Feloldhatatlan ellentét elv és gyakorlat között

A francia jogszabályok (TELJESEN JOGOSAN) tiltják a nemi alapú diszkriminációt a munkavállalók felvételekor. Nem lehet tehát azért visszautasítani egy harmincéves nőt, hogy mert az akár kétszer-háromszor is szülhet a következő tíz évben. Nem tehetnek a nők arról, hogy ők szülik meg a jövő generációját! Nem csak a nemi alapú megkülönböztetés tilos amúgy, hanem minden más (etnikai hovatartozáson, valláson, életkoron, bőrszínen stb. alapuló) megkülönböztetés is, összhangban az emberi jogokkal és az európai értékekkel.

A barátnőm házitanárt keres a gimnazista kamaszlánya mellé matekból, és ezért egy közvetítő ügynökséghez fordult. A lányát gyerekkora óta megnézik az utcán a pasik, és most, hogy gyönyörű nővé vált, mondanom sem kell, a barátnőm nem akarja, hogy idegen pasik jöjjenek a lakásukba matekot tanítani úgy, hogy a szülők otthon sincsenek. Sajnos voltak rossz tapasztalataik a matektanítás örve alatt a lány mellét bámuló pasikkal. Ki akarná az esélyegyenlőséget a saját gyerekén élesben kipróbálni?! Még úgy is, ha a pasi matektanárok csak mondjuk 0,5%-a (hasamra ütöttem) akarná megerőszakolni a kislányt? De ha csak 0,05%, akkor is!

A barátnőmék ezért már kizárólag női tanárt szeretnének alkalmazni.

TELJESEN JOGOSAN!

Csőcselék és bevándorlók

A tanévkezdések közül ez az idei a zökkenőmentesek kategóriájába tartozik. Az évenkénti tanár- és csoportváltást Boni már teljesen megszokta. A szisztéma szerint bizonyos években a gyerekek rosszabbul járnak, máskor jobban, a véletlen szeszélye folytán. Idén minen egy kicsit rosszabb lett szegénykémnek, hiszen a tavalyi angol- és franciatanárát nagyon szerette, helyettük most mást kapott. A tavalyi jó kis osztályközösséget szétrobbantották, ezt mondjuk tudtuk előre, de azért így is nagyon durva volt. Próbálom megérteni az igazgatónő logikáját, és elfogadni, hogy a közösség és a társadalom számára hosszabb távon jobb az, ha nincsenek kiugró különbségek az osztály összetételében – de persze, mint mindenki, én is individualista vagyok, és csak az számít igazán, hogy az én gyerekem ne kerüljön rendbontók és káromkodók közé, társadalmi egyenlőség ide vagy oda.

Azzal a Gabriellel került egy osztályba, akinek a szülei annyit problémáznak. Ennek Boni örül, tök jóban vannak, én meg azt várom rettegve, mikor robban ki valami kis konkliktus megint. Kiderült, hogy Gabriel anyukája tavaly év végén bement az igazgatónőhöz, hogy kifejezetten kérje: fia Bonival kerüljön egy osztályba. Teljes őrület. Amúgy valszeg úgy gondolkodnak, ahogy én: inkább barátkozzon a gyerekük egy jó tanuló kisfiúval, mint a csőcselékkel (= ez, mint rájöttem, eléggé bevett és lekezelő kifejezés a gyerekek között bizonyos típusú tanulók kategorizálására, amely finnyásságot természetesen finnyásan lenézek). Ráadásul a zongoratanárnő is egymás után rakta a gyerekeket (mivel már kétszer is játszottak sikeresen négykezest), úgyhogy minden szerdán élőben is lesz szerencsém az anyukához és Gabrielhez.

Hétvégén Oslóban mondta a barátnőm, hogy náluk elsősorban a bevándorlók gyerekei járnak zeneórára. Szöget ütött a fejemben ez a gondolat, azóta is ezen gondolkodom. Itt a zenesuliban ez nem így van, sok a francia, de lehet abban valami igazság, hogy mi, bevándorlók, komolyabban vesszük a tanulást és az iskolát, mint az itt élők. Legalábbis máshogy állunk hozzá. Hiszen mi, bevándorlók (tág ez a kategória, tudom) olyan élettapasztalattal rendelkezünk, mely szerint a tudás végső soron a boldogulás kulcsa. Emlékszem, amikor egy francia barátnőmék majdnem New Yorkba költöztek (végül nem mentek el), és már iskolát kerestek a gyerekeiknek, mennyire meg voltam lepődve, amikor a new york-i francia iskolát nézték ki számukra. A magyar szülők kapva kaptak volna az alkalmon, hogy a gyerekeik amerikai iskolába járjanak, és egy életre megtanuljanak jól angolul, hát nem?!

