly nyáron kezdett el. Már majdnem beleegyeztem, amikor láttam, hogy hat leckét kellene befejezni! Hát ahhoz viszont nem volt erőm, úgyhogy kicsit kellett csak győzködnie meg érvelnie – pl. hogy a fogtündér nem fizette ki a négy utolsó tejfogát –, és belementem, hogy vásárolok a Duolingón olyan meghosszabbító izét, mert már nem volt elég pontja. Tíz euróba került! Majd benyújtom a fogtündérhez a számlát.

Kivételt tettünk az esti filmmel is, pedig elvileg az is képernyő. Megnéztük az Éjszaka a múzeumban c. rettenetes műalkotást, amit Boni imádott. Állítása szerint most már nem is a My fair Lady a kedvenc filme, hanem ez. Sajnos azt hiszem, már minden neki való jó filmet láttunk, maradtak ezek a gagyik.

Ma reggel pedig az volt az első dolgom, hogy megkérdezzem az igazgatónőt, aki hétfőnként az iskola kapujában állva fogadja a gyerekeket, akiket amúgy név szerint ismer, garantálható-e, hogy Boni hozzáférjen valamelyik iskolai számítógéphez. Nem sikerült konkrét ígéretet kicsikarnom tőle, pedig ez volt a nem titkolt szándékom. Boninak három szabad órája volt délben: 1) ebédszünet, amikor is hazajött kajálni, 2) egy lyukas óra, amire visszament, mert olyankor tud a könyvtárba menni és egy 3) elmaradt angolóra, amikor is a tanulószobába kell menniük. E két utóbbi helyen van számítógép, de nagyon gyanítom, hogy Bonit jobban vonzza az udvaron található pingpongasztal, ugyanis a következő történt:

Állítása szerint megint nem jutott be 13 órakor a könyvtárba, mert már tele volt. Ekkor odament a pingpongasztalhoz, és éppen játszani kezdett a többiekkel, amikor kijött hozzá a pedellus*, és Monsieur! felkiáltással magához hívta. Kinyitott neki egy külön termet, ahol teljesen egyedül egy külön számítógépnél nyugiban megcsinálhatta a példákat. Tök szimpi eljárás, nem? De fenntartható lesz-e hosszútávon?

Ezt a posztot pedig sikerült teljes egészében zárójelek nélkül megírnom. Nehéz volt!

* Ezt a szót Verának küldöm! :)) 

 

A hétvégén láttam egy lakást, ahol már állt és villogott a karácsonyfa! Első emelet, középső ablak. Imádok bekukucskálni másokhoz télen. Az Édes Anna vége jut ilyenkor eszembe: aki kívülről néz egy otthont, mindig azt gondolja, hogy ott a boldogság és a megelégedettség lakik.

Statisztika (23. nap)

Nemrég olvasás közben azt hittem: rábukkantam egy tipikus kulturális különbségre! A gyermek- és ifjúsági irodalomról olvasok épp egy könyvet, és rátértem arra a fejezetre, hogy milyen szinten értik (vagy sem) a gyerekek a humort. (Már a téma maga is tök érdekes! Jól emlékszem Boni első viccére, másfél-két éves lehetett: elkezdett engem a kereszt- és vezetéknevemen szólítani „mama” helyett. Gurgulázott a nevetéstől, le is videóztuk.)

Szóval a könyvben megakadt a szemem valamin. Egy olyan információn, ami enyhén szólva ledöbbentett. Idemásolom a hevenyészett fordítást, olvassátok el, van-e benne olyan infó, amin megütköztök: 

„Mivel a gyerekek rendkívül okos teremtmények, már azelőtt tudnak olvasni, hogy megértenék a könyvekben található bonyolult vicceket. Egy kis anekdota: négyévesen mentem először sítáborba. Az édesapám minden nap írt nekem egy képeslapot (drága apuci!), és mivel már tudtam olvasni, senki sem pillantott rájuk, mielőtt odaadták volna nekem. Egyik nap aztán a sarokba kuporodva találtak rám; a kétségbeeséstől kipirosodott ujjacskáimmal az aznapi képeslapot szorongattam. A kép egy bájos rózsaszín kismalacot ábrázolt, a hátoldalára pedig tréfás kedvű apám nagy betűkkel ezt írta: »Szia drágám! Minden rendben velünk. Egy gonosz tündér malaccá változtatta anyát, de ne aggódj: minden nap adok neki enni!«

Ekkor kiderült, hogy bár képes voltam elolvasni az üzenetet, a viccet nem értettem meg. Teljesen kiborultam, és meg voltam róla győződve, hogy édesanyám ezentúl csak röfögő puszikat fog adni, miközben patáival átölel. Mindezt csak azért mesélem el, hogy illusztráljam: a humor, főleg a kicsiknél, nem magától értetődő. (Anyám azóta is remekül van, ha esetleg az olvasók aggódnának – élete legjobb időszakát éli, dagonyázik a sárban és imádja a naspolyát.)”

Nyolc embernek küldtem el/mutattam meg az idézetet, ebből négy francia és négy nem az (két magyar, egy német, egy svájci). A hipotézisem az volt, hogy a franciák nem fogják kiszűrni azt a furcsaságot, ami nekem, és a többi nem franciának egyből feltűnik. A német lány kivételével mindenki válaszolt.

Nagyot tévedtem! Semmiféle szabályt nem tudtam felállítani a franciák-nem franciák törésvonal mentén, a reakciók vegyesek voltak. A legmegosztóbb tény, amin én el sem gondolkodtam a szöveg olvasásakor, az volt, hogy az apuka vicces volt-e vagy sem. A vélemények széles skálán mozogtak, a férjem és Boni jót nevettek, és szupernek találták a viccet, míg a két magyar és az egyik francia barátnőm szerint az apa „nem volt normális”, a vicc pedig „rohadt szar” volt.

Egyedül a svájci barátnőm találta ki, hogy mit gondolok én furának a szövegben: hogy négyévesen sítáborba küldték a kislányt! De neki sem ütötte meg az ingerküszöbét annyira, mint nekem, és hozzá is tette, hogy a pasija hétéves volt az első sítábor idején. Szerintem viszont ez nem releváns: egy négy- meg egy hétéves gyerek között hatalmas a különbség, Svájcban amúgy is máshogy állnak a síeléshez, a hegyek pepdig közel vannak. Az egyik magyar barátnőm egyenesen azt állította, hogy a svéd gyerekeket túlélő táborba küldik a szüleik! (Anszki tudna talán erről bővebbet mondani :))

Az egyik francia lány szerint az a fura, hogy négyévesen tudott a lány olvasni – én azt hittem egyébként, hogy minden francia ezt fogja mondani. Boni reakciója vicces volt, mert rosszallóan a fejét csóválta, és azt mondta, hogy Un enfant de 4 ans ne devrait pas savoir lire! (Egy négyéves gyereknek nem kellene tudnia olvasni!).

Érdekes volt látni, hogy Z. a szokott alaposságával kétszer is elolvasta a szöveget, mielőtt nyilatkozott volna, és a legelső reakciója az volt, hogy szerinte akkor is odaadták volna a kislánynak a képeslapot, ha a táboroztatók időben elolvassák a szöveget, hiszen a cenzúra Franciaországban tilos! (Ez utóbbit nem mondta, csak én képzeltem hozzá.) A második (szintén teljesen jogos) reakciója pedig: hogyan pirosodhat ki valakinek az ujja a kétségbeeséstől?! 

 

Képernyő (22. nap)

Tegnap este Boni 17:10-kor hazajött, és 17:17-kor, baromi mérgesen, a következő üzenetet küldtem a matektanárnak:

 

Tisztelt Uram!