Z. is csak csóválta a fejét, amikor most tanévkezdéskor örömmel üdvözöltem Boni azon ötletét, hogy sakkra szeretne járni. A férjem szerint a sakk csak elveszi az időt, és Boninak már így is sok különórája van. Én pedig annyira szívesen látom, hogy értelmes és építő tevékenységgel tölti a gyerek a szabadidejét! Végül elmentünk az egyik sakk-klub bemutató órájára, ahonnan Boni rosszkedvűen jött ki, és kijelentette: ide nem akar járni. Nem tudtam belőle kihúzni, hogy miért, végül kibökte, hogy túl nagyok a bábuk. Ajjaj, gondoltam, ez vagy 1) nem igaz, és akkor nem meri megmondani az igazságot, vagy pedig 2) tényleg így van, akkor meg ki tudja milyen OCD-t fejleszt ki magának, te jó ég (soha nem voltak ilyen mániái). Mindenesetre az apja örült.

Elmentünk egy másik sakk-klub bemutató órájára, itt már sokkal többen voltak (érdekesség: pár kislány is volt). Aggódva kukucskáltam be a terembe időnként, reméltem, hogy tetszeni fog neki, így utólag egyértelmű, hogy bevándorló szülőként arra törekszem, hogy tudást és ismereteket szívjon magába a gyerekem. Amúgy láttam több ismerős családot is: a legtöbbjüket a zenesuliból ismertem látásból, tehát, mint magyaráztam a kételkedő és ellendrukker Z-nek, ezek a gyerekek is zenélnek és sakkoznak is egyszerre. Most utólag belegondolok, mindenki francia volt! Boni boldogan jött ki, és kijelentette, hogy ide szívesen járna. Annyira örültem. 

A bábuk pedig ugyanolyanok voltak.

Muntinklimbör

– Na, és milyen volt délután? Nem áztatok meg?

– Nem, mert végül bent voltunk. Képzeld, muntinklimbört csináltunk! Nagyon nehéz volt!!

– Mit csináltatok?!

– Muntinklibört. Négy percig, mama! Egy pici szünettel a közepén.

– De az mi?!

– Ez, nézd! – már fekszik is le fekvőtámaszban a földre, magyarázza. – Monsieur Ferrari mondta, így kell tenni a kezet, és utána így a lábat, majd egy-kettő, egy-kettő... ez az, nézd!

Ahogy csinálta, felismertem mi is ez: nem ám valami norvég fehéjas süti, hanem hasizomgyakorlat:

MOUNTAIN CLIMBER!

Oslo

A hétvégén kikapcsolódtam és feltöltődtem (és jól el is fáradtam): Oslóban voltam! Számomra ez újdonság volt, mert még soha nem jártam Skandnáviában. Igaz, hogy másfél nap épp csak arra volt elég, hogy belekóstoljak ebbe az egzotikus világba, sőt, igazából arra sem nagyon, hiszen egy európai nagyvárost láttam – ami leginkább egy másik európai nagyvárosra hasonlít (rollerek, turisták, bevándorlók, kávézók, boltok, ázsiai éttermek mindenhol, sőt, még maraton is volt, és képzeljétek, a metrószerelvények éppen olyanok, mint Brüsszelben: a nyomógomb, az ülések, minden)

Egy barátnőmmel határoztuk el még az év elején, hogy ott találkozunk. Minden szuperul ment, semelyikünk gyereke sem betegedett meg, egyikünk gépe sem késett, könnyen odataláltunk az Airbnb-be, ami jó helyen volt és tágas. Úgy tűnt, hogy a tulajok ott élnek, és arra az időre, amikor kiadják a lakásukat, máshová költöznek, ez mondjuk nagyon fura volt. A hűtőben pl. ott volt a paprika, répa stb. egy külön kis rekeszben. És sajnos éreztem a szagukat. Tudjátok, minden lakásnak megvan a maga szaga, ami gondolom az emberekből jön, akik ott élnek – hát én ebben a lakásban éreztem egy tipikus emberszagot, kicsit zavaró volt, de ezt nem lehetett tudni előre. Még hezitálok, hogy beírjam-e az értékelésbe, lehet, hogy mást is zavar (de pl. a barátnőm nem érezte).

Oslóból a belvárost láttam nagyjából. Szerencsére a barátnőm jól ismerte a helyet (ő egy másik norvég városban él), így ő volt a programfelelős, én pedig csukott – izé, nyitott – szemmel mentem utána. Megkóstoltam a helyi sütispecialitást, a hallevest, hoztam haza karamellizált sajtot (és két kiló almát – idén nálunknem lehet kapni ezt a fajtát), megnéztük a szoborparkot, a könyvtárat és a nemzeti múzeum egy részét. Ez egyébként fantasztikus volt, mi az iparművészeti részét láttuk, de már csak ezért is érdemes lenne visszamenni. Vettem egy sapit és majdnem vettem egy kardigánt is, de már nem maradt idő. Dumáltunk politikáról, férjekről, gyerekekről, ismerősökről, egészséges életmódról, receptekről, könvyekről, árakról, rákról és Alzheimer-kórról, művészetről (a barátnőm rajztanár) és Amerikáról, meg hogy mivé lesz a világ. Második este a barátaival vacsoráztunk: egy norvég csajjal és a brit férjével, akit húsz éve láttam utoljára, de emlékeztem!. Annyira érdekes, hogy milyen jó estét el lehet tölteni majdnem vadidegen emberekkel, kvázi semmiségekről beszélgetve. A brit pasinak tök jó humora van (erre viszont nem emlékeztem).

A fotókon: Oslo színei ezen a hétvégén (szürke és barna árnyalatok).

WhatsApp

• Stresszel az, amikor épp válaszolok egy üzenetre, több mondatban, és látom, hogy az illető már olvasta is a válaszom első felét, sőt, már ír is! Ilyenkor mint az őrült próbálom befejezni a gondolatmenetemet, hogy a teljes válaszomra reagálhasson. Gyakran hiába.
• Baromira fárasztanak a különböző, különféle emberekből verbuválódó ad hoc csoportok, és hogy mindenki olyan hosszan ír! Most épp Boni egyik osztálytársának a szülinapjára alkalomszerűen összeállt csoport aktivizálódik, óránként ír valaki tegnap este óta.
• Egyébként én csak pár éve tudok annak a funkciónak a létezéséről, hogy le lehet némítani egy-egy csoportot. Azóta kisimultak a ráncaim, mert addig, képzeljétek, mág szabi alatt is azonnal megkaptam a mh-i értesítéseket (kétféle van nagy vonalakban: Nem tudok belépni az Outlookba, help! és: Orvosnál vagyok, kések!)
• Kétszer történt velem az a malőr, ami az egyszerre-több-emberrel-csetelők rémálma: egyszer egy teljesen idegen csoportba küldtem egy videót Boniról (barátnőmnek szántam), sikerült rögtön törölnöm, egyszer pedig egy magyar barátnőm helyett egy francia barátnőmnek küldtem el valamit, rögtön vissza is írt, hogy egy kukkot sem ért belőle!
• Amúgy pont emiatt iszonyúan cenzúrázom magam, sokkal jobban, mint az e-maileknél, és igyekszem senkiről semmi negatívat nem írni, mert nagyon könnyen félremehet... 
• Amúgy persze imádom, nem tudnék élni nélküle és engem az sem nagyon foglalkoztat, hogy mi lesz az adataimmal (nem olyan egetverően fontosak). De van pl. egy barátnőm, aki a saját kislányáról csak olyan képet küld a közös csetbe, ahol nem látszik a gyerek arca.

Rendetlen

Kerestem egy könyvet a könyveim között (nem találtam meg) és akkor eszembe jutott, hogy most már tényleg rendet kéne rakni a könyvespolcaimon. Évek óta húzom-halasztom a dolgot, csak itt-ott rendezgetek ezt-azt, tűzoltásszerűen, de alapokat megrengető, rendszerszintű, strukturált könyvpakolásra már tíz éve nem került sor.

Nincs olyan rendszer, amely megfelelne, azért.

Az alapfeltevésem az, hogy legyenek külön a magyar nyelvű és a francia nyelvű könyvek. Lehet, hogy már ez a vezérelv is rossz, mert így nem lehet egymás mellé tenni eredetit és fordítást, sőt, Ámosz Oz (vagy Mark Twain) könyvei is két csoportra oszlanak attól függően, hogy milyen nyelven vannak meg. Mindegy, mégis innen indulok el: középen vannak a magyar nyelvű könyvek, jobb oldalon a francia nyelvűek, bal oldalra (a fenti elvvel totálisan szembe menve) pedig az útikönyveket, a szakácskönyveket, a képregényeket, az albumokat és az „egyéb” kategóriát tettem, nyelvtől függetlenül. A francia rész egyébként sokkal jobban néz ki, mert gyakran ugyanattól a kiadótól veszem a könyveket, így azok színben és méretben egyformák – noha ez tényleg a legeslegutolsó szempont. Bár mégiscsak szempont, mert időnként felmerül a gondolat, hogy nem lenne-e célravezetőbb kiadó és kollekció alapján rendezni bizonyos könyveket. De ez mellékszál.