Boni nem tudta az iskolai számítógépen befejezni a hétfői házi feladatot. Itthon nem használhat képernyőt (számítógép, tablet stb.). Megértését köszönöm,

Tam Ko

 

Kire vagyok mérges? Az iskolára, ahol számítógépen megoldandó feladatokat adnak a gyerekeknek, holott a csapból is az folyik, hogy korlátozzuk a képernyőhasználatot. És miért veszik azt alapul, hogy mindenkinek van otthon számítógépe? Miért nem biztosítanak lehetőséget arra, hogy a suliban meg lehessen ezeket csinálni? Bonit csütörtökön és pénteken is egy órával előbb küldtem vissza az iskolába ebédszünet után, hogy be tudja fejezni a feladatokat, és állítása szerint csütörtökön csak fél órára volt nyitva a terem (akkor kezdett hozzá a feladatokhoz) és pénteken meg be sem jutott.

Másodsorban (és legfőképp) Bonira vagyok mérges, aki a matekfeladatok apropójából a munkahelyi számítógépemen mindent csinál, csak éppen matekfeladatokat nem. Én pedig nem tudok ott állni mellette, de még ha tudnék is, akkor sem adja vissza időben a gépet („Mama, még öt perc!” – mondja hússzor, már a hajamat tépem). A legutóbbi ilyen vita alkalmával olyan mérges lettem, hogy akkor határoztam el: többet nem adom oda neki se a számítógépement (egyébként nem is szabadna), se pedig a telómat-táblagépemet. Szóval ez volt a fenti e-mail előzménye.

Most ez erre a házi feladatra rossz jegyet fog kapni, ami miatt az egész átlaga le fog romolni. Boni jelenleg 20-ból 20-ra áll matekból, és tavaly egész évben ő volt a legjobb, szóval ha ez már nem így lesz, az az én hibám. Lehet, hogy hülye vagyok és túl szigorú, hogy hagyom, hogy miattam hátrányos helyezbe kerüljön. Viszont mérgesebb vagyok annál, sem hogy ne legyek következetes. Mindig azt hallom magam körül, hogy el kell engedni a gyerek kezét, és nem szabad folyton ellenőrizgetni meg kikérdezni meg számon tartani a dolgait. Ezeket a hangokat meg sem szoktam hallani, mert én pont nem így gondolom. Szerintem a szülő feladata éppen az, hogy maximálisan segítse a gyerekét.

Egy bizonyos határig. Én most úgy érzem: eljutottunk ide. 

Lottó (21. nap)

Meghallgattam egy filozófiai műsort a véletlenről, mert nagyon szeretem a témát. Kicsit riaszt is egyébként, mert hitem szerint nagyon sok minden a vakvéletlen műve, ami ijesztő, mert ebből az következik, hogy minden lehetne teljesen más is, mint amilyen most. A műsorban megkérdezte valaki, hogy az 1, 2, 3, 4 és 5 sorozat ugye tényleg ugyanannyi valószínűséggel jön ki a lottón, mint bármelyik más eredmény? A meghívott matematikus megerősítette, hogy ez így van, de hozzátette: ha minél több pénzt szeretnénk nyerni, érdemes bizonyos számokat megjátszani és bizonyos másokat pedig nem.

Felkaptam a fejem, mert ugye, hogy ez nem logikus?

De tök jól megmagyarázta, és én erre nem gondoltam soha (bár nem lottózom): az emberek gyakran születési számokkal játszanak, ezért az 1–31 közötti számokat gyakrabban játszák (mert ezek lehetnek napok, hónapok sorszámai). Ha ilyen számokkal nyerünk, akkor nagyobb valószínűséggel meg kell osztanunk másokkal a nyereséget, érdemes tehát az ennél nagyobb számokat választani.

Amúgy meg döbbenet, hogy annak is ugyanannyi esélye van, hogy a rákövetkező héten is az 1, 2, 3, 4 és 5 számok jöjjenek ki mint öt bármilyen más számnak! Az, hogy kétszer egymás után ugyanazokat a számokat húzták ki a lottón, állítólag egyszer valahol már megtörtént.

Váratlan vendég (20. nap)

Tegnap délután megszólalt a lenti kapucsengő. Először azt hittük, rendeltünk valamit (mit is?), de nem szólt bele senki a kaputelefonba. Egy perc múlva viszont már ott állt a küszöbünkön (a másodikon lakunk) egy kisfiú, Boni osztálytársa.

Nem is tudom, mikor jött hozzánk utoljára váratlan vendég! Talán még a mobiltelefon előtti időkben.

Vasárnap ünnepelte Boni a szülinapját a kis barátaival egy lézeres lövöldözős helyen. Kilenc gyereket hívott meg, hogy páros számúan legyenek, de ez a kisfiú nem jött el. Hívták telefonon, nem vette fel. Végül nélküle kezdték el a játékot (kétszer 20-20 perc lövöldözés, két csapatban, imádják), és hétfőn derült ki a suliban, hogy szegényke elfelejtette a programot. Nagyon sajnálták, mert sokan szeretik ezt a kisfiút. Én is úgy vagyok vele (szerencse, hogy nem lettem tanár), hogy vannak gyerekek (ahogy felnőttek is :)) akik zsigerből unszimpik, és mások, akikkel pedig rögtön megtalálom a hangot. Na, ez a gyerek is ilyen: kedves, vicces, közlékeny. Egyszer azért jött fel hozzánk, mert otthon felejtette a lakáskulcsát, és akkor pont volt otthon meggyes süti (clafoutis). Megkérdeztem tőle, hogy szereti-e, erre mélyen a szemembe nézett, és komolyan kijelentette, jól megnyomva az utolsó szót:

– De Madame, a meggyes süti a kedvencem!!

Kérdeztem, hogy kér-e hozzá almalevet (most így utólag nem is értem, hogy miért volt nálunk almalé??), erre ismét rámnézett, és a kezét is a szívére téve, ünnepélyesen deklarálta, hogy:

– De Madame, az almalé a kedvencem!!

Szóval ez a kisfiú jött át tegnap, hogy odaadja Boninak az ajándékot utólag. Hát nem aranyos? Csak egy fél órájuk volt játszani, mert utána Boninak indulnia kellett zongorára, de nem is volt baj, mert félve láttam, hogy játszás címszó alatt egymást ütik-vágják. Indulás előtt csomagoltam neki csokis sütit (Madame, a csokis süti a kedvencem!!), amit épp tegnap délben sütöttem, hogy legyen valami nem ultrafeldolgozott édesség itthon.

Most pedig elmegyek úszni, majd ha hazajöttem, felmelegítem magamnak a mirelitt zöldséges rizst (ma reggel láttam a siralmas besorolását: 27%!), mert nem volt időm előre főzni. Lehet, hogy jobban járnék, ha nem úsznék, hanem főznék helyette?! Egyébként én hiszek abban, hogy anélkül is nyerhetünk az ultrafeldolgozott élelmiszerek elleni küzdelemben, hogy trad wife-fá kellene változnunk, de még én is keresem a módját. Azt biztos, hogy nem érdemes egészségesnek álcázott, káprázatos csomagolásban virító, napokig elálló rántott húst (vagy almalevet) vásárolni. (Ebből kiderül, hogy nem töröltem le az új alkalmazást.)

 

Amelyben a leggyakoribb szókapcsolat: rántott hús (19. nap)

Hát minden egyre rosszabb, tiszta sor! Az ember már csak a saját józan paraszti eszére támaszkodhat ebben az őrült világban!

Ma reggel rákattintottam egy cikkre az ultrafeldolgozott élelmiszerekről. Tudjuk, hogy az Ördög személyesen kotyvasztja össze ezeket boszorkánykonyhájában, hogy megmérgezzen velük minket, és hogy értelmes ember, akinek számít családja egészsége, nem vásárol (gyakran) chipset, kekszet, virslit, és még csak bottal sem piszkálja a mirelit pizzát vagy az instant levest. 