Ezt a felosztást később tovább bontottam azzal, hogy fölülre raktam az elolvasatlan, alulra (zárt rész) a már elolvasott könyveket. Így azok vannak szem elöl, amelyek várják a sorukat az olvasásra (néha évtizedek óta). Egy idő után ez a rendszer kezdett nem tetszeni, mert száműzni kellett lassan az összes kiolvasott Esterházy-, Kertész, Thomas Mann-, Proust- és Nádas-köteteimet, pedig azokat is olyan jó volt nézegetni. Így egyszer előszedtem az ún. kedvenceimet, azzal a felkiáltással, hogy még úgyis el fogom őket olvasni egyszer. (Mikor?!)

És akkor az évek során vásárolt vs. kiolvasott könyvek így vándorolgatnak föntől le, lentről föl. Időnként nagy buzgalmamban egymáshoz közelítettem egy-egy szerző összes könyvét (így lett pl. egy sor a Márai-naplókból, pedig egy részüket olvastam, más részüket nem). Később nyitottam egy újabb fejezetet is, új könyvespolccal a dolgozószobámban: átköltöztettem oda a puhafedeles franciák egy részét és a nyelvészeti könyveket.

Mondanom sem kell, Boni könyvei is elkezdtek átvándorolni az én könyvespolcomra (Z. könyvei teljesen máshol vannak, vele ritkán közösködünk), mert nála sem fért már el semmi. Ennek egy idő után véget vetettem, vettünk egy újabb könyvespolcot neki, és nálam csak azokat engedélyeztem, amit belátható időn belül nem fog önállóan elolvasni (Fekete István stb.).

Kérdezhetnétek, hogy mi bajom a sima ábécésorrenddel. Hát az, hogy olyan sok könyvem nincs, hogy releváns legyen. Ugyanígy az „egyéb” kategória sem áll olyan sok könyvből, hogy érdemes lenne téma szerint szociológiára, filozófiára, vallásra vagy orvosi könyvekre szétosztani.

És akkor még nem beszéltem két problémáról: az egyik a Túl Nagy könyvek – ugye nem is kell részletezni, így kerül az egyik Camus és a Boni szörnyekről szóló keményfedelű könyve egymás mellé!, a másik a lakásban épülő könyvkupacok: az éjjeliszekrényen azok, amiket sürgősen előre kell vennem az olvasásban (5–6 kötet), az íróasztalomon azok, amiket már elolvastam de még nem jegyzeteltem ki, és egy másik asztalon azok, amelyeket most hoztam haza Magyarországról, és azt várják, hogy a fenti logika szerint besoroljam-e őket egyenként valahova, vagy inkább (hiszen most már tök mindegy) rakjam-e be őket ide-oda, ahol épp helyet találok, függőlegesen, vagy vízszintesen, és majd egyszer úgyis elpakolom őket rendesen.

Intelligencia, humor

Pár éve többször is meghallgattam, sőt, egy barátnőmmel is meghallgattattam egy beszélgetős műsort az intelligenciáról, amelyben két szakértő egymásnak esett, és összeveszett azon, hogy egyfajta vagy többfajta intelligencia létezik-e. Engem az a pasi győzött meg, aki azt állította, hogy csak olyan fogalomról lehet tudományosan beszélni, ami mérhető, ezért ő az intelligenciát az IQ-tesztek által mért számmal azonosítja. Tehát, akinek magas az IQ-ja az okos, akinek alacsony az IQ-ja az buta. Minden egyéb bölcsesség, furfang, érzemi intelligencia, józan paraszti ész, kreativitás és tehetség stb. bár nem tagadta őket, hókuszpókusz, mert tudományosan nem mérhető, akkor meg miről beszélünk, ugye.

Azért gondoltam vissza erre a régi műsorra, mert egyre inkább meggyőződésem, hogy két teljesen másfajta okos emberrel élek együtt. Egyikőjüket sem tudnám butának minősíteni, de az intelligenciájuk nagyon különböző. Épp tegnap történt, hogy ellenőriztem Boni háziját, és azt találtam, hogy: 20-3,4=26,6. Egyáltalán nem zavarta, hogy véletlenül harmincból vont ki, és az eredmény nagyobb lett, mint a szám, amiből ki kellett vonni!

Ilyet a férjem SOHA nem csinálna. Baromi jól számol, fejben is akár, és nagyon ritkán téveszt. Ellenben az is épp tegnap történt, hogy tanulmányozta Boni pénteki órarendjét, és egyszerűen nem tudott rajta kiigazodni. Egy órarenden! Megdöbbenve néztük Bonival, mikor esik le neki, hogy az órarend (hétfő–péntek) egyetlen táblázatban jelzi az A és B heteket, ami tényleg teljesen más: más tantárgyakkal és más időpontokkal. Na de Boni az első nap után átlátta a táblázatot. Gyorsan ki is számolta, hogy ha egyszer van latinórájuk minden A hét hétfőjén, és egyszer minden B hét péntekén, az azt jelenti, hogy előfordulhat: több mint tíz napig nincs latin (hétvégéket is beleszámítva). Z-nek pedig csak szeptember 11-én esett le egyáltalán (elsején kezdődött a suli) az A-B megkülönböztetés!