Kivéve, ha naponta háromszor kell kaját adnia a növésben lévő gyerekének, mert akkor, ahogy mi is, kénytelen néha májkrémet meg felvágottat meg előrecsomagolt rántott húst venni. Van az ételeken újabban egy A-tól E-ig tartó besorolás, amiről és TUDOM, hogy nem veszi figyelembe a feldolgozottság mértékét, mert olvastam és hallottam. Elsősorban a zsír-, a cukor- és a sótartalmat méri, mert a zsír-, cukor, és sóellenes lobbi fejlesztette ki. Ez alapján a fent említett rémes rántott hús a C kategóriába esik, ami nem is olyan rossz, ezért a férjem néha-néha vesz belőle. (Csak mondom, hogy a csokis gabonapehely A kategóriás! Ehhez csak annyi kommentárt fűzök, hogy: no komment.) Ettől a rántott hústól a falra tudnék mászni, na mindegy, tényleg praktikus időnként. Én ugyan nem eszem meg, de ők szeretik.

Felelősségteljes és lelkiismeretes anyukaként a feldolgozottság mértékét én a Yuka nevű alkalmazással ellenőrzöm le. Ez az ominózus rántott hús ebben a számításban 72%-ot és „Jó” besorolást kapott, és a leírás szerint nincs benne veszélyes adalékanyag. Épp ezért hunytam szemet évekig a rántott hús felett. Ma reggel viszont a cikkből letöltöttem egy másik alkalmazást (OpenFoodFacts), és érdekességképpen leelenőriztem ugyanezt a rántott húst. Itt már csak 39%-os, és állítólag tele van adalékanyaggal!

Teljesen felháborodva kattintgattam tovább, és a legmeglepőbb eredményem a következő volt: a polcon lévő két szardíniakonzerv közül az egyik 60%-os (a doboz címkéjén A kategóriás), a másik viszont csak 15%-os! Tehát még a rántott húsnál is sokkal rosszabb! (A dobozon nincs is jelezve az A–E kategória.)

Most azon gondolkodom, hogy mérgemben kidobjam-e ezt a rántott húst (és szardíniát) az ablakon, vagy inkább töröljem le ezt az új alkalmazást?! 

Na, jó étvágyat! Megyek, eszem egy kis mikroműanyagot és nehézfémet.

 

 

Ez én vagyok, amint finnyásan kritizálom a rántott húst (39%), miközben jó lelkiismerettel szardíniát (15%) eszek.

 Felirat kábé: MEGKÖNNYEBBÜLT, MERT ÖRÖK SZENNYEZŐANYAGGAL LEMOSTA AZ ALMÁRÓL A PESZTICIDET

Minden egyre jobb, vagy minden egyre rosszabb? (18. nap)

A napokban többször is beszélgettem francia gimnáziumi tanárokkal. Szegények folyton panaszkodnak, pedig innen (névtelen fordítóként) úgy tűnik, hogy a szakmájuknak van értelme (ellentétben az enyémmel): nevelni, tudást átadni, gondolkodni tanítani! Sőt, még Boni szemszögéből is: neki is nagyon fontos, hogy milyen egy tanár és hogyan tanítja az adott tantárgyat. De mégis, akikkel én beszélek, azok rendszeresen panaszkodnak, mégpedig arra, hogy 1) egyre rosszabbak a gyerekek: műveletlenek, nem tudnak koncentrálni, udvariatlanok, nem olvassák el a kötelező olvasmányt, 2) semmiféle segítséget nem kapnak az igazgatóságtól, azaz egyedül kell megoldaniuk a fegyelmezést (főprobléma a telefon), miközben elárasztja őket az adminisztráció, és 3) kevés a fizetésük.

Két mondat ragadta meg a figyelmemet, az egyiket egy fizikatanár mondta: Ma már a gyerekek 92%-a leérettségizik. Először nem is fogtam fel, hogy ez is panasz. Én naiv, azt hittem, ez olyan, mint amikor azt mondjuk, hogy ma már a gyerekhalandóság 3%, szemben a száz évvel ezelőtti 20%-kal (most csak mondtam két számot). Aztán ahogy mondta tovább, leesett, hogy nem tapsolnom kellene (basszus, de okosak a francia fiatalok!), hanem felháborodnom (basszus, de alacsonyak a francia érettségi-követelmények!). 

Értem amúgy mire gondol, de szerintem akkor sem lehet így érvelni, ez nonszensz. Nem tudok elszomorodni egy láthatóan jó eredményen, inkább akkor mondja azt, hogy míg régebben tudni kellett a körpályán mozgó testet (vagy mittudomén) ma már csak az egyenes pályát kell tudni (például). A zongoratanárnő panaszkodik jól, ő azt mondta a múltkor, hogy a Schubert Op. 94-es sorozat III. darabját, amit épp most tanul Boni, már nem nagyon tudja adni a hatodik évben, holott régebben mindig így csinálta. Na, ez egy szép, logikus panaszkodás!

A másik lesújtó (vagy fölemelő? honnan nézük) diagnózist egy irodalomtanárnő adta: Ma már a gyerekek túl jó jegyeket kapnak (les enfants sont surnotés). Állítása szerint négyet le kell vonni minden gyerek jegyéből, tehát a 16-os csak 12-est „ér”. Ennek megint semmi értelme! Nem lehet úgy csinálni, mintha létezne egy univerzális és minden korban érvényes osztályozási rendszer, amitől a mai tanárok, mélységesen elítélendő módon, eltérnek. Ha egy franciadolgozatra egy tanár 16-ot ad (de húsz éve szigorúbb lett volna, és 12-t adott volna), akkor az: következmény, amelynek oka megint csak az, hogy a követelmények csökkentek. 

Jönnének csak el Magyarországra, látnák azt a sok, kitűnőre érettségiző magyar gyereket! Az én időmben ez tényleg ritkaságnak számított.

Kalandregény (17. nap)

Amióta újra olvasok gyermek- és ifjúsági irodalmat, rá kellett, hogy jöjjek: az elmúlt 30-40 évben hatalmasat változott a kínálat. A Harry Potteren kívül is születtek fantasztikus könyvek!

Meséltem Boninak, hogy hallottam egy írót a rádióban, aki azt mondta, hogy könnyekig meghatni az olvasót nem nehéz ügy; megnevettetni már nehezebb; de megijeszteni (félelmet kelteni) már nagyon nehéz. Azóta Boni félelmetes könyveket olvas, és legutóbb szólt, hogy olvassam el ezt, mert talán ez betölti ezt a küldetést (franciául olvasta, az angol linket tettem be).

Ma fejeztem be a könyvet, nagyon, nagyon, nagyon tetszett! Ijesztőnek vagy félelmetesnek annyiból mondanám, hogy a történet egyik szála egy nevelőotthonban játszódik, és emiatt egy disztópiához hasonlít, ahol a gyerekek szabadon ki vannak szolgáltatva egymás és a felnőttek kegyetlenkedéseinek. És ez tényleg nyomasztó, az igazságtalanság ténye pedig felháborító. De hamarosan megjelennek az olyan értékek is, mint a bajtársiasság és a barátság, anélkül szerencsére, hogy patetikus vagy nyálas lenne.

A történet három szálon fut, három különböző idősíkon, és a végén összeérnek, mesteri csavarral, én egészen a végéig nem jöttem rá (de lehet, hogy hülye vagyok és Boni előbb tudta, majd megkérdezem). Mindenesetre nem volt kiszámítható a történet, és mindenre meglett a magyarázat. A könyvben keverednek a mesebeli elemek is (átok), nagy szerepet kap a véletlen (bár ebben a költői olvasatban mindennek oka van) és van szó a rasszizmusról.

Az egyetlen problémám a legutolsó fejezet, az nagyon kommerciálisra sikeredett sajnos (egy tévéreklám!), de ettől eltekintve nagyon megható, néhol hátborzongató, de mindenképp az első oldaltól kezdve letehetetlen es izgalmas olvasmány.

Vasárnapi futás (16. nap)

Ősszel és télen vasárnap általában mindig elmegyek futni. A hűvös idő előnye, hogy bármelyik napszakban lehet menni, nem kell megvárni a késő estét. Ma gyönyörű ködös időre ébredtünk, nem is volt túl hideg, teljesen ideális futóidő volt; tíz után indultam, délre értem haza, szuper volt. Elég sokan voltak, és egyszer, amikor körülnéztem, akármeddig elláttam, csak futókat láttam: párban, csoportban, kutyával, egyedül... mintha a város megbolondult volna, és séta helyett az emberek nekiálltak volna futva közlekedni!