Ugyanígy: Boni tud és szeret sakkozni, Z. nem is nagyon ismeri a lépéseket. Viszont tök jó a Yamm nevű játékban, amikor azt kell kiszámolni, hogy mennyi egy bizonyos dobásnak az esélye. És még sorolhatnám a példákat. Én egyébként inkább Bonihoz vagyok hasonló, pl. nagyságrendekben simán tévedek, és nem mond nekem semmit az, hogy egy könyvtárban ötszázezer, ötmillió vagy ötvenmillió dokumentum található: mindegyik ugyanolyan sok. Bonival ezért egymást gyakran félszavakból megértjük: tudom, hogy mikor kell neki valamit elmagyarázni, mikor nem, sőt, a magyarázatot is hozzá tudom igazítani a gondolkodásmódjához (Z. baromi rosszul magyaráz, a falra mászik tőle Boni). Kiváncsi vagyok, melyikük teljesítene jobban egy IQ-teszten: Boninak jobb a térlátása (a férjem nem tud tájékozódni), viszont kapkod és ilyen hülye hibákat vét, mint fejjebb. Z. rosszul igazodik ki egy táblázatban, viszont bármit gyorsan kiszámol hibátlanul.

Nem ide tartozik, de kezdek rájönni, hogy a humoruk is eléggé más. Tegnap végül rávettük Bonival az apját, hogy kezdje el ezt a vicces ifjúsági regényt, amiről a legutóbb írtam. Én ceruzával szoktam jelölni a vicces részeket a könyvekben: ez tele van szmájlikkal oldalt (ennél több szmájlit már csak talán Nádasdy könyveibe szoktam tenni!). Z. ma reggel savanyúan közölte, hogy egyáltalán nem tetszik neki, nem érti, miért nevettünk annyit.

Az ifjúsági regény, amelyet én szerettem volna megírni

Múltkor Z. küldött két fotót két könyvről. A párizsi Keleti pályaudvaron várta a vonat indulását, és még volt ideje bemenni egy könyvesboltba. Azt kérdezte, melyik könyvet vegye meg Boninak. Kicsit felkaptam a vizet, hogy könyvet nem boritó meg fülszöveg alapján, hanem kritikák, recenziók, irodalmi műsorok és ajánlások alapján kell választani, majd ráböktünk az egyikre.

Teljesen véletlenül megint igaza lett. Nem tudom, hogyan választott ilyen jól, milyen isteni gondviselés vezette a kezét, amikor 50%-ban erre a könyvre esett a választása – de ritkán olvas az ember ennyire intelligens, magával ragadó és humoros ifjúsági regényt. Boni még aznap este elkezdte (pedig tele van kiolvasatlan vagy félig kiolvasott könvyekkel), másnap befejezte, de úgy, hogy olvasás közben oda-odajött hozzám lelkendezve, hogy nézzem meg, ez itt milyen vicces, az pedig milyen zseniális. Ezek után elolvastam én is, és csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a könyvről. Ez egy remekmű!

Képzeljétek, egy nyomozásról szól, de nem akármilyenről: egy irodalmi nyomozásról. A könyv maga egy műelemzés a Kis hercegről. Micsoda fantasztikus, fantasztikus ötlet, nem is értem, ilyesmi hogy juthat eszébe egy fiatal nőnek. A nyomozók a Kis hercegben fellelhető rejtély(ek) után nyomoznak, és annyira eredeti az egész sztori, hogy soha nem válik unalmassá vagy didaktikussá. Tudtátok például, hogy a Kis hercegben nincs illusztráció magáról a repülőről? Olyan fogalmakkal ismerteti meg az olvasókat például, hogy szerző és elbeszélő (akiket nem szabad összekeverni), a szülők számára pedig Proust-idézeteket rejt el a szövegben (legalábbis egyet találtam; biztos van több).

Boni egyébként csak félig olvasta a Kis herceget, régebben, de ez egyáltalán nem gond a könyv olvasásakor. (Utána elővette, még egyszer elkezdte, és ugyanott abbahagyta, ahol a múltkor; nem szereti.)

Egyetlen problémám, pontosabban félelmem van a könyvvel kapcsolatban; ez egy ötrészes sorozat első része, és nem tudom elképzelni, hogy ezt a színvonalat még egyszer meg lehet ütni. Utánanéztem a csajnak is. Nagyon tehetségesnek tűnik: elismert szerző Franciaországban, egyetemi tanár és kutató az Egyesült Királyságban, fordító, két (kétnyelvű) gyerek anyja, és még nincs negyven éves. Ő-rü-let! Főleg, ha ahhoz viszonyítom, hogy én valami hasonló könyvet szerettem volna írni Boninak a magyar nyelvről, és hogy mennyire eredetibb, viccesebb és izgalmasabb az övé, mennyire sokkal logikusabb a cselekménye, mennyire ütősebb a vége. Amúgy láttam, hogy írt egy könyvet arról is, hogyan írjunk ifjúsági regényt, természetesen azt is el fogom olvasni (de előtte elkezdem ennek a sorozatnak a második részét, ami most jelent meg. Ez a Peter Panról szól).

Ahogy a címben is írtam, ha bármely könyvet a világon (egy elképzelt világon) én írhattam volna meg, akkor ez lett volna az. Talán meg is filmesítik, nagyon el tudok képzelni egy Amélie-féle adaptációt. És nem lennék meglepve, ha az iskolák lecsapnának rá, amint puhakötésű (olcsó) kiadásban is megjelenik. Ez a szöveg minden irodalomtanár.nő álma! (⇐ hihi, kipróbáltam a gendersemleges írást!)

Tanévkezdés

Miután visszajöttünk Magyarországról, egészen le voltam törve. Te jó ég, megint egy tanév, gondoltam. Kezdődik minden elölről: a lakás rendben tartására irányuló (folyamatos és sikertelen) kísérletek, a rengeteg főzés, de főleg, főleg: a mindennapos közelharcok Bonival, hogy

- csinálja meg rendesen a háziját,

- meg a plusz feladatait, amit én adok neki a hülye fejemmel,

- üljön le a zongorához és a dobhoz napi x percben,

- tanulja meg a szavakat,

- menjen zuhanyozni,

- jöjjön vacsorázni,

- mosson fogat,

- feküdjön le időben,

- és adja vissza a telefont/táblagépet (már amikor odaadjuk neki).

Úgy éreztem, nekem ehhez nem lesz megint egy évig cérnám. Boni állandóan alkudozik, követelőzik, vitatkozik, ellenkezik, mindig mindent jobban tud, viszont mindent a lehető legkevesebb energiabefektetéssel szeretne elvégezni, és természetesen mindig tíz perccel több képernyőidőt szeretne kapni, mint amit engedélyezünk neki.

Mi pedig maximalisták, türelmetlenek és fáradtak vagyunk, unalmas felnőttek, akik nem értik, hogy ha valamit meg tud csinálni 10 perc alatt rögtön tökéletesen, akkor azt miért akarja 45 perc könyörgés után összecsapni.

Aztán erőt vettem magamon, és beláttam, hogy hiába produkálok kiégésszerű tüneteket (kis túlzással), attól még úgyis meg kell csinálnom mindezt (lakás rendben tartása, főzés, Boni hajkurászása); jobban járok, ha megpróbálok konstruktívan hozzáálni a feladatokhoz.

Amúgy nem is igaz, hogy Bonit mindenben noszogatni kell. A kajálásban pl. továbbra is teljesen együttműködő. Elhatároztunk, hogy kicsit lejövünk a cukorrol meg a húsról. Magyarországon ugyanis túlzásokba estünk, azaz főleg ő, napi háromszor evett húst. Azóta nagy önfegyelemmel és panaszkodás nélkül tartja a kitűzött célokat: napi egyszeri hús és öt adag zöldség-gyümölcs.

Meg aztán úgy tűnik, kicsit rendszeretőbb lett. Ha ez így maradna, már az is rengeteg energiát megspórolna nekem. Egyedül és saját elhatározásából összepakolta a szobáját tanévkezdés előtt (könyvek, íróasztal, fiókok, minden!)  és azóta is tart a rend. Ő, az örök kupikirály és zsibvásárfelelős, el sem hiszem, hogy ez megtörtént! Egyébként hülyén hangzik, de Hatalmas Probléma volt az, hogy hová tegyük a tavalyi füzeteit, könyveit, mappáit, kb. egy jó nagy doboznyi cuccot, aminek a felét talán még fogja használni, illetve érdemes lenne megtartani. De vettünk egy nagy levegőt, és létesítettünk nekik egy külön polcot. Az ember nem is gondolná, hogy milyen hülye gyakorlati problémák keserítik meg az életét és veszik el az életkedvét.