Egyszer ugyanígy vasárnap, már délután rámírt valaki, hogy na, milyen volt a futás? (Plusz egy csomó szmájli.) Mert hogy a férje látott a kocsiból. Visszaírtam, hogy szuper, de hogy basszus nagyon sáros volt a talaj, és csatoltam ezt a bizonyítékot itt (élőben valahogy még sárosabb volt). Azt válaszolta, hogy csodálja ezt a hatalmas kitartást.

Pedig ha tudná, hogy még akár fizetnék is érte! Olyan jólesik, hogy azt el sem tudom mondani, és főleg télen, amikor az ember máskülönben nem szívesen tölt órákat a szabadban. Futni sárban és hidegben nem hatalmas kitartás, hanem létszükséglet. Múlt hétvégén a sakkverseny miatt kihagytam, és hiányzott is. Ráadásul jobb tempóban szoktam futni hidegben, ezért arra tippelek (Lappánál olvastam asszem ezt a kérdést), hogy nem az izmok határozzák meg nálam az iramot, hanem az, hogy mennyit bírok szuflával.

Mondanom sem kell, utána hazaérni és lezuhanyozni – az maga a boldogság. (Vagy ez az a tipikus ötven éves kori megelégedettség, amiről a múltkor írtam?!*)

 

* És amit én boldogságnak nézek?!

Kimcsileves (15. nap)

Végül egy koreai étteremben kötöttem ki, isteni volt. Sajnos a családommal soha nem járunk ázsiai éttermekbe, ezért ha nélkülük megyek valahová, mindig arra fókuszálok, hogy legyen valami csípős és valami rizs.

Viszont a hazafelé tartó vonatot lekéstem! Azon gondolkodtam, hogy mióta ennyit vonatozom, azaz húsz éve, késtem-e le már vonatot. Nem emlékszem egyetlen ilyen alkalomra sem. Talán ez volt az első. Teljesen a saját hibámból történt: tököltem, rosszul mértem fel a távolságot és elszámítottam magam időben. Szerencsére egy kis ráfizetéssel lett másik jegyem 50 perccel későbbre, viszont rémes körülmények között utaztam: tömegben, büdösben és kemény ülésen. Így jár, aki hülye. Amúgy csak öt percet késtem... ami inkább idegesítő, mint sem megnyugtató...

Fluctuat nec mergitur (14. nap)

Jelen soraimat Párizsból írom. Amikor a vonaton azon gondolkodtam, hogyan jussak el címre, ahová mennem kellett, rájöttem, hogy egy kétperces kitérővel pont a Bataclan előtt mehetek el. Évekig zárva volt, azóta újranyitották, ma reggel épp koncertre készültek. Még látszottak a tegnapi megemlékezés nyomai (korlátok, virágok stb). Kicsit katasztrófaturistának éreztem magam, de aztán arra gondoltam, azért vannak kiírva az áldozatok nevei (92 személy!) hogy elolvassák őket, nem?

Délután már megyek is haza, remélem meg be tudok ülni egy (japán? vietnámi? thai?) étterembe ebédelni. A podcast témája, amit idefelé hallgattam: lehetünk-e boldogok egy igazságtalan és kegyetlen világban?

Miről beszélget ma az utca embere Franciaországban? (13. nap)

Arra gondoltam, összeszedem az aktuális témákat annak apropójából, hogy ma van november 13-a, azaz:

• Ma volt tíz éve, hogy terroristák egyidejűleg több helyszínen is merényletet követtek el Párizsban, amelyben 133 ember életét vesztette és több százan megsérültek. Ez a dátum a franciáknak kb. olyan mint az amerikaiaknak a szeptember 11. Rengeteg cikk, elemzés, tanúvallomás, interjú, könyv, podcast stb. látott azóta napvilágot a témában, túlélőktől, orvosoktól, újságíróktól. Ezeket nagyon nehéz olvasni vagy meghallgatni. Sorozat is készült. Voltak hősök, voltak szerencsés túlélők, és voltak olyanok is, akiknek az egész életük tönkrement. Voltak csalók, akik azt állították, megsérültek, de valójában nem is voltak ott a támadás idején. Maradtak árván gyerekek. Pár éve álltak bíróság elé a terroristák és segítőik. Az egész eseménysorra a Bataclan névvel utalnak vissza, ez az a koncertterem, ahol még túszokat is ejtettek (de más helyszíneken is volt támadás). Általában minden francia (én is) pontosan emlékszik (emlékszem), hol volt(am) és mit csinált(am) a Bataclan idején. Arra már viszont nem emlékszem, hogy aznap is olyan enyhe idő volt, mint ma, állította Z., akinek ma kijelentettem, hogy nem normális ez a meleg. (=Örökzöld téma.)
• Tegnap derül ki, hogy Nicolas Sarkozy volt francia elnök kijöhet a börtönből, ahová három hete kellett bevonulnia. Korrupció miatt ítélték el, öt évet kapott! Állítólag líbiai diktátortól fogadott el pénzt, amit a kampányára fordított, ő végig mindent tagadott. Nagyon népszerűtlen elnök volt, a börtönben el is volt különítve a többiektől, állítólag a saját testi épsége miatt. Azóta megy a vita arról, hogy melyik politikus milyen jogcímen látogathatja meg. Most szabadlábon, de bírósági felügyelet alatt várja a következő tárgyalást.
• Folyamatos belpolitikai téma a kormány összetétele, ugyanis mióta Macron feloszlatta a parlamentet, semelyik pártnak sem sikerül biztos többséget szereznie (vajon beismeri-e Macron valaha, hogy hibázott?). A mostani kormány összeállítását is viták, egyet nem értések övezték, jelentleg a költségvetés elfágadásáról tárgyalnak. Nemrég a szélsőjobboldali pártnak (Marine Le Pen) fennállásának történetében először sikerült elfogadtatnia a parlamenttel egy tervezetet (amelyben elítélnek egy régi francia-algériai megállapodást, jogilag asszem semmi következménye).
• Pár napja egy párizsi koncertteremben az Izraeli Filharmonikus Zenekart fellépés közben füstbombákkal megzavarták pro-palesztin rendbontók. Itt is nagy a megosztottság Izrael-Palesztina tekintetében, amiből én szerencsére keveset érzékelek. Igaz, olyan ingoványos a talaj, hogy az ember vigyázva megy bele ilyen beszélgetésekbe és inkább a konszenzust keresi.
• Úgy látom, már nincs annyira terítéken a pár hete elkövetett betörés, amikor a Louvre-ból felbecsülhetetlen értűkű (később felbecsülték: 88 millió euró) (ez mennyi??) ékszereket loptak el. Azóta asszem a nyomukra bukkantak a betörőknek (de az ékszereknek nem) és azt is rekonstruálták, hogyan történt az egész.
• Mindig aktuális téma Trump és az IA. Az amerikai elnök nagyon hálás terep: mindenki utálja. Legutóbb valaki egy listát mutatott arról, hogy milyen könyveket tiltatott be az amerikai iskolákban, hülledeztünk és cenzúráról beszélgettünk (valójában nem ellenőriztem a forrást, úgyhogy fogalmam sincs, igaz volt-e a lista).
• Az IA már mindenkinek a könyökén jön ki, mégis mindig felmerül, főleg iskolai kontextusban, azon belül is: van-e értelme a házi feladatoknak, hogyan csalnak a gyerekek a vizsgán, mit kellene tanítani az iskolákban egy ilyen világban. Az embernek az az érzése, hogy mindig ugyanabba a beszélgetésbe csöppen bele. Csak találgatni tudunk.

Javítsatok ki, ha hülyeséget írtam, nem néztem utána szinte semminek, fejből dolgoztam!

Vajas pirítós (12. nap)

   

ÖTVEN 

Ez így leírva még mindig sokkol, hozzá kell szoknom (Számmal jobb. 50). Ráadásul az ötvenes számok ronda zöld színűek, míg a negyvenesek szép kékesek. Kimondva nem annyira durva, megmondom miért: mert tényleg ennyinek érzem magam. Világéletemben volt különbség a vágyott és érzett, valamint a valódi életkorom között: főleg a 24. és a 36–37. szülinapomon, világosan emlékszem rájuk. De mostanában egyre inkább úgy érzem, hogy – na, azt nem akarom írni, hogy megöregedtem, az meg túl öntelt lenne, ha azt írnám: bölcsebb lettem, de valahol a kettő között. Elemzés következik.

Gyerek-, párkapcsolat- és karrierügyben már nem sietek sehova. Abból élek, ami megtörtént, ami megadatott és amit eddig elvégeztem. Nem kell többé bizonyítani vagy magyarázkodni, egyszerűen csak élvezni azt, ami van. Nagyon szerencsés vagyok, mert egyáltalán nem állna összhangban a jellememmel és a karakteremmel, hogy ennyi idősen munkahelyet vagy férjet vagy akár lakóhelyet váltsak. Továbbá sikerült teljesen különválasztanom a Fontos és a Felesleges Dolgokat, és az elsőkre koncentrálni, továbbá elengedni a másodikakat. Ezek nem ám egyetemes, mindenkire érvényes törvények, nem is teszem közzé őket (magamnak leírtam), és másoktól sem várom el, hogy az én ügyeimet tekintse fontosnak és az én értékrendem szerint éljen. Olyasmikre kell gondolni, amit a múltkor mondtam: hogy nem olvasok végig egy olyan könyvet, ami nem tetszik. (Metaforaként is értelmezhető.)

Aztán meg úgy érzem, annyit éltem már! A fejem tele van emlékkel, komolyan. Sajnos pont emiatt már nem is tudok olyan lelkes lenni, mint fiatalon. De az emlékek is jók, szeretek rájuk visszagondolni. Érdekes, hogy az időhöz is teljesen máshogy állok hozzá: az öt évvel ezelőtti cirkusz és a jövő tavasz is olyan közelinek tűnik.

És itt van a fáradság. Szerencsém van, hogy semmi komolyabb eü-s bajom nincs, de iszonyú hamar elfáradok, főleg mentálisan. 20 óra után használhatatlan vagyok, rémes. De hát mit tagadjam, ez is hozzátartozik a képhez.

Ötven év számomra: élvezhető, aktív és szerethető életkor. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt a mondatot leírom! Az ember lenyugodott, szinte semmi sem idegesíti fel, nem lepődik meg semmin és azért még messze van a vég. Tény, hogy elmúltak azok az idők, amikor lázasan vitatkoztam egy-egy fontos kérdésről szinte bárkivel, radikális terveim és vágyaim voltak, lázongtam és lelkesedtem, és két bőrönddel és középfokú nyelvtudással, telefon és internet nélkül elindultam Párizsba, még csak hátra sem néztem. 

Olyasmi ez, mint amikor az ember fogyókúrázik, vagy éppen gyomorhututból vagy influenzából gyógyul ki. Kitámolyog a konyhába, és megken magának egy vajas piritóst. Milyen istenien tud esni! Micsoda fennséges ételnek érzi az ember! Őszintén azt gondolja, hogy ilyen jól még nem esett semmilyen kaja. Holott az előző héten hatalmas lakomákat tartott csilivili éttermekben. Az ötven év nem több egy vajas pirítósnál, amit azonban valódi örömmel fogyaszt el az ember.

 Tegnap délután a pályaudvar, miután visszakísértem a barátnőmet, aki nálunk ebédelt

Második fiatalság (11. nap)

Ma lettem ötven éves, amiről remélhetőleg holnap összeszedettebben fogok tudni írni egy posztot. Most csak azt mesélem el, hogy reggel éhgyomorra lemértük magunkat, és ahogy a londoni fotók óta gyanítottam: Boni már magasabb nálam!

Érdekes, vékonyabb is, pedig annyit eszik, és olyan erős csontozata van, olyan masszív! A lába 41-es (nekem: 37), én úgy szoktam mondani, hogy hobbitlába van (mert széles, erős).

Nagyon jó napunk volt, nem dolgoztam, ahogy a legtöbb francia sem; itt ma az első világháború lezárását ünneplik. Nagyon szeretem, hogy a szülinapom mindenki számára ünnep. Olyan mint egy nyugis téli vasárnap a hét közepén.

Boldog szülinapot Anszkinak és Szaffinak is! ❤️❤️

Ami sak, az sak (10. nap)

Tegnap annyira hosszú és fárasztó napunk volt, hogy az órám szerint este 22 órakor már aludtam, és csak ma reggel vettem észre, hogy elfelejtettem a tegnapi Duolingómat megcsinálni! (Legutóbb februárban történt ilyen.) Vasárnap 6:15-kor keltünk, szendicseket csomagoltam, 8-kor a sakk-klub előtt felvettünk egy embert, és 9 órára már egy határmenti város (szinte Németország!) művelődési háza előtt álltunk sorba, hogy Boni részt vehessen a megyei sakk-bajnokságon.

18:30-kor indultunk haza, és a közbelevő időt én és Z. padokon ücsörgve, folyosókon álldolva, más szülőkkel beszélgetve vagy a kisváros utcáin bóklászva töltöttük el, gyakran iszonyú hangzavarban és büdösben, szóval nem életem legjobb vasárnapja volt.

Boni már hetek óta mondogatta, hogy tovább szeretne jutni a regionális versenyre, ami azt jelenti, hogy ezen a tegnapin hét partiból négyet meg kellett nyernie. Nagyon optimistán indult el, és miután a legelső partit elvesztette, kicsit sem csökkent a lelkesedése. A házi sakk-kupán, ahol harmincból negyedik lett, szintén elvesztette a legelső mérkőzést, de utána zsinórban megnyerte a többit, és mint kiderült, a legjobb játékossal játszott legelőször. Szóval egy első vereség még nem jelent semmit.

Miután a második meccset viszont megnyerte, egészen felvillanyozódott. Vidáman ettük a szendvicseinket a kocsiban, majd fotózkodtunk a barna avarban, az őszi fák előtt. és amikor az ebédszünet utáni (harmadik) mérkőzést is megnyerte, már a zsebében érezte a kvalifikációt. 

A rákövetkező két partit viszont elveszítette. Savanyú képpel ült le mellém. Én akkor épp a tegnapi blogbejegyzést írtam egy kis belső kertben, odamenekültem a zaj és a bűz ellen, bár majd megfagytam. Már csak két meccs maradt hátra, ami azt jelentette, hogy a továbbjutáshoz mindkettőt meg kellett nyernie. Ráadásul a két ismerős kisfiú addigra mindkettő kvalifikálta magát, tehát a nyomás hatalmas volt. Ezt a nyomást amúgy ő maga rakta saját magára, én őszintén úgy gondoltam, hogy már elindulni is nagy szám egy ilyen versenyen. Én nem lettem volna képes rá tizenkét évesen! 161 versenyző volt jelen, legalább ugyanannyi szülővel, továbbá kistestvérekkel, még egy kutya is ott volt végig. A szülők elvileg nem mehettek be a terembe, gyakorlatilag mindig bement valaki. Folyamatosan kattogtak a sakkórák, és csattogtak a bábuk. Én minden gyerekre felnézek, aki ilyen körülmények között képes gondolkodni! Persze hiába mondtam neki, hogy nem baj, ha nem jut tovább, már az is fantasztikus teljesítmény, hogy itt van és játszik – nem tudtam megvigasztani. (Sőt, rosszabb: tudom, hogy halálra idegesítettem ezzel a szerinte hülye szöveggel.)

A hatodik játszmát megnyerte.

A hetedik (legutolsó) meccsen neki is és az ellenfelének is 3–3 pontja volt. Ekkor, 18 óra volt már, az dőlt el, melyikük jut tovább (hacsak nem döntetlent játszanak, mert akkor egyikük sem). Ráadásul a sötétet sorsolták neki, az eddigi játszmákon pedig mindig a világossal nyert (azzal könnyebb, mert a világos indít). Idegőrlő mérkőzés volt. Már minden páros kész volt, csak ők maradtak egyedül a teremben. Addigra én is izgultam, pedig tényleg lazán álltam az egészhez. De tudtam, hogy az önbecsüléséről van szó: hozzá van szokva a sikerekhez, mert szinte mindig mindenből a legjobb az osztályban. Most először mérkőzött meg vele egyívású gyerekekkel. Tudtam, hogy ha nem nyer, akkor borzasztó esténk lesz, csapkodni és mérgelődni fog, meg engem hibáztatni, hogy nem adtam oda elégszer a telefonomat (azon gyakorol). Ha pedig nyer, akkor kenyérre lehet majd kenni. Ezt is el meséltem az ott jelenlévő pszichiáter anyukának, azonnal meg is bántam, természetesen.

Nem bírtam már magammal, és a hülye szülőkhöz hasonlóan én is bekukkantottam a terembe: épp állt föl az asztaltól, pókerarccal. Az edző csak annyit mondott, hogy most végeztek (utolsónak).

És akkor boldogan, fáradtan kijött az ajtón, és határtalan büszkeséggel mondta, hogy nyert, tehát továbbjutott!

Amíg várakoztam, arra gondoltam, hogy borzalmas lesz majd látni, ha esetleg csalódottan, könnyeivel küszködve jön majd ki, nem fog mondani semmit, és némán fogja magában úgy-ahogy megemészteni a történteket. Amúgy pedig ténylegesen arra vagyok büszke, hogy önszántából részt vett a versenyen (nem volt kötelező) egy ismeretlen helyszínen és nagyrészt ismeretlen emberekkel (ez neki soha nem könnyű), hogy nem adta fel, és a végén sikerült belehúznia. A kategóriájában középtájt végzett (34-ből a 18. helyen), nem hiszem, hogy a háromnapos (!) regionális versenyen lenne komoly esélye, meg ami vicces: nem is leszünk itt, mert a síszünetre esik. 

Hazafelé egy kisfiút kellett szállítanunk, aki az egyórás úton elaludt. Hát nem csoda. Ha én úgy elfáradtam, mit mondjanak a gyerekek, akik még sakkoztak is?!

Úgy a negyedik-ötödik parti táján, épp egy radiátoron ültem félfenékkel, kezemben egy ceruzával, egyik térdemen a könyvemmel, másik térdemen meg a Kindle-emmel, amikor odajött egy ismerős apuka és megkérdezte, hogy ugye jól látja, mit olvasok? Mert hogy ő is olvasta. Elpanaszoltam neki, hogy halálra unom magam rajta, és hogy abba akarom hagyni, erre felkiáltott, hogy nyugodtan! Hogy neki is hatalmas csalódás volt, és hogy később sem fog történni semmi a regényben. Este megkönnyebbülten leraktam a félbehagyott könyveknek szentelt (magas!) stóc tetejére, most várja a sorát, hogy megszabaduljak tőle, és ide is felteszem a fotót, tegnap ugyanis nem akartam még megírni, melyik könyvről van szó (tartván a spoilerektől és egyéb befolyásolástól). Veránál olvastam egy kérdést, hogy mi az a szokásod, amire a legbüszkébb vagy; nos, én talán erre. Hogy bármikor, bármelyik oldalszámnál abba tudok hagyni egy könyvet, és nem olvasom végig kényszeresen, mint ahogy azt fiatalon tettem. Mert ami sak, az sak!

Keserves ügy (9. nap)

néha jó mulatság volt

mehetek haza egy tál gabonapehelyre vagy effélére

az első igazán kedves képem

mindennap magam metrózom

a házvezetőnőnket el kellett bocsátanunk

bajban vagyok?

szervusz drágaságom

egy üzletembet futott a járda szélére

a teaszendvicsből annyit ehetek, amennyit akarok

sajálom, kölyök, én megpróbáltam

jól vagyok, gondolom

hogy kifizethessük a kifutófiút a csemegeboltból

Elkezdtem egy nyolcszázoldalas kortárs Pulitzer-díjas amerikai regényt, magyar fordításban, mert két barátnőmmel elhatároztuk, hogy egyszerre (párhuzamosan) végigolvassuk. Az egyikünk már olvasta, de mindenképpen el szeretné olvasni mégegyszer, mert fantasztikus, mondta. Az unokatesóm szintén olvasta, nagyon tetszett neki, a film is, amit a regényből készítettek.

Én mégis úgy vagyok vele, ahogy a legtöbb magyarra fordított mai amerikai könyvvel: nagyon zavar a nyelvezete. Úgy érzem, a magyar fordítás nem tudja visszaadni az amerikai valóságot. Ahogy azt sem lehet kifejezni magyarul, hogy egy William nevű ember hogyan lehet Bill becenéven amerikai elnök, úgy ez a sok kölyök meg zsaru sem adja vissza az eredeti kids-et meg cops-ot. A fenti példák számomra mind hamisan hangzanak, fordításízűek, modorasak vagy egyenesen idétlenek. Tegye fel a kezét az az elvetemült ember aki az elmúlt években kimondta vagy leírta azt a magyar szót, hogy csemegebolt! Az eredeti terminust (deli) egy amerikai minden valószínűség szerint gyakrabban használja, legalábbis emlékeim szerint New Yorkban sok helyen láttam kiírva.

Az egyik reggelinél a szereplők bundás kenyeret ettek. Na ez már jó, szép magyar koncepció, semmi gondom vele, csak éppen a magyar olvasó szerintem nem azt a juharszirupos édességet képzeli maga elé ilyenkor, mint amit a French toast jelent. De mi mást írhatott volna szegény fordító? Francia bundáskenyér? Nonszensz. Csillagozza meg? Kivitelezhetetlen.

Már a 160. oldalon tartok, és a nyelvezeten kívül (amitől próbálok elvonatkoztatni, és hozzánézem az eredetit) a történet sem köt le egyáltalán. Lassú és vontatott és nem érdekel, hogy ki mit reggelizett, és hogyan van felöltözve. Azt fontolgatom, hogy abbahagyom. Hiába a sok jó szó, amit a könyvről hallottam (még Stephen King is elismerően nyilatkozott a könyvborítón) nem én vagyok a célközönség, asszem.

Tűz! (7. nap)

Ma reggel leültem a dolgozószobámban, hogy válaszoljak az egyik anyuka kérdésére, hogy milyen volt a tegnapi fogadóóra. Én öt tanárral találkoztam, és olyan későn végeztem, hogy már  szinte csak beestem az ágyba. Amúgy nagyon jó dolgokat hallottam Boniról: a matektanár szerint pontos, gyors és nem kapokod (!), sőt, neki nem kell külön elmondani, hogy nézze át utólag is a feladatot. A franciatanárnő meg egyenesen azt állította, hogy Boni tudása, azon belül is a helyesírása és a szövegértése lenyűgöző (impressionnant). Épp befejeztem az üzit (nem ezeket írtam ám meg neki!), amikor felnéztem a telómból, és ezt láttam:

 

07:06

– Tűz!! – kiálltottam fel, és mivel azonnal rájöttem, hogy hülye vagyok, gyorsan hozzátettem: – Kint van tűz! Nem itt!

Ezt azért Z. még felemlegette később, hogy én itt a frászt hoztam rájuk, pedig tényleg csak pár másodperc telt el a pontosításig. Nézegettük egy darabig a füstöt, elképesztő volt (impressionnant), és azon tanakodtunk, leégett-e a suli. Ugyanis pont az iskola irányából szállt a füst; a képen látható épület mögött két utca húzódik, a másodikban van Boni iskolája. Én arra tippelntem félálomban, hogy egy mérges szülő felgyújtotta az egészet, épp tegnapelőtt mesélte ugyanis egy barátnőm, hogy az iskolában, ahol tanít, ki kellett hívni a rendőröket két veszekedő kamaszlány miatt. Mire kiértek, már ott volt a két lány családja is, akik a rendőrök szeme láttára egymásnak estek az iskola előtt. Amúgy pont ilyen sztorikat olvasok a Le Monde-ban szinte naponta, úgyhogy engem már semmi sem lep meg.

Akkor eszünkbe jutott, hogy esetleg fel kellene hívni a tűzoltókat. Épp mikor kicsöngött, már hallottuk az utcán a szirénát. A telefonban elmondták, hogy melyik utcában történt a tűzeset; nem a suli égett le. Boni kicsit csalódottan vette tudomásul, hogy akkor lesz tanítás. Elindultunk, és útba ejtettük a mondott utcát, ahol ezt láttuk:

 07:57

Nem volt akkor már ott sem tűzoltó, se semmi, csak a víz meg a füstölgő roncs jelezte, hogy mi történt. Hogyan gyulladhat ki egy autó? Magától? Vandalizmus? És a tulajdonos, szerencsétlen, reggel munkába menet csak azt veszi észre, hogy eloltották és körbekerítették az autóját? 

Szívatás (6. nap)

Boni töridolgozatra készül, a füzetét olvassa. Felkiállt:

– Biztos, hogy az ikont fogja kérdezni!

– Mit?

– Az ikont! Én tudom, szentkép! Tuti fogja kérdezni!

– De miért pont ezt?

– Mert látod, hogyan van odaírva? – mutatja a füzetébe ragasztott fénymásolatot. – Ferdén, a lap alján, kisbetűvel. Alig olvassa azt el valaki. El van rejtve!

– Miért, szerinted csőbe akarják húzni a gyerekeket? Direkt olyat kérdeznek, amit valószínűleg nem tudnak?? – kérdezem döbbenten, rég voltam diák.

 

Boni megütközve rám néz, hogy milyen hülye vagyok. Ő már ismeri a dörgést, belelát a tanárok fejébe és egy-kettőre levette a rendszer szisztémáját, amely versenyhelyzetet teremt a gyerekek között, és arra helyezi a hangsúlyt, amit valószínűleg csak kevesen vesznek észre.

 

– Hát PERSZE, mama!

 

Fogalmam sincs, hogyan lehetne ezt jobban csinálni, úgy, hogy szankcionálás helyett motiválják a gyerekeket és felkelték az érdeklődésüket. De így olyan érzésem, van, hogy a suli egy valamire készíti fel őket, és nem ám az Életre, hanem… a Vizsgára!

Igazi drágakő (5. nap)

Tegnap egy barátnőm átküldött egy idézetet, egyetlen sort, amely arról szólt, hogy az elbeszélőt soha senki nem szerette annyira, mint a saját anyja (aki később a történetben meghal). Eszembe jutott, hogy ez a témája annak a fantasztikus, megható és letehetetlen könyvnek is, amit olvastam fiatalon (franciául), olvastam anyaként (magyarul) és épp nyáron gondoltam rá, hogy újra kellene olvasnom a fordítást és összehasonlítani az eredetivel, ezért el is hoztam a könyvet. Aztán elfelejtettem, és a könyv azóta is az egyik kupac alatt hevert. Tegnap este előszedtem, beleolvastam, megborzongtam, annyira elképesztően jó könyv (jó író), szeretem minden mondatát. Számomra az egyik legfontosabb könyv az anyai szeretetről. (A másikat is ugyanez az író írta.)

(Egyébként szoktam mondani Boninak, amikor szemtelenül visszabeszél, meg húzza a száját (Ella!!:)), hogy fiam, nézd, én teljes szívemből csak jót akarok neked, minden pluszfeladatot azért kérek tőled, mert az az elképzelésem, hogy ezzel jót teszek, és nem azért nem veszek neked mobiltelefont, mert hülye vagyok, hanem mert úgy hiszem, hogy ez a te érdeked, hogy ne a telefonon cseszd el a drága idődet, de lehet, hogy tévedek, viszont hidd el, nekem lenne a legpraktikusabb, ha egész nap csöndben a telefonon lógnál, és ne húzd a szádat, fiam, és ne csapd be mérgesen magad mögött az ajtót, mert soha senki sem fog úgy szeretni téged, ahogy mi szeretünk apáddal.)

„Nem jó, ha az embert olyan korán, olyan fiatalon annyira szeretik. Rossz szokásokra kapat. Azt hiszi, kész, megvan, meglesz. Azt hiszi, máshol is így van, máshol is megkapja. Számít rá. Néz, remél, vár. Az anyai szeretettel ígér valamit az élet hajnalok hajnalán, és nem fogja megtartani ígéretét. Élete végéig hideg koszton lesz az ember. Akárki asszony simul hozzá, öleli át, az már csak részvétnyilvánítás. Mindig visszatérsz anyád sírjához. És üvöltesz, mint egy kitett kutya. Soha, soha, soha többé. Imádni való karok fonódnak a nyakadra, és puha ajkak beszélnek a szerelemről, de te tudod, amit tudsz. Nagyon korán a forráshoz járultál, kiittad a vizét. Ha újra megszomjazol, hiába keresed-kutatod, hiába töröd magad, nincs kút, csak délibáb. Alig virradt, de te már kitanultad, mi a szeretet, alapos dokumentációd van róla. Akárhová mész, hordozod magadban az összehasonlítgatás méreganyagát, és egyre csak várod, amit már megkaptál.

Nem azt mondom én, hogy az anyák ne szeressék magzatukat. Csak azt mondom, hogy jó, ha az anyáknak a gyerekükön kívül is van kit szeretniük. Ha anyámnak lett volna egy szeretője, nem haltam volna szomjan minden kút mellett. De hát sajnos azt adta az élet, hogy tudom, milyen az igazi drágakő.”

(Bognár Róbert fordítása)

Igazmondás, elhallgatás, beárulás (4. nap)

A kéthetes szünet után tegnap elkezdődött a suli, remélem, újult erővel vetik bele az érintettek magukat a tanulásba-tanításba, egészen a karácsonyi (ismét kéthetes) szünetig. Időközben lesz egy osztályozó értekezlet és egy első trimeszteri bizonyítvány. Mindkét eseményt kicsit félve várjuk: az elsőt azért, mert Boni barátja lett az osztály képviselője (azaz jelen kell lennie az értekezleten), Boni pedig elvállalta a helyettesítést, ami egyáltalán nem testhetálló feladat számára, nem is értem. A bizonyítványa eddig szinte tökéletes, kivéve az ének kettest, amivel nem tudom, mit lehet kezdeni...ma délelőtt a tanárnő íratott velük egy röpdolgozatot, az talán javít valamit. Lesz a héten egy fogadó óra is, feliratkoztam az énektanárnőhöz, meglátjuk (ha jófej, esetleg azt is megkérdezem tőle, hogy mutál-e Boni, ez már az-e vagy sem, tegnap nem kérdeztem meg a zongoratanárnőt :))

Amúgy ez a kisfiú (az osztály képviselője) a múltkor elfelejtette elvinni órára a töricuccait. Három ilyen mulasztásért asszem egy óra büntetés jár. Ha jól tudom, ezt hívják retenue-nek, azaz, hogy a delikvensnek egy órán keresztül, tanítás után bent kell maradia a suliban (úgy képzelem ezt, mint ahogy a Harry Potter csinálta, gondolom adnak nekik valami feladatot?). De ennek az ellenkezője is létezik: amikor valakit kizárnak az iskolából pár napra à la Adrien Mole. Boni egyik szolfézsos ismerősét három napra kizárták, mert a jómadár elindította a tűzriasztót!

Szóval ez a kisfiú nem vitte el a töricuccait, és, mint Boni felháborodottan mesélte, hogy a gyerek nem mondta meg a tanárnak, tehát nem kap büntit.

De hát ki az a hülye, aki saját magát bemártja?! – kiáltottam fel meglepetésemben. Akárhogy csűröm-csavarom a dolgot, nem tudom kihozni azt, hogy a gyerek magatartása helytelen lett volna: nem hazudott, hanem hallgatott. A hallgatásával nem okozott kárt másoknak. Kockázatot vállalt (azt, hogy a tanár később észreveszi), és bejött neki (nem vette észre).

De vajon Boni miért gondolja, hogy ilyen esetben meg kellett volna mondania az igazságot? Ijesztő. Pont ő, aki soha nem megy a szomszédba egy kis hazugságért! Képtelenség az egész.

Megkérdeztem a barátnőmet, mert kicsit elbizonytalanodtam, hogy mi az etikailag követendő magatartás ebben az esetben, és megerősítette, hogy nincs a kisfiú eljárásával semmi baj. Viszont, tette hozzá, inkább örüljek annak, hogy Boni nem mártotta be!

Huh, ebbe bele sem gondoltam. Az lett volna csak gáz! 

Módszertan (3. nap)

Ősszel szoktunk menni (járni) az allergológushoz. Idén be kellett neki jelentenünk, hogy Boni tavaly önszántából abbahagyta a kezelést, amit úgy vitt véghez, hogy bizonyos titkos helyekre, de főleg a kanapé háta mögé minden nap eldugta a gyógyszereit egészen addig, amíg észre nem vettük a manővert. Emlékszem, a gyerekorvos mennyire paprikavörös lett, amikor megtudta. Magából kikelve kiabált rá Bonira. Sajnos nekünk soha nem sikerült rávennünk a gyereket, hogy bevegye a gyógyszert, hiába mondja ki a nyelvészet, hogy az ilyen performatív fordulatok („Márpedig a gyógyszert beveszed!!!”) nemcsak leírják a valóságot, hanem meg is teremtik azt.

Az allergológus egy fiatal pasi. Amúgy egy évre előre be vannak táblázva az időpontok nála, még ilyet! A jövő szakmája. Szóval ő így reagált:

– Jaj, hát hogy csinálhatsz ilyet. A kanapé mögé, te jó ég! Teljesen kezdő vagy, öregem. Nem gondoltad, hogy a mamád időnként a kanapé háta mögött is kitakarít?! Grrrr... természetesen vízbe kellett volna tenni, hogy feloldódjon! Nem vette volna észre senki!!!

 

Ma olyan szépen sütött a nap

Én végigcsináltam a hathónapos terápiát, és sokkal-sokkal jobban viseltem a május-júniust. „Látod, öregem, a mamádat megjavítottam!” – kommentálta a pasi. Még pár év (minimum három), és abba is lehet hagyni, állítólag teljesen tünetmentes leszek. Szerintem simán megéri, napi egy pici gyógyszerről van szó, reggeli előtt kell bevenni. Néha csíp.

Most Boninak szabad kezet adtunk: idén eldönthette, vállalja-e hat hónapig a gyógyszeres kezelést vagy sem. Tavasszal iszonyú szarul szokott lenni, és ennek ellenére úgy döntött: idén sem vág bele. Érthetetlen!

Könyvesbolt (2. nap)

Tavaly pont ilyentájt egyik hétvégén megtudtuk: a belvárosban az egyik házban tűz ütött ki, le van zárva több utca is. Szerencsére nem voltak áldozatok, mert a tűz egy (állítólag középkori!) pincéből terjedt el, az embereknek volt idejük kimenekülniük. Pár nap múlva kiderült számunkra, hogy az az épület égett le, amelyiknek az aljában működött a város legnagyobb könyves- és írószerboltja. Később elmentünk megnézni: az épület teteje fekete volt (ami érthetetlen, ha a pincéből indult ki a tűz), és szegény könyvesbolt borzasztóan nézett ki: az üvegek betörve, minden kormos és fekete, a könvyek lapjai félig felpöndörödve, félig elázva.

Nagy veszteség volt, mert szerettük a boltot. A covid alatti sétáim során rendszeresen bementem, és mivel eléggé nagy volt, nem estek nekem rögtön eladók, hogy segíthetnek-e (NEM!), kedvemre nézelődhettem, lapozgathattam. Sokszor vettem úgy ott könyvet egyébként, hogy egyszerűen megtetszett valami, aminek a létezéséről addig nem is tudtam.

Egy évig volt zárva, a héten újra megnyílt. Teljesen máshogy vannak benne elhelyezve a polcok, a plafonon még látszik a tűz nyoma, de szuper, imádjuk. Pénteken, nyitáskor Boni elment az apjával, tegnap én elmentem Bonival (=ilyen szórakozásaink vannak mostanában, még tököt sem faragtunk az idén), nagyon örültünk, hogy visszakaptuk.

Érdekességképp ideteszem a hangüzenetet, amit Boni küldött nekem pénteken az apja telefonjáról. Ebből az is hallatszik, micsoda keveréknyelven beszélünk együtt. Arra a kérdésemre válaszolt, hogy milyen ízű sütit evett (előtte küldtek egy képet), a Hisler pedig a bolt neve:

– Csokis ízű volt, finom volt! És voltunk Hisler-ben, már nincs étage (emelet), már nem lehet feljönni! Minden, ami fent volt, azt lerakták, és most már csak neuf cents mètres carrés (kilencszáz négyzetméter) van, imádlak!

 

Tamko · Hisler

A rendszerességről (1. nap)

Átftutott rajtam a gondolat, hogy idén nem csinálom ezt a mindennapos blogolást, mert nincs időm és mert stresszel. Vagyok olyan fegyelmezett, makacs hülye, hogy ha ország-világ előtt kijelentem, hogy mindennap írok, akkor az nem opció, hogy akár egyetlen napot is kihagyjak. Ez pedig nyomaszt.

 

De látjátok, mégis itt vagyok, győzött a kihívás és a kiváncsiság. Hátha tudok egy picit többet írni a mindennapjainkról! Új szabályt vezettem be (magamnak): két joker-napot.

 

A szünet második hetében megpróbáltam képbe kerülni Boni házi feladataival (Londonba nem vittünk magunkkal tanulnivalót). Rengeteg időt vesz el a mindennapokból az, hogy követem: melyik tantárgyból éppen hol tartanak, mit kell tudnia/megcsinálnia mikorra, noszogatom, kikérdezem és adott esetben tanulok vele. Az idő 90%-át az teszi ki, hogy kérem és könyörgök: mutassa meg, hozza ide, vegye elő, jöjjön oda, csináljuk már. Maga a feladatok megoldása, a megtanulás és a kikérdezés a fennmaradó 10%. Idegörlő és frusztráló. Egész héten nyaggattam, de sajnos nem volt elég időm, így csak azt sikerült elérnem, hogy a kötelező olvasmányt elkezdje, a németet, a matekot megcsinálja, mindennap zongorázzon, és haladjon a magyarkönyvében. Nem sok, de nagyon hiszek a rendszerességben és a nem-utolsó-pillanatban-összecsapásban.

 

Ez utóbbi valszeg nem természetes neki. Szerintem ő akkor igazán hatékony, ha szorítja az idő: ma délelőtt megtáltosodott, és befejezte a könyvet, letisztázta az olvasónaplót, odahozta nekem ellenőrzésre a beadandókat, megtanulta a latin szavakat, tökéletes harmóniában és hatékonyan működtünk együtt. Kijavította, amit kell, gyöngybetűkkel írt, feltútra az elveszett egyik dolgozatát (amit vissza kell adni). Annyira könnyű lenne az élet, ha mindig így tudna koncentrálni. Pedig nem kívánok soha lehetetlent: szünetben max. 30 perc tanulást (plusz zongora), az ő eszével és képességeivel ez semmiség. Viszont meggyőződésem, hogy a mindennapos tanulás nélkül, amit így-ahogy kicsikarunk tőle a szünetekben, nem tudna ilyen könnyedén egy nap alatt mindent elvégezni.

Szóval: éljen a rendszeresség!

A héten fotóztam ezt a páfrányfenyőt, ilyenkor a legszebb