Végső esetben pedig azzal motiválom magam, hogy lehetne ez rosszabb is. Talán majd visszasírom ezeket az időket akkor, amikor majd beköszön a kamaszkor, és megjelennek a hormonok meg a lányok. Kis előzetest kapunk erről egyébként minden nap, amikor felhalatszik a szomszéd kamaszlány állati üvöltése és eszelős kiabálása. Képzeljétek, a tesója (problémamentes fiú) most tavasszal leérettségizett, és nemes egyszerűséggel elköltözött otthonról a 2 km-re arrább található koleszba. Teljesen érthető döntés, állítólag a húga, a fenomenális hisztik mellett reggelente két óráig sminkeli magát, nem lehetett bejutni a fürdőszobába. Szerintem a szülők is el szeretnének költözni... szóval ettől még messze vagyunk.

Elmesélem majd Boni sulikezdését is. Otthoni számítás szerint asszem most lett hetedikes (?), tehát második évét kezdi meg ebben a suliban, aminek a fordítása jobb híján kisgimi vagy felső tagozat. A legnagyobb kérdőjel az volt, hogy milyen lesz idén az osztálya és az órarendje.

A szódás meg a kovács

Gyakran hallom, hogy egy-egy magyarországi tartózkodás után mennyire jobban beszélnek magyarul ezek a külföldön iskolázott, kétnyelvű gyerekek. Valami miatt én ezt soha nem tapasztaltam meg, ellenben most felfigyeltem valamire: Boni átvette a papám szóhasználatát! Nagyon vicces, olyanokat mond, hogy marhaság, gubanc van, az anyja szentségit!, bolond idő van, a rend kedvéért, vacak – tisztára, mintha a papámat hallanám. Ütök, mint a bolondóra – mondja sakkozás közben, sőt: úgy elverlek, mint szódás a lovát. Ez utóbbi kifejezés annyira megtetszett neki, hogy derűre-borúra használja, akár rosszul is, például: úgy szeretlek, mit szódás a lovát!

Mostanában Karinthyt olvasok fel neki esténként (ő kérte!), ebből az ejnye és a sajtkukac szavak tetszenek neki, alig várja az alkalmat, hogy kimondhassa. Ez kis ízelítő azokból a kifejezésekből, amiket nem ismert: pásztor, szirom, hóhér, saslengés a nyújtón, tarkó, varkocsba fog, áldozat, kereket old, gróf, cilinder. Ritkán kérdez rá szavakra, nem zavarja, ha nem érti, vagy pedig, ezt magamról tudom, nem akar mese közben hosszú és bonyolult magyarázatokba bonyolódni. Nagyon hamar elfelejt egy-egy magyar szót, ha nem használja vagy nem hallja újra és újra.

A kiejtése továbbra is nagyon franciás, főleg az r-ek, már ő is röhög saját magán. De röhög az apján is, amikor az itt-ott megpróbált magyarul beszélni (csak családon belül tolmácsol neki, idegeneknek nem). Nem is az r-ek a zavaróak, hanem a rövid o hangjai: annyira nyíltak, hogy szinte a-nak hallani őket. Többször is volt olyan, hogy kontextus nélkül nem tudtam kideríteni, miről beszél: Mama, ez a rész itt macsar? Az orosz bambák (mocsár, bombák). Sőt, egyszer arról beszéltünk, milyen kétbetűs magyar szavak léteznek, és ő ezt mondta: ak. Már majdnem szóltam neki, hogy ilyen szó nincs, mikor rájöttem, mire gondolt: ok. Vagy a múltkor kérdezte, hogy hal? Pár másodpercbe is beletelt, míg leesett, hogy azt kérdezi: hol?

Ha velem beszél, továbbra is zavartalanul keveri a két nyelvet, tudja, hogy úgyis megértem: ezt be kell noter a kis carnet-ba (írni, füzetbe). Franciául és franciákkal ilyet soha nem csinál, viszont magyarul a szemem előtt és a fülem hallatára rontott egyszer, amikor megkérdezte a papámtól: Papi, ezt a párnát utilizálhatom? (használhatom). Azon nyomban rájött, hogy ezt magyarul nem így mondták, ilyet csak velem csinálhat,  teljesen zavarba jött. Mire kijavította volna magát, a papám (aki megértette a kérdést) már válaszolt is neki. Boni utána napokig felemlegette a tévedését.

Ami a nyelvtant illeti, meg szokott lepődni amikor több alany után mégis egyes számban áll az állítmány: a két férfiú megbeszélte a teendőket. Ilyenkor kijavít, hogy megbeszélték, mert franciául többes szám állna. Mofológia: kihallja a régies mondotta, nékem, künn szavakat a szövegből, rákérdez, hogy miért.

Cuki stilisztikai tévedései is vannak: Tudod min merengtem tegnap, mama? – fordult egyszer hozzám. Vagy: Búsulok! Néha azt mondja: Bánom! Vagy: Engedd meg mama, legyen szíved! Ezen pedig jót nevettem: Ez a szúnyogcsípés, itt, teljesen cserben hagyott. Tegnap viszketett, ma már nem viszket!

Ezeket a szavakat és mondatokat a telómba szoktam beleírni szinte azonnal, mert különben elfelejtem őket, így legalább van egy jó kis korpuszom Boni kifejezéseiből. Amikor az előbb átnéztem a jegyzeteket, megakadt a szemem azon, hogy Kovács. Kicsit kellett gondolkodnom, hogy mit is akartam leírni, de aztán beugrott ez a beszélgetésünk:

– Kovács Imre! Kovács Imre! Kovácsimre, kovácsimre, ková-csimre, ková-csimre... trallala... – énekelgetett Boni csak úgy a nagyvilágba. – Mama, nekem annyira, de annyira tetszik az a név, hogy Kovács Imre!

– Igen?

– Mama, nem hívhatnál ezek után úgy, hogy Imre?!

– Jaj, nem!!

– Akkor úgy, hogy KOVÁCS...?

Visszaút és fogyókúra

Ajaj, Milonka posztja eszembe juttatta, hogy miről akartam még írni. Amikor még Magyarországon, az utazás előtti napon felvettem a szokásos kényelmes utazós nadrágomat, éreztem, hogy hát ez nagyon szorít. Nem csak derékban, hanem a fenék- comb- és vádli(!)részen is. Aznap este nem is mentem el vacsorázni Bonival és az apjával, inkább kitakarítottam a lakást, két legyet gondolván ütni egyetlen csapásra.

Másnap indultunk vissza Franciaországba. Még ki sem értünk Pest megyéből, amikor az egyik lábamat a másikra akarván tenni a kocsiban, kiszakadt a nadrágom! A fenekén (az enyémen!) képződött egy hatalmas vízszintes lyuk (nyílás). Ilyen még soha nem történt életemben!

Más hosszú nadrámon nem volt hazafelé, úgyhogy a kétnapos utat ebben csináltam végig, miközben a lyuk egyre nagyobbodott. Ebben a nadrágban mentem le a szálloda éttermébe vacsorázni (de minek megy az ilyen egyáltalán vacsorázni, ugye), sőt, ebben a nadrágban sétátam a német városkában egész délelőtt Bonival játékoboltok után kutatva. Nem találta meg, amit akart, én viszont vettem magamnak három zsonglőrlabdát.

Itthon még este kidobtam szegény, kihízott gatyót. Reggel ráálltam a mérlegre: csak 1,3 kilót híztam. Igen, csak éppen még a tavaly nyáron felszedett egy kilót sem fogytam vissza egész évben, rémes! A szaldó tehát plusz 2,3 kiló. Mindig megállapítom amúgy, hogy a szeptember a legnehezebb időszak a fogyókúrára, amikor érik a szőlő, a szilva. De hát kénytelen leszek, ha csak nem akarok úgy járni, mint a szüleim: találtunk náluk régi fényképeket (csomót el is hoztam), olyanok is voltak közöttük, amelyek még a mi születésünk előtt készültek. Meg voltam lepődve mennyire vékonyak, sőt: véznák voltak mind a ketten. Hihetetlen volt látni azt a két cingár embert, akik az idők során, na jó, ha durván nem is, de mégiscsak: jól elhíztak. Főleg a papám, de neki nehéz dolga van: a mamám tök jól főz.

Olvastam nemrég, hogy lassan majd a háziorvos is felírhat majd fogyókúrás csodaszereket, és hogy ezek a molekulák az éhségérzetre hatnak, ha jól értettem. Érdekes, gondolkodtam, na nem mintha gyógyszerrel szeretnék fogyni, de én nem azért eszem kicsit többet, mert éhes vagyok, hanem mert... finom!!

Amúgy nem ettem olyan nagyon sokat Magyarországon, valahogy mégis minden évben feszalad ez az 1–2 kiló. Pedig tök sok olyan emlékem van, hogy állunk valami cukrászdában, Boni és Z. körülményesen válogat, én meg csak sóhajtozom, hogy ezekből már megint nem ehetek. Igaz, olyan élményeim is vannak, hogy este étteremben vacsorázunk, meg hogy spontán fagyizunk délután, szóval, igen, nem ehet az ember büntetlenül bármikor, bármit.

Tervem: kétnaponta vacsora helyett futni menni.

Napi statisztikám: ha napona csak 1300 kalóriát eszem (jujj) az internet szerint még így is 3,5 hét kell másfél kiló leadásához.

Hangulatom: bűntudat, amiért jódolgomban fogyni akarok és erről még hosszan értekezem is, miközben emberek halnak éhen nem is olyan messzire innen